Az igazi tsundere

2. rész

Miután beleütköztem a férfiba, elfehéredtem. Mi van, ha itt Amerikában másabbak az emberek, mint otthon?
-E... elnézést, uram. - hajtottam le a fejem, majd egy ismerős hangot hallottam meg.
-Jersey? - fordult meg. Mikor felnéztem rá, rájöttem, hogy jól tudok hangot felismerni, mert Németország volt az, felvont szemöldökkel.
-Jajj, örülök, hogy sikerült szó szerint beléd botlanom, Németország. - tettem a mellkasamra a kezem, és fellélegezhettem, hogy ma sem lettem kifilézve. Még. Mert csak most jön a neheze.
-Nocsak. - nevetett fel, majd mindketten elindultunk a Wold Meeting felé vettük az irányt. - Mi történt, hogy így megörültél nekem? Általában félsz tőlem.
-Igen, de a többi országtól jelen pillanatban jobban félek. - haraptam az ajkamba idegesen. Basszus... Ezt is Angliától tanultam el.

-De miért? Hiszen legalább újra találkozhatsz a családoddal. - nézett le rám szemöldökét ráncolva.

-Igen, de... - mondtam, de meg is akadtam. - Te mégis honnan tudsz róla, hogy nekem mennyire hiányoznak?

-Olaszországnak mesélted. - mondta lazárt, mert tudta, ezzel minden kérdésemre válaszol. Igaz. Olaszország sosem tudott 1 óránál tovább titkot tartani. Főleg Németország előtt nem. Lassan odaértünk az épületbe, ami hatalmas volt. Csillogó szemekkel néztem fel.
-Nem fogok én itt eltévedni? - néztem fel a magas, kigyúrt férfira. Bár nem ez volt a legnagyobb problémám. Mert legszívesebben eltévedtem volna.
-Nyugi, könnyen fel lehet találni. - mosolygott, majd fel is idultunk. Nekem egyre jobban görcsbe rándult a gyomrom, majd mikor megláttam Olaszországot, kicsit jobban lettem.
-Nee-chaaaan. - visított, végigszaladva a folyosón, majd a nyakamba ugrott. Boldogan visszaöleltem, és megsimogattam a fejét. Közben láttam, hogy Németország fogja a fejét idegesen, majd lerángatta rólam olasz barátom.

-Olalla! - ölelte át a derekam Franciaország. - Te aztán megnőttél, kislány.

-Hé! Már nem vagyok kislány! - néztem fel rá dühösen.

-Jajj, te kis édes. Még mindig olyan vagy, mint mikor megismertelek. - nevetett fel lágyan. - Csak már nem akarod, hogy a gyarmatod legyek. Vagy igen? - kacsintott rám.

-Nem, na. - temettem az arcomba a kezem. - Akkor még gyerek voltam, jó? Szállj le a magas lóról. - sóhajtottam a fejem rázva, majd elindultam Olaszország felé, akit Németország cipelt a hátán, és minden erejével próbált nyújtózkodni felém.
Egyszercsak szinte bevágta a szőke egy terem ajtaját, ami gondolom a tárgyalóterem ajtaja, ahova én is megyek. Félve bekukucskáltam rajta, majd hirtelen megéreztem ismét a derekamon egy kezet.

-Csaknem félsz, kedveském? - kacsintott le rám a francia.

-De. Nagyon. - mondtam szégyenkezve, suttogva.

-Nem kell félni, nem fog fájni. - mondta kuncogva, majd a kezemet fogta meg, és elkezdett befelé húzni. Én nem mertem ellenkezni, mert akkor még feltűnőbb lettem volna. Bár az se volt semmi, hogy Franciaország a kezemnél fogva vezet be a terembe.

Mikor beértünk, mindenki kiabált és nevetgélt. Németország amint lerakta Olaszországot, ő odafutott hozzám, és ismét megölelt. Ezért is imádom ennyire. Nagyon szeretetéhes, és bújós. Bár ebben a pillanatban kicsit átokként, mintsem áldásként tekintettem erre a tulajdonságára. Ekkor Franciaország kicsit arrébb lépett, és hirtelen mindenki elhalkult, mert minden szempár rám szegeződött. Olaszországot megint Németországnak kellett levakarnia rólam. Hirtelen Franciaország törte meg a csendet, míg én idegesen a cipőm orrát vizsgáltam.

