Az igazi tsundere

14. rész

Ebben hatalmas házban. Egyedül. Magányosan. És egyre erősebb késztetést érzek az önbántalmazás iránt.
Lerogytam a földre. A hátamat a hideg falnak támasztottam. A könnyeimnek pedig szabad utat adtam. Napokig szinte egyáltalán ki sem mozdultam a szobámból. Nem válaszoltam az üzeneteimre, a telefonomban csak gyűltek, és gyűltek a nem fogadott hívások. Két hét után nagy nehezen rávettem magam, hogy kinyissam az ajtót, amin pár naponta dörömböltek. Pont Olaszország volt az Japánnal.
-Igen? - szólaltam meg rekedtes, élettelen hangon.
-Te jó ég, Bella! Mi történt veled? Miért nem beszélsz velünk? - nézett rám szörnyűlködve a két ország
-Semmi sem történt. - vontam meg a vállam. - Csak rájöttem egyre s másra.
-De mi történt? - tört utat magának, és leültetett az asztalhoz, míg, Japán szintén beljebb jött, és becsukta maga után az ajtót.
-Csak egyszerűen szarul vagyok. - vontam meg a vállam.
-Ugye nem ittál.
-Nem. - mondtam, majd elgondolkoztam. - Még. Ez egy jó ötlet. - indultam meg, de lefogott az olasz. Eközben Japán otthonosan érezte magát, és teát csinált nekem.
-Köszi Japán, hogy segítesz.
-Amúgy hogyhogy Japánnal jöttél? Németországgal szoktál ide járni.
-Igen, de dolga van.
-És akkor inkább szegény Japán lásson úgy szétcsúszva, mint egy alkesz, csak mert két hülye is elutasított. - tettem karba a kezem, majd lehajtottam a fejem, mert elkezdtek folytogatni a könnyeim.
-Ki utasított vissza? - kérdezte teljesen lesokkolva Olaszország. - Anglián kívül.
-A... Amerika.
-Miii? De hiszen ő udvarolt neked!
-Igen, de azt mondta, nem akar csak azért velem lenni, hogy én valahogy elfeledjem Angliát. De szerintem azt hiszi, hogy féltékennyé akarom őt tenni.
-Ne csináld, Jersey. Ez most komoly?
Némán megvontam a vállam, majd kopogtak. Az egyik kislány jött az anyukájával.
-Amy, mi történt veled, hogy így eltűntél? - kérdezte köszönés nélkül, majd mikor jobban megvizsgálta az arcom, kikerekedett a szeme.
-Csak egy kis dolgom volt. - mosolyodtam el erőltetetten.
-Wow! De király japán ruhád van! - szaladt be Japánhoz Liza, miután kitépte kezét az anyjáéból. Furcsállva, de mosolyogva néztem a kislány után.
Mikor a japán bemutatkozott, kicsit megijedtem, hogy el fogja mondani, hogy ő a nagy Japán, de szerencsére nem így történt.
-Üdvözöllek kislány. Én Honda vagyok. És téged hogy hívnak? - mosolygott le a kislányra.
-Én Liza vagyok. Nagyon jól néz ki a ruhád. - mondta csillogó szemekkel.
-Túl sok animét nézel mostanában Liza. - guggoltam le hozzá, mire ő a nyakamba ugrott.
-Nem is~! Anya nem engedi. - mosolyogva hátranéztem, ahogy az említett személy csak figyelte a történéseket, közben pedig azon agyalt, hogy hogyan szedje le a lányát rólunk. - És amúgy is! Az animékkel nem lehet betelni!
-Ez igaz. De ha te is annyi idős leszel, mint én, te is egész nap nézheted a Noragamit. - kacsintottam rá mosolyogva, majd a Emma nagy nehezen elvonszolta lányát, majd elköszönés, és már ott sem voltak.
-Jersey! Azt ne mondd, hogy még mindig anime függő vagy.
-Neemm..? - mondtam félve, szinte már kérdezve.
-De ugye már nem játszol egész nap.?
-Te most direkt piszkálsz. - túrtam a hajamba idegesen, majd a falnak támasztva a hátam, leültem.
-Ez nem igaz. És amúgy is. Miért a földre ülsz? Itt a sok szék. - mutatott körbe a helyiségben.
-De én nem akarok odaülni.
-Jó, de ugye már nem azzal az öngyilkosos játékkal játszol?
-Hagyj békén, Ita-chan. Te nem szoktál ilyen lenni. Mi ütött beléd?
-Csak nem akarom, hogy megint bántsd magad. - kiabálta el magát, majd dühösen kiviharzott az egész házból, így ott maradtam én, és Japán.
-Köszönöm. - biccentettem, mikor átnyújtotta nekem a teát. - Tejjel csináltad? - néztem fel rá kedvetlenül.
-Persze. - biccentett, majd leült velem szembe, és együtt iszogattuk a teákat.
Egy ideig így, némán szürcsölgettük a teánkat. Mindkettőnk erősen gondolkozott. Végül Japán törte meg a csendet.
-Tudunk valahogy segíteni rajtad? - kérdezte félve felnézve rám.
-Hát... - húztam el a számat. - Ha tudsz egy jó fogyási módszert. - néztem le a hasamra, combomra.
-Kinek? - vonta fel a szemöldökét, még mindig szokásos nyugodt, kimért hangjával.
-Nekem? - tártam szét a karom fájdalmasan nevetve.
-Neked nincs rá szükséged. - rázta meg a fejét, majd újra beleszürcsölt a teájába.
Szomorúan felsóhajtottam. Akkor magamnak kell módszert találnom. Miután megittuk a teánk, majd Japán udvariasan elköszönt tőlem. Én, mikor újra egyedül maradtam, éreztem, hogy elpattan bennem valami. Könnyezve egy kiskés felé nyúltam, mikor valaki kopogtatott. Nem törődtem vele. A kés élét a csuklómra helyeztem, és lassan végighúztam rajta. Mikor kibuggyantak az első vércseppjeim, halványan elmosolyodtam. Szédülni kezdtem. Mit sem törődve vele még egyszer megtettem. Ettől még jobban elfogott a rosszullét. Rázni kezdett a hideg. Egyre csak elsötétült minden előttem, majd elestem. Próbáltam megkapaszkodni az asztban, de nem ment. Összeestem egy hatalmas puffanás kíséretében. Lassan lecsukódtak a szemeim. Már nem hallottam a türelmetlen kopogást.

~~~

Amerika... Elhagyott minket... És még Anglia is elzavart engem magától...
Teljesen magamba fordultam a függetlenségi háború után. Senkivel sem álltam szóba. Egy nap kint játszottam a kislányokkal, akikkel egymagas voltam, és megjelent előttem egy fiú, akit előtte még soha nem láttam.
-Szia! - integettem neki boldogan, vékonyka hanggal.
-Mit akarsz? - kérdezett vissza mogorván.
-Nincs kedved játszani velünk? - A fiú nem nézett ki sokkal idősebbek, mint én abban a testben.
-Nincs. - mondta még idegesebb hangon, miközben karba tette a kezét. Szomorúan néztem a fiú után, aki vörös fejjel elment. Ennyire megharagudott rám egy egyszerű kérdés miatt?
-Amy! - fogta meg Betty a kezem. - Anyu megengedte, hogy játszunk a babáimmal. Gyere, menjünk el hozzánk! - ugrándozott csillogó szemekkel.
-Benne vagyok. - bólintottam mosolyogva.

