Rachel Black

XII. rész

Egy héttel később vasárnap este nekilátott bepakolni az utazóládájába. Elrakta a dísz- és iskolai talárját, a fehér ingeit, a pólóit, szoknyáit, nadrágjait és cipőit. A könyvek miatt néhány ruhadarabot vissza kellett tennie a szekrényébe, de ez igazán nem zavarta. Anórielt bezárta a kalickájába.

- Sajnálom, Anóriel, de ha holnap időben el akarunk indulni, muszáj most elpakolnom mindent. De nézd! Ezt neked hoztam! Finom pirítós és töklé.

A bagoly sértődöttsége egy csapásra elmúlt, amikor megkapta a kis itatójába a töklevet és mellé a kenyeret. Azt csipegette, amíg Rachel átgondolta mindene megvan-e. Aztán eszébe jutott valami, és elindult a szoba másik felébe, a rúnákhoz. Az egy hét alatt Legolas elmondta neki, hogy tündéül írták föl a falra, s azt jelenti, hogy átjáró.

Hamar hatott a varázslat, és pillanatokon belül már a szűk folyosón rohant befelé. Kiért a terembe, ott automatikusan balra fordult, az ajtó irányába. Az ételraktárból egyenesen a palota kijáratához vezetett az útja. Tudta, hogy Legolas ilyenkor mindig gyakorolja a kardvívást és az íjászatot. A folyosókon többen is ráköszöntek, mint például az őrök, akik első ittjártakor nem akarták beengedni Dracót.

- Szervusz, Rachel- köszöntötte a háta mögül Dolostiel. Rögvest felismerte a tündenő mély, kellemes hangját.

- Hogy vagy, Dolostiel? – mosolygott rá Rachel.

- Én pompásan. Gondolom, Legolast keresed.

- Igen, hozzá jöttem. Ugye most is kint van?

Dolostiel bólintott, és kérés nélkül ment emberbarátnője mellett. Rachel kicsit feszengett.

- Az a helyzet...hogy... jaj, Dolostiel, nem tudom, mikor jöhetek ide vissza még egyszer!

- Miért nem? – torpant meg a tünde, és összehúzta szemöldökét.

- Mert... elutazom. Akiknél van az átjáró, ők nem szeretnek engem. Kivéve Dracót. És én sem szeretem őket. Egyedül Dracót. A barátaimtól kaptam egy levelet, hogy mehetek hozzájuk, és én elfogadtam...

- Ezért jöttél, igaz? Hogy elmondd Legolasnak. Nem is sejtem, mit fog hozzá szólni. Nagyon megkedvelt, arra megesküdnék- felelte Dolostiel szomorúan.

Némán mentek tovább. Egészen az erdőben edző Legolasig. Egy fatörzsére fel volt mázolva egy céltáblaszerűség. Lassan már úgy nézett ki, mint egy sündisznó. A tündeherceg hátán puzdra volt, tele nyílvesszőkkel. Szinte másodpercenként lőtte el a nyilakat.

- Hercegem! Rachel jött el hozzád- szólította meg Dolostiel feljebbvalóját, aztán fejet hajtott, s elment.

- Szia, Legolas! – köszöntötte Rachel. – Hű. Szép lövések- dicsérte meg. A tündék segítségével jött rá arra is, hogy Perselus miért ragaszkodott annyira az íjászathoz. Egy íjászmestert fogadott föl mellé, de nem ment neki túl fényesen. Inkább maradt a párbajnál- természetesen, ha lehetett, inkább pálcával.

- Annyira azért nem jók- csóválta meg a fejét Legolas, és odafordult a lány felé.

- Legolas...nekem mondanom kell valamit- tűrt egy hollófekete tincset a füle mögé Rachel.

- Hallgatlak- mosolygott rá Legolas, s letette fegyvereit.

- Nem tudom, mikor találkozunk legközelebb- mondta lassan, megfontoltan.

Legolas értetlenül nézett rá.

- Hát ezt meg hogy érted?

- A család, akiknél most lakom... enyhén szólva sem szeretnek engem. És én sem őket.