Tizenegyedik

2.9K 284 62
                                    

Egy ideig a könnyeimmel küzdöttem, majd megerőltettem magam és felálltam. Nem fogok sírni egy ilyen patkány miatt, aki már másodjára akart megölni. De azért való igaz, tényleg messzire mentem. Sóhajtottam, elindultam fel, hogy bocsánatot kérjek tőle. Furcsa volt bele gondolni, hogy egy istennel vagyok összezárva aki látszatra tényleg nem különbözik tőlem. Értelmet nyert az is, hogy miért láttam egy kígyót és miért is akart megölni. Váratlanul hatalmas dörgés zavart meg ami által egy kisebbet ugrottam. A szívemhez kaptam rémülten, elsápadtam ahogy kinéztem az ablakon. Vihar készülődött, a villámok átszelték az eget. Nagyot nyeltem, megszaporáztam a lépteimet. Újra dördült egyet. Franc essen bele, pedig pont most nem akartam félni! Loki ajtaja előtt megálltam és sietősen kopogtam. Minél előbb túl akartam lenni rajta, noha tudtam, hogy úgy se fogok aludni hanem a takaró alatt várom, hogy üljön el a vihar. Szégyenletes, de akkor se szerettem mikor a konténerbe éltem. 

- Takarodj! - ordított ki Loki. Megráztam a fejemet, hogy elűzzem a gondolataimat.

- Bocsánatot akarok kérni! - kiáltottam vissza.

- Nem érdekel! Úgy sem gondolod komolyan akkor meg nem is érdemes ezzel vesződnöd! - dobott valamit az ajtónak ami hangosan csattant, pont akkor mikor dörgött egy nagyot. Megugrottam és akaratlanul is benyitottam. Megdöbbentő látvány fogadott ami csak egy pillanatig tartott, mint ha lepelt borítottak volna az egészre. Mielőtt eltűnt volna azelőtt minden darabokban volt, az ágynemű a szekrény tetején, a székek darabokban, az asztal a szoba másik végén és Loki egy sarokban ült, zilált hajjal. Mire felocsúdtam a döbbenetből ez az egész eltűnt. Pislogtam párat, de tényleg minden a helyén volt, Loki pedig gúnyos mosollyal méregetett. 

- Mit akarsz halandó? - ciccegett az arcomba. Egy pillanatra, mint ha megrebbent volna az előttem álló férfi. Mármint nem a teste, hanem úgy, mint ha egy képet látnék. 

- Bocsánatot kérni. - méregettem furcsán és hirtelen kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de az ujjam... nem fogott meg semmit, simán átment Lokin ami miatt megtört az eddig tökéletes kép. 

Az illúzió lebomlott és újra előttem volt a rendetlen szoba, a sarokban ülő, fenyegető szemekkel pásztázó Lokival

¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.

Az illúzió lebomlott és újra előttem volt a rendetlen szoba, a sarokban ülő, fenyegető szemekkel pásztázó Lokival. A szívem szakadt meg a látványtól. Ennyire megbántottam? Jézusom, én nem akartam!

- Loki én... - kezdtem neki hebegve.

- Kifele! - kiáltott rám. Összerezzentem, de megmakacsoltam magam.

- Nem! Elmondom amit akarok és te végig hallgatsz! - dobbantottam egyet feldúltan. Felkelt és elém lépkedett. A tekintetétől akaratlanul is hátrálni kezdtem. Egy ember szemében se láttam ennyi fájdalmat, mint amennyi a Lokiéban abban a pillanatban volt. Viszont nem csak a fájdalom lappangott a tekintetében hanem a harag és a csalódottság is helyett kapott. Sőt... egy pillanatra a gyász is felrémlett benne. Egészen a falig hátráltam ahol már nem tudtam tovább menni. Az előttem álló férfi félelmetes volt, és ez nem vicc vagy valami sületlen hasonlat, tényleg féltem tőle.

- Nem foglak végig hallgatni. Nem érdekel a hülye bocsánat kérésed. Ha azt mondom nem akkor az úgy is van! - sziszegte elfojtott dühvel az arcomba. Nagyot nyeltem. A szívem egyik fele tényleg itt akarta hagyni viszont a másik makacsan ragaszkodott ahhoz, hogy bocsánatot kérjek és őszintén, minden rossz szándék nélkül beszéljek vele. Össze volt törve, nekem pedig nincs bőr a képemen nyugodt szívvel átsétálni. Ökölbe szorítottam a kezemet.

