Rachel Black

XIV. rész

- Ginny, ébredj! – rázogatta meg a lány vállát Hermione.

- Elképesztő, hogy tizenöt perc alatt bealudt- csóválta a fejét Rachel.

- Mi van már...? – motyogta Ginny, és a másik oldalára fordulva a fejére húzta takaróját.

- Rendben, ha nem akarsz jönni, megyünk ketten Rachellel- fenyegetőzött Hermione, amivel elérte, hogy Ginny rájöjjön, hogy még éjszaka van, és indulniuk kéne. Kipattant a szeme, és kiugrott az ágyból.

- Akkor nyomás!

Rachel halkan fölnevetett, és lopakodva az ajtó felé indult. – Egyszerre menjünk, mégiscsak.

- Miért? - értetlenkedett Hermione.

- Mert akkor gyorsabban odaérünk. Nekem kellett volna előre mennem, hogy kész legyen a járat, neked másodjára, utoljára Ginnynek. Ez többször is hibádzik. Először is: nem tudom, hol a barlang. Másodszor: Ginny megint elaludna, ha egyedül hagynánk.

- Hé!- lökte meg a karját az említett.

- Ez a kettő az ok? – kérdezte felvont szemöldökkel Hermione.

- Meg még egy. Ha egyedül megyek, sokkal unalmasabb az egész- vigyorgott Rachel, és nesztelenül kisurrant a félig nyitott ajtón. Ginny és Hermione óvatosan lopakodva követték. Egyikük sem vette észre, hogy a mellettük lévő szobának a résnyire nyitva felejtett ajtó alól egy bőrszínű zsinór kandikál ki.

- Halkan- suttogta Rachel figyelmeztetően. Viszonylag hang nélkül sikerült elhaladniuk a Weasley házaspár ajtaja előtt. Rachel ott egy pillanatra megtorpant, hogy hallja, Mrs. Weasley békésen szuszog-e. Az a hang, amit hallott, semmiképp nem volt békés szuszogásnak nevezhető, inkább úgy hangzott, mint egy náthás elefánt trombitálása. Ron meg Ginny biztos tőle örökölték azt a hangos, idegesítő horkolásukat, gondolta Rachel. Hermione is ilyeneket gondolhatott, elfojtott nevetéséből ítélve.

Tovább surrantak le a lépcsőn. Az utolsó lépcsőfordulóban megálltak, Hermione sziszegésére.

- Mi van, te meg kígyó akarsz lenni? – susogta Rachel.

- Erről szó sincs. Csak egy valakit elfelejtettünk- mondta lassan Hermione.

- Siport? – kérdezte Ginny.

- Jókor szólsz, Granger- morogta egy hang a fejük fölül, amitől annyira megijedtek, hogy majdnem orra estek.

- Fred, George! Mi a fenét kerestek itt, Merlinre? – dühöngött a saját magától telhető leghalkabb hangon Ginny.

- Cssss! – pisszegte le Hermione. De már késő volt. Erre a halk hangra is fölkelt az előteret őrző hatalmas portré, s olyan rikácsolásba kezdett, hogy mind az öten rohanni kezdtek, kezüket a fülükre szorítva. Hermione mutatta ímmel-ámmal az utat; elsőnek le kellett rázniuk azokat, akik fölébredtek Mrs. Black földöntúli üvöltözésére. Szerencsére sötét volt, így a portré nem láthatta, merre rohannak, csak a hangjukat hallotta meg.

- Erre, itt az ajtó a barlangba! – vetette rá magát a vasajtó kilincsére Hermione. – Fred, George, egyikőtök nyissa már ki!- szólt hisztérikus hangon, mikor rájött, hiába rángatja esztelenül azt a szegény kilincset.

- Alohomora! – lépett elő engedelmesen Fred, és belökte az ajtót, pont időben, mert meghallották Mrs. Weasley kiabálását is. – Be, be, be gyorsan!

Beszaladtak az ajtón. Egy óriási teremben lyukadtak ki. Hermione intett, hogy még azon a másik ajtón is át kell menniük, ami a helyiség túlsó felén van.