~~~

Hatalmas fényre ébredtem fel. Nyöszörögve próbáltam kinyitni a szemem, de sehogy sem ment.
-Ho... Hol vagy? - Nagy nehezen ki tudtam nyitni a szemem. Ekkor csak egy fehér plafont pillantottam meg.
-Jézusom, Jersey! Mit műveltél?! - lépett oda hozzám egy szőke, zöld szemű férfi, és megfogta a kezem. Finoman megpróbáltam szabadulni szorításából. Kezdett visszatérni az erőm, de még nem annyira, hogy meg bírjam mozdítani a kezem.
Szomjas voltam. Teljesen prozott a torkom.
-Emm... Ismerjük egymást? - kérdeztem erőtlen hangon.
Ekkor a szőkés barna hajú srácnak teljesen lefagyott a tekintete, és mintha elfehéredett volna.
-Hát... Azt hiszem, el kell mennem az orvoshoz. - indult meg nagy léptekkel kifelé.
Amíg vissza nem ért egy orvossal, én megpróbáltam felkelni. Veszélyben éreztem magam. Még nagyon erőtlen voltam, és a fejem is dübörgött. Nagy nehezen sikerült felülnöm. Körbenéztem a szobában. Egyedül voltam.
-Hol vagyok? - kérdeztem halkan magamtól, a hajamba túrva. - Furcsa... Remeg a kezem. - néztem le az említett testrészemre. Ekkor megláttam, hogy be van kötve a kezem. Felvontam a szemöldököm. - Mégis mi történt velem? - suttogtam, majd belépett az orvos, mögötte a zöld szemű idegen.
A fehér köpenyes alaposan megvizsgált, majd szomorúan nézett felém.
-Hölgyem. Önnek emlkezet-kiesése van.