- Nem! - bátorodtam fel - Oké, tudom, hogy nem kellett volna mindent rád zúdítsak, rettentően sajnálom amiért ezt tettem, de egyszerűen tudni akartam az igazat és igen! Tényleg nem vagyok képes felfogni, hogy egy isten vagy, főleg azt nem, hogy mit követtél el amiért velem kell legyél! De figyelj, ha mindketten megakarunk szabadulni a másiktól akkor először azt a látszatot kellene kelteni, hogy elfogadtunk mindent és a rózsaszín köd csak úgy lebeg körülöttünk! - mondtam határozottan. Fél szemmel láttam, hogy már emeli a kezét, de utána újra maga mellé ejtette. Csikorgatta a fogait ahogy tekintete ide - oda járt az arcomon. Szinte hallottam ahogy kattognak a fogaskerekei miközben gondolkodott.

- Egyetlen esély. - egyezett bele nagy nehezen. Kinyújtottam felé a kezemet, hogy megerősítsük az alkunkat. Vonakodva, de megfogta a kezemet és megrázta. 

- Most már elmehetsz. - fordult el tőlem és az ágyra ült. 

- Nem megyek. - jelentettem ki egyszerűen, majd elé álltam és török ülésbe helyet foglaltam. Morogva fordította el az arcát.

- Naaa. - kúsztam arrébb - Ne haragudj. Tényleg nem akartalak megbántani. - biggyesztettem le az alsó ajkamat. Legyintett.

- Nem gond csak hagyj már békén! - motyogta és hiába igyekezett a hangja elcsuklott a mondata végére. Döbbenten pislogtam rá.

- Loki... te sírsz? - kérdeztem és igyekeztem meglesni az arcát. Hirtelen felém fordult ami miatt hátra hökköltem. Szemeiben csak az elfojtott könnyek csillogtak.

- Most lett elegem belőled! Ne üsd már bele mindenbe az orrodat! - förmedt rám. Összepréseltem az ajkaimat.

- Jó - feleltem végül és felkeltem. Egy pillanatig elképedt, majd rendezte a vonásait.

- Jó - mondta ő is.

- Jó - ismételtem meg és elindultam az ajtó felé. Gyerekesnek éreztem ezt a viselkedést, mint a magam, mint az ő részéről. Egy pillanatig vártam, hogy utánam szóljon, de mikor nem tette, kiléptem az ajtón. Már majdnem bezártam mikor halkan, szinte suttogva hallottam meg a hangját.

- Menj el, mint mindenki más.

Gondolom nem direkt akarta, de ez az egy mondat arra késztetett, hogy megforduljak, az ágyhoz szaladjak és rá ugorva leteperjem az ölelésemmel. Felkiáltott a csodálkozástól. 

- Odin szakállára! Bolond midgardi, mit csinálsz? - ripakodott rám és próbált eltolni magától, de ezzel párhuzamosan csak sokkal jobban öleltem.

- Ki ölelem belőled a démonokat! - feleltem a mellkasába fúrva az arcomat.

- Milyen démonok? Miről beszélsz? Engedj már el! - kezdett el kiabálni, de akkor sem tántorodtam el a célomtól. 

- Nem, Loki! Addig ölellek amíg ... nos nem tudom. De egy darabig tuti ölelgetni foglak. - vontam meg a vállamat. Mérgesen fújtatott.

- Leszarom, eressz el! Utálom ha ölelgetnek! - morogta. Kis méregzsák, kuncogtam magamba. Felnéztem rá, az államat megtámasztottam a mellkasán.

- Azért utálod ha ölelnek, mert eddig nem sokszor öleltek meg akkor mikor szükséged lett volna rá? - kérdeztem halkan. Éreztem, hogy megmerevedik alattam viszont az arca nem tanúskodott semmiről.

- Nem, csak szimplán utálom - sziszegte és újra megpróbált letolni, de nem sikerült. 

- Mi a fasz?! Hogy a pokolba vagy ilyen erős? Tényleg egy rohadt pióca vagy! - zsémbeskedett. A mellkasába mosolyogtam. 

- Ölelj vissza! Csak próbáld meg! Tuti jól fog esni! - biztattam. 

- Én ugyan nem! - hangoztatta feldúltan. Nem szóltam, türelmesen vártam aminek meg is lett a hatása. Alig érezhetően a keze a derekamra csúszott, finoman magához szorított. Nem tettem semmi megjegyzést, csak vigyorogtam, mint a vadalma. 

- Ezt ne szokd meg. - dörmögte az orra alatt.

- Nem fogom. - feleltem, de tudtam, hogy erre többször ráfogom venni. 

I'm Here [BEFEJEZETT]Donde viven las historias. Descúbrelo ahora