Rachel Black

XXVI. rész

Rachel, akár a börtöntöltelékek, strigulákat húzogatva számolta a Szarumán szörnyű tornyában eltöltött napokat. A mágus hetenként kétszer – előfordult már, hogy akár háromszor is – magához hívatta, és a varázserejét vizsgálta. Rachel hiába próbált ellenállni minden kényszerítésnek, ha a férfi meglengette a sötét ékköves botját, egyből mágiára koncentrált. Nem érezte úgy, hogy a tündékkel együtt elárulja Elwinget, mert a tündék és Elwing is elárulta őt. Később (nagy ritkán) egyszer-egyszer eszébe jutott, hogy ez mégsem volt szép dolog, Szarumánnak megmutatni az oly ritka varázslatát.

A szobája szépen lassan átalakult. Minden egyes nap változott egy kicsit. Rachel a változásokat Amelának tulajdonította, amiket a lány akkor hajthatott végre, amíg Szamurán próbálkozott nála. Először a padlón lévő szőnyeg változott át, bordóból koromfeketévé, és az egész szobára kiterjedt, nem csak az ágylába előtt hevert. Utána a falak öltöttek vörös színt, eltüntetve a vonalkákat, amelyeket Rachel addig húzogatott. Másnapra eltűnt a tükör, és amikor Rachel rákérdezett Amelánál, a lány így felelt:

– Nekimentem és összetört. Ne haragudj, kisasszony!

Rachel vállat vont. Nem haragudott Amelára, mert sajnálta szegény teremtést, hogy egy ilyen gonosz úrnál kell szolgálnia. Meg aztán nem az a fajta lány volt, aki él-hal a tükörképéért. Talán jobb is volt, hogy nem láthatja magát azokban a ruhákban, amelyeket Szarumántól kapott. Eleinte csak és kizárólag feketét hordhatott. Később a mágus már vörös darabokat is ajándékozott neki, a lány minden apró engedése után.

Rachel utálta, ha rákényszerítette a varázsló valamire. Bár ellent mondott ezzel saját lényének, utálta, hogy a szobája szép lassan veszít a bájából, eltűnik a baldachin, a nagy szekrény helyett egyszerűbb lesz, és minden úgy fest, mintha felperzselték volna.

De aztán ahogy lassan beleszokott a helyzetbe, már nem is találta olyan kegyetlennek Szarumánt. Elkezdte szépnek látni a környezetét, megkedvelni az egyre csinosabb ruhákat, melyekbe a mágus öltöztette; Szarumán finom ételekkel etette és mézédes nedűkkel itatta; elvitte gyönyörűbbnél gyönyörűbb helyekre, bejárták az erdőt és a hegyeket. Rachel mágiájáért cserébe a varázsló is mutatott neki trükköket. Hatalmasabb ereje volt, mint a lány gondolta volna. Botja egyetlen koppanásától virágba borult egy fa, ujjai egyetlen csettintésére apadt el egy pocsolya. Elwing varázslata túl gyermetegnek, egyszerűnek és primitívnek tűnt ahhoz képest, amit Szarumán mutatott neki. Hamarosan Rachel lába nyomában, ha a mezőket szelte Amelával az oldalán, virágok nyíltak, ha úgy kívánta, a méhek mézet hoztak neki, a szarvasok hátukon cipelték, sasok szárnyuk tövébe ültetve röptették. Ha akarta, a kedvéért előbb kelt föl a Nap vagy fényesebben ragyogtak a Nagy Kutya csillagkép csillagai. Ilyenkor elszomorodott, mert eszébe jutott édesapja. Sirius a Nagy Kutya legfényesebb csillagáról kapta a nevét. Szarumán régi könyvtárában talált ősi iratokban talált róla leírásokat. Ezeket a köteteket rongyosra forgatta, amíg könnyezni nem kezdett, mert eszébe jutott az otthona. Anglia. Roxfort. A családja. A barátai. George...

– Mikor mehetek haza? – kérdezte ilyenkor Rachel a szobájában takarító Amelától. A kislány ilyenkor megállt, megigazgatta lenkék vászonszoknyáscskáját, és így felelt:

– Ha kitanítottad Fehér Szarumánt és ő kitanított téged.

Rachel biccentett, elfogadta. Még rengeteget kellett tanulnia, hogy olyan jó lehessen, mint a mestere. Másnap Szarumán ígéretet tett neki, miután Rachel bemutatta, hogyan tud tüzet lobbantani egyetlen csuklómozdulattal. Az a jó abban, ha tanítok valakit, hogy azzal én is tanulok, gondolta, amikor már minden nehézség és erőfeszítés nélkül zsonglőrködött négy tűzlabdával, amik közül egy sem égette meg.