-Hölgyeim és Uraim, ő itt Jersey, az én exgyarmatom. - mondta kuncogva, mire én furcsállva néztem fel rá.

-De... Én Anglia gyarmata voltam. - mondtam halkan, bár amilyen csend volt, biztos lehetett hallani. Egyedül Olaszország dúdolászott egy széken ülve, a többi ország csendben méregetett engem.

-Oh, igaz is. - mondta, majd arrább tolt, amitől majdnem elestem. De mikor megálltunk, és felnéztem, ki mellett állok, lefagytam. Anglia volt az. De rám se nézett. Legszívesebben kirohantam volna sírva a teremből. Nem is tudtom, mit gondoltam. El se kellett volna jönnöm. Jajj, utólag mindig könnyű okosnak lenni. Halkan felsóhajtottam, majd még egy sunyi pillantást vetettem rá, de akkor is csak maga elé nézett. Ekkor bejött Amerika is.

-Hey, guys! - kiáltott fel, majd végre mindenki őt kezdte el nézni, nem engem. - Mi ez a temetési hangulat? - tárta szét a kezét. - Anglia! Te csináltál valamit? - kérdezte a szokásos életvidám hangjával. Már annyira hiányzott ez nekem.

-Mi? Nem? - nézett fel rá dühösen. Én lassan felemeltem a fejem, ekkor Amerika rám nézett. Semmit nem tudtam az arcáról leolvasni. Hirtelen egy nagy levegőt vett.

-Jerseeyy! - sikította, majd szorosan megölelt. Én is szorosan visszaöleltem, és szabadjára engedtem a könnyeimet.

-Annyira hiányoztatok. - suttogtam, majd ahogy rájöttem, hogy a többes szám ki csúszott a számon, finoman beharaptam az ajkam.

-Te is nekem. - suttogta, majd még erősebben megszorított. Ő nem mondta többes számban. Pedig biztos észrevette, hogy többesszámban mondom. Talán tényleg nem hiányoztam Angliának? Ezt a gondolataimban sem akarom hallani.

-Hogy vagy mostanság? - kérdeztem könnyes szemmel, mikor elengedett. Szerencsére akkor már nem én voltam a figyelem középpontjában.

-Én? Csodásan. Hiszen én vagyok a hős! - tette csípőre a kezét, és kinyomta a mellkasát.

-Igen, emlékszem. - nevettem fel. - Te védtél meg akkoriban mindentől. - Hirtelen bevillant az a bizonyos július negyedike, és egyből elkomorodtam.

-Igen. - bólintott büszkén. - Na, de veled mizujs?

-Nem hallottad? - vontam fel a szemöldököm csodálkozva.

-Nem. - döntötte oldalra a fejét a homlokát ráncolva. Ezt még mindig nagyon aranyosan tudta csinálni. - Miről kellett volna?

-Hát hogy enyém az egész világ. - mondtam a kezem széttárva, majd mindketten egyszerre nevettük el magunknak. - Egyébként gyarmatom lett Guernsey, és kereskedem Franciaországgal, Spanyolországgal, és Belgiummal. - mondtam már komoly hangon. Ekkor meghallottam, hogy mellettem Anglia élesen kifújja a levegőt. Remélem büszke rám, nem pedig haragszik ezért.

-Jajj, Anglia! Ne legyél már ilyen komor. - mordult rá Amerika, majd összébb tolt minket. Én zavartan, és idegesen felnéztem rá, majd ekkor tűnt fel, mekkora hangzavar lett, mert Németország elüvöltötte magát.

-Mindenki üljön le, és fogja be! Kezdődik a megbeszélés! - kiabálta. Mikor végre csend lett, Németország mondta, hogy az ottani székre le is ülhetek, ami mellett álltam, mert földrajzilag Franciaország, és Anglia között vagyok.

És el is kezdődött életem első Wold Meetinge.