Rachel Black

XVII. rész

- Minden második napon éjfélkor itt leszel, és elviszlek az órákra. Rendben leszünk így? – mosolygott Elwing Rachelre. A lány dideregve bólintott. Bár a tündenőtől kölcsönkapta bélelt köpenyét, még így is reszketett- a hidegtől és a láztól is.

Elwing látta Rachelen, hogy beteg, így nem húzta sokáig a beszélgetést. Elmondta a lényeget, és már búcsúzni készült. Egyik keze már a fehér ködben volt, amikor Rachel halkan megszólalt:

- Akkor találunk megoldást a problémára?

- Ha rendszeresen gyakorolsz az óráidra, igen- felelte Elwing.

- És... ha nem érek ide időben valami miatt, lesz baj?

Elwing játékosan megrázta mutatóujját.

- Akkor lesz ne mulass!

Rachel bágyadtan fölnevetett.

- De most sipirc a gyógyítódhoz, mert a végén még nem tudsz visszamenni tanulni az iskolapadba! Holnapután csak akkor, és csakis akkor gyere, ha meggyógyultál már. Megértetted?

Rachel bólintott, de a tünde nem hitt neki.

- Ha betegen talállak itt, én magam kergetlek vissza- fenyegette meg még utoljára Elwing, azzal belemerült a ködbe, és Rachel egyedül maradt a tündeköpenyeggel. Lecsusszant a kőasztalról, és a gyengélkedő felé vette az irányt. A kastélyban nagyon hideg volt, Rachel megfigyelte, hogy a festményeken lévő alakok is összébb bújnak egymáshoz, vagy szorosabban tekerik maguk köré ruháikat. Még az öreg lovagi páncélokon is látott jégvirágot, mégsem tudott gyorsabban menni. Szeme égett, torka veszettül fájt, s az sem segített a helyzeten, hogy duda orra miatt a száján keresztül kellett levegőt vennie. A hűvös levegő csípte az arcát, a torkát belülről mintha pengék vagdosták volna.

Negyedóra alatt csoszogott vissza a gyengélkedőhöz, pedig a tükör-szobába az oda út sokkal rövidebb volt. Óvatosan belökte a nagy ajtószárnyakat, és várt pár pillanatot. Amikor hallotta, hogy Madame Pomfrey milyen hangosan horkol, beljebb osont, és bebújt az ágyába. Magára rántotta a takarót, és lehámozta magáról a meleg tündeköpenyt, majd becsúsztatta az ágya alá. Utána lehunyta szemeit, és reggelig ki sem nyitotta. Akkor is csak a rémes csörömpölésre kelt föl, amit Madame Pomfrey okozott azzal, hogy átesett az ajtaja elé tolt széken. Biztos Fred és George tette oda, hogy ne tudjon kijönni, gondolta Rachel álmosan, azzal átfordult a másik oldalára, és visszaaludt.

/*/

Két nap múlva már nyoma sem volt a betegségének. Mégis, Madame Pomfrey csakis azzal volt hajlandó elengedni, ha naponta kétszer beveszi a gyógyszereit. Rachel rábólintott, és zsebre dugta a dobozkát, amiben a fehér tabletták, amiktől füstölt a füle rázkódtak.

Útja legeslegelőször a Griffendél-toronyba vezetett, ahol is üdvözölte barátait.

- Rachel! Juj de jó, hogy meggyógyultál! - örvendezett Hermione.

Rachel rámosolygott, aztán megfordult, és fölnézett a nála fél fejjel magasabb Angelinára.

- Holnap hatkor legyél a pályán! És ha visszamersz esni a betegségbe, én magam rángatlak ki a gyengélkedőről- fenyegetőzött a lány, és választ sem várva visszafordult barátnőihez.

Rachel megrázta a fejét, és okos kis barátnőjéhez fordult.

- Megyünk reggelizni?

Hermione bólogatott, és belekarolt.

- Tudod-e, mi jutott az eszünkbe?

- Valami őrültség? – nézett a lányra Rachel.

- Tökéletesen eltaláltad- biccentett Hermione. – Szóval, mondom a dolgot. Arról van szó, hogy... MERLINRE, EZ MEG MI A FÉSZKES FENE ITT?!