Rachel Black

XI. rész

A Nagy Könyv-, ahogy a király nevezte- gyönyörű volt. Bőrkötéses, időtől megsárgult lapokkal. Vastagságra nem maradt le Rachel vaskos számmisztika tankönyvétől. A borító közepén jókora, fénylő fehér kő ragyogott.

- Nyisd ki! – utasította halkan Thranduil. Rachel engedelmesen a könyvhöz nyúlt. Óvatosan felnyitotta. A lapok közül aranyos- gyémántos por szállt föl. A két tünde közelebb lépett.

- Ez nem igaz... - szólt Thranduil. – Nincs bele írva semmi!

- Dehogynem van! Tele van írva furcsa jelekkel meg rónákkal! – csodálkozott Rachel.

- Itt nincsen egy vonal sem – mondta Legolas, és végigsimított az egyik lapon. Mintha áram rázta volna meg, elkapta a kezét. - Aranis volt az, aki utoljára el tudta olvasni- jegyezte meg.

- A nagymamám. McGalagony mondott valami olyasmit, hogy különleges ereje volt.

- Így igaz- hagyta rá a király. – Olvass bele!- sürgette.

- Jó, jó. Nézzük csak- lapozott tovább Rachel, míg nem egy olyan részhez ért, ami érdekesnek tűnt. – A denevérek szárnyát kövesd, Utadat majd ez mutatja meg! Ez alatt egy varázsige van. De nem olyan, mint amit az iskolában szoktunk használni... habár még az is lehet.

- Következő! – kiáltotta Thranduil türelmetlenül.

- RACHEL, VIGYÁZZ! – üvöltötte valaki a hátuk mögül. Rachel hátrafordult, s egy ismerős szőke hajú fiút pillantott meg, amint épp a kőhíd másik végében küzd jó pár tündeharcossal. Ami annyiból állt, hogy a fiú a földön térdelve rángatózott, a tündék pedig igyekeztek visszavonszolni.

- Draco? – suttogta hitetlenkedve Rachel.

***

Draco nagyot sóhajtva belépett a szűk vájatba, amit valószínűleg Rachel csinált. Minél beljebb ment, annál fojtogatóbbnak érezte a levegőt és szűkebbnek a járatot. Hosszú perceken keresztül ment befelé. Többször vissza akart fordulni, mert úgy érezte nem bírja tovább. Egyedül Rachel miatt ment tovább. Ki tudja, miféle bajba keveredett egyedül? Lehet, hogy azok a fegyveresek, akiket legutóbb is láttak megölték?

Aztán az út emelkedni kezdett, és fényt látott. Csakhamar megérkezett abba a barlangba, ahol egyszer már jártak. Föltűnt neki a nyitott ajtó, és gondolkodás nélkül átment rajta. A hordós, kisebb helységben nem volt senki. Onnan kiszaladt az útra, s azt követve megérkezett a folyosó forgalmas részéhez. A tündék-, akiket furcsa embereknek nézett- mind kíváncsian bámulták meg. Ő is elért a nagykapuhoz, aminek faragott ajtószárnyai ezúttal zárva voltak. Két fegyveres őr őrizte. Draco magabiztosan odasétált hozzájuk.

- Engedjenek be! – kiáltott rájuk. A tündék (akik a Nagy Könyvet is vitték) értetlenül összenéztek. Egyikük sem beszélte Draco nyelvét. Végül egy, a közelben ácsorgó tündenő segítette ki őket.

- Nem mehetsz be. A király parancsa- jelentette ki mély hangon.

- Király? – mondta gúnyosan Draco. – Engem nem érdekel a király. Engem az érdekel, hogy Rachelt elfogták, és nem tudom, hol van! Valószínűleg bent!

- Azt merted mondani, hogy nem érdekel a király? – A nő kése fél pillanat alatt Draco nyakát csiklandozta.

- Nézze, én csak azt szeretném, ha Rachelnek nem esne baja!

- Rachel... az a fekete hajú, barna szemű tünde? – kérdezte a nő.

- Nem tünde, de szerintem ugyanarról a személyről beszélünk.