Rachel Black

XVI. rész

- EL SEM TUDJÁTOK KÉPZELNI, MIT ÉLTEM ÁT, AMÍG TI OTT SZÓRAKOZTATOK! EL SEM TUJÁTOK KÉPZELNI! AZ EGÉSZ REND IDEJÖTT, ÁTKUTATTA EZREDJÉRE IS A HÁZAT, DE TI CSAK NEM KERÜLTETEK ELŐ! EL SEM HISZEM, HOGY ILYET KÉPESEK VOLTATOK TENNI! MANAPSÁG HOLMI ELTŰNÉSEK NEM SZÁMÍTANAK JÁTÉKNAK! HERMIONE, RACHEL, LEGALÁBB NEKTEK LEHETETT VOLNA ANNYI ESZETEK, HOGY NEM MENTEK BELE EBBE AZ OSTOBASÁGBA!

Az öt éjszakai kóborló lesütött szemmel hallgatta Mrs. Weasley negyedórája tartó kiabálását. Szegény asszony- miután alaposan megcsókolgatta és megölelgette mind az öt gyereket- átváltott valami olyan magas frekvenciára és olyan erős hangerőre, amit nehéz volt a fülnek elviselnie. Hát még amikor rákontrázott a bejárati ajtó mellől Mrs. Black! Egyszóval a gyerekek kellemetlenül érezték magukat-, de leginkább Hermione és Rachel. Ők nem szoktak hozzá ezekhez a nagy leszidásokhoz.

Rachel agya vadul kattogott Mrs. Weasley szóáradata közben. Miért nem pontosan akkor értünk vissza, amikor elindultunk? Hiába törte a fejét, nem jutott eszébe semmi kézzel fogható magyarázat.

A mese, amit beadtak a Rendnek ugyan elég gyenge volt, de senki nem firtatta. Firtatták volna, ha szóhoz juthattak volna egyáltalán. A majdnem olyan vörös fejjel rikácsoló Mrs. Weasley, mint a saját hajkoronája alig vett levegőt.

Mikor Mr. Weasley közbe szólt, hogy hagyja őket kicsit békén, hadd menjenek aludni, az öt gyerek hangosan felsóhajtott. Mindannyian laposakat pislogtak már, eszük egészen máshol járt- mind az ötnek valahol a bakacsinerdei palota tájékán.

Másnap déltájékán ébredtek föl. Mrs. Weasley utána egész végig dolgoztatta őket, hatalmas büntetésben volt részük. Este holtfáradtan estek az ágyba - úgy, hogy sütit sem kaptak.

Pár nappal később ugyan enyhült a büntetés, ugyanis Harry ekkor ment a Minisztériumba Mr. Weasley-vel. A tárgyalást követően nem sokkal indultak a King's Cross pályaudvarra. Rachel szíve fájt, mikor apjától búcsút kellett vennie, de azzal vigasztalódott, hogy majd a téli szünetben úgyis látják egymást.

/*/

Bár már hónapok óta jártak iskolába, Rachelnek még mindig nehezére esett elfogadnia új Sötét Varázslatok Kivédése tanárát, Dolores Umbridge-ot. Mindig ideges volt, ha a közelében kellett lennie. Félt, hogy lebukik azzal a szerencsétlen jegyével a bal alkarján. Olyan dühös volt még mindig magára... bár az ikrek enyhítettek valamit a körülményeken. Mielőtt még az iskolát elkezdték volna, elmondta barátainak féltve őrzött titkát. Fred és George sokkal könnyedebben fogadták a hírt, mint azt Rachel gondolta volna.

Most is épp ezen töprengett, amikor a kis rejtett szobácska felé igyekezett, ahova egy éve Hollóháti Heléna vezette. Az útvonal beleégett az agyába, pontosan emlékezett minden fordulóra és lépcsősorra. November harmincegyedike volt. Az óra éjjel tizenkettőt ütött, amikor Rachel befordult az utolsó sarkon, és benyitott a kis helyiségbe.

A szoba közepén álló faasztalon heverő kézitükörnek a felszíne fodrozódni kezdett, s fehér, gomolygó füst buggyant ki belőle. Rachel egy ideig semmit nem látott a ködtől, de aztán pár másodperc múlva két alak körvonalazódott ki a fehérségben. Rachel szíve nagyot dobbant. Elwing... egészen biztosan az alacsonyabb Elwing, gondolta kiszáradt torokkal.

Aztán előrelépett az alacsonyabb alak (aki még így is elég magasnak számított), és valóban, a Hermione könyvében látott koromfekete hajú, kék szemű tündenő állt a lány előtt. Mellette Galadriel úrnő lépett elő a füstből, és rámosolygott Rachelre.

A lány egy szót sem tudott szólni a döbbenettől.

- Elwing... maga az?

- Én lennék az, drágám- mosolyodott el a fekete hajú tündenő. – Te pedig biztosan Rachel... az ük-ük-ük-ük... na jó, ezt inkább nem számolom. – Csengő kacajt hallatott. – Milyen különös ez az érzés... a leszármazottam itt áll előttem. Mesélj magadról, Rachel!