Rachel Black

XXX. rész

– Ha nem kötöd magad a Tűzhöz talán nem így érne a végzet? – Rachel fehér teremben találta magát, pedig meg mert volna esküdni rá, hogy az előbb még a saját holtteste égését figyelte. – Meglehet. – Elwing lépdelt a helyiségbe, hosszú kék ruhát viselt, haja fekete takaróként borította a hátát és vállait. Kék szeme egy tükröt nézett, nem Rachelt. Mivel a terem – inkább csarnok – másik felén állt, Rachel odaszaladt hozzá, hogy lássa, mit néz.

Az eseményeket. Elwing a tenyerét a hullámzó felszínű képre simította, mire az kinagyult és elfordult, vízszintes irányba, így egy asztalként terült el Rachel és Elwing derekának vonalánál.

Villanások tűntek föl.

Rachel látta, ahogy Neville levágja egy kígyó fejét.

Ahogy George kétségbeesetten keresi őt.

Ahogy Fred sírva közli vele a tényeket.

Ahogy a Roxfort győzelmére isznak és koccintanak az emberek.

Ahogy Stella az erdőt bámulja, az arcán könnyek folynak.

– Miért égett el a testem? – kérdezte Rachel, amikor Ewing újból hozzáért a felszínhez és későbbi képre ugrott. Barátai temetőben álltak, egy sírkő körül.

Rachel Black. A Tűz Jegyese.

– Miért illetnek ezzel a névvel, ha...

– Drágám, nem sokat változtál az elmúlt évek alatt – vágott közbe Elwing. – Hagyd, hogy beszéljek, kedves! A hetedik napon vagy itt. A Sötétség Napja. Ma ébredtél föl holtadban. Tovább fogsz hajózni Nyugatra. Én kértem, hogy így lehessen.

A Tűz elemésztett, mert a szíved leállt, és az erő, ami eddig benne lakozott, felszabadult. A nővéred kérhette, hogy a Jegyesként szólítsanak. Tűz vitt át a halálba, ez egy fontos és megtisztelő dolog.

Rachel nem felelt, csak bámulta a saját temetését, ahol nem lehetett ott a teste. Csak az emléke. George Fred vállára borulva sírt, szégyentelenül zokogott. Stella szeméből nem patakzottak a könnyek. A gyásza mélyebb volt.

– De hát elárultalak – suttogta Rachel. – Miért engedsz?

– Mert Douglas varázslata volt rajtad – sóhajtotta Elwing. – Sajnálom, hogy nem volt időm elmagyarázni neked mindent. Egyszerűen nem jöttél többször hozzám, Bogyóval is elvesztettük a kapcsolatot...

– Binns professzor órája – kezdett valami derengeni Rachelnek, egy két évvel korábbi emlék. A sírköve Siriusé mellett állt. – Amikor azt mondta, a tündék gonoszak és kiszámíthatatlanok...

– Kiszámíthatatlanok, az biztos – értett egyet összeszorított szájjal, megvetően a tündenő.

– Nem haragszol? – kérdezte félénken Rachel.

– Nem. Én is belekerültem a varázslatainak csapdájába – mosolyodott el halványan, szomorúan.

– Mi lesz vele?

– A nővéred vihara felkeltette a figyelmét a körülötte élőknek. Az entek és tündék fogják őrizni a helyén, Fehér Gandalf vezetésével.

– Jó.

– Jobb lenne, ha megölnénk, való igaz, tudom, erre gondolsz. De mi nem vagyunk kegyetlenek fölöslegesen – mondta lesütött szemmel Elwing.

– Még mindig köt hozzá szeretet, ugye? Nem lennél képes megölni – értette meg a nő helyzetét Rachel.

– Valóban – bökte ki lehangoltan Elwing. – De hát majd talán észhez tér! – Könnyedebb volt a hangja, ahogy megragadta Rachel könyökét is kivezette a természetbe, ahol egy hajó várt rá. Fényűző volt. Hófehérre festették, és vajszínű díszítések fedték. Ezüst és arany díszek csillogtak rajta mindenütt.