Az igazi tsundere

17. rész

"Biztos tudni akarod?"
"Persze."
Mire megérkezett a válasz, öregedtem 10 évet.
"Én voltam."
"De miért?"
"Mondta a kis olasz barátod, hogy nagyon félt, hogy teszel magaddal valamit, és hogy beszéljek veled."
"De miért pont téged keresett meg? Hiszen te kiabálva elutasítottál."
"Azt mondta, mert együtt nőttünk fel."
"Kettőnk közül csak te nőttél. Én akkor kezdtem él nőni, mikor elzavartál magadtól."
Erre már nem válaszolt semmit. Amerika felkiáltott, ezzel a szót folytva Németországba.
-Ebéd szüneeet! - visított, majd kirohant a teremből.
-Van étkezde az épületben? - morogtam magam elé, majd elindultam egy kisebb felderítő útra.
Ekkor összetalálkoztam Amerikával, aki szomorúan ücsörgött a falnak támasztva a hátát. Nagyon haragudtam rá. De mikor megláttam, nagyon megesett rajta a szívem.
-A... Amerika. - mondtam olyan halkan, hogy szinte suttogtam.
Ekkor felpattant, és megszokottan próbált viselkedni.
-A hős meg fog menteni téged, Jersey! - kacsintott rám.
-Mi a baj? - mondtam halkan.
-Az, hogy utálsz. - mondta, most már az igazi érzelmeit tükrözve.
-Mert megbántottál. Játszottál az érzelmeimmel. Meg akartál kapni. Mikor megkaphattál volna, eldobtál. - mondtam lehajtott fejjel. - Csak arra kellettem, hogy elmondhasd magadról, hogy sikerült elszeretned engem egy másim férfitől? - néztem fel rá könnyes szemekkel.
-Nem, ez nem igaz! - rázta meg hevesen a fejét, majd magához ölelt. Most nem ellenkeztem. - Nagyon is szeretlek. De nem akarok pótlék lenni.
-De akkor miért nyomultál rám annyi? - kérdeztem halkan, remegő hangon.
-Mert nem bírtam magammal tovább. Mióta először találkoztunk, szerelmes vagyok beléd.
-Első World Meetingemen?
-Nem. Az első találkozásunkkor. Még gyerekként. - mondta halkan, alig hallhatóan. De én hallottam.
Teljesen elkerekedett a szemem. Megfogta a vállam, és mélyen a szemembe nézett, amitől még jobban zavarba jöttem. Megsimította az arcom, és egyre közelebb hajolt. Erősen fogott, így nem tudtam hátrébb lépni.
-Ti meg mit műveltek? - kiabálta el magát Anglia.
-Te... Mi bajod van neked? - fogtam a fejem idegesen. - Döntsd már el légyszíves, mit akarsz tőlem... Vagy velem. - kiabáltam remegő hangon, majd besiettem.
A meeting további része unalmasan telt. De én végig agyaltam. Remélem valaha véget fog érni ez a rémálom.
-Jersey! - lépett mellém Olaszország. - Ismerek egy hipnotizőrt.
-És az minek nekem? - néztem fel rá csodálkozva.
-Hátha ő vissza tudja hozni az emlékeidet.
-Nem hiszem, hogy ezt ilyenekkel vissza lehet. - ráztam meg a fejem. - De egy próbát megér. Szőrnyű ez a tudat, hogy ilyen beteg vagyok. - néztem le a karomra. - Pszichológus ismerősöd nincs véletlenül? - nevettem fel kínomban.
-Nem, az sajnos nincsen. De majd én segítek neked. - karolt belém, majd kiindultunk. - Hiszen erre valók a barátok! - mondta lelkesen. Annyira aranyos. Nekem is sokkal jobb kedvem lett.
Mikor odaértünk, izgatottan léptem be Ita-chan oldalán.
-Jó napot. - köszönt ránk egy tipikusan olasz kinézetű hölgy.
-Jó napot. - biccentettem a nőnek.
-Ciao, Bella! - mosolygott életvidáman Olaszország.
-Ciao, Feli!
Kicsit kínosan éreztem magam, ahogy szinte egymás nyakába ugranak. Van egy olyan megérzésem, hogy velem nem lesz ennyire barátságos, mivel külföldi vagyok.
Hamarosan elkezdtük a dolgot.
-Kérlek feküdj le az ágyra. - Engedelmesen csináltam mindent, ahogy kérte tőlem. - Koncentrálj az órára. - mondta, amit lóbálni kezdett előttem.
Követtem a tekintetemmel a kis ékszert. Egy kis idő után teljesen elálmosodtam, és elhatalmasodott rajtam egy furcsa érzés.
Egyszerre minden emlékem megrohamozott. Angliával. Amerikával. Az olaszokkal. És a többi felesleges, zavaros emlékem.
-De ugye jól van? - hallottam meg Olaszország aggódó hangját.
Próbáltam kinyitni a szemem, de sehogy sem tudtam. Mintha ezer tonna nehezedett volna rá.
Pár perccel később nagy nehezen sikerült kinyitnom.
-Mi... Mit csináltál velem? - dörzsölgettem a szemeim, majd amint fel próbáltam ülni, úgy megszédültem, hogy majdnem leestem a kanapéról, úgyhogy inkább visszafeküdtem.
-Visszahoztam az emlékeidet. - forgatta a szemeit a nő.
-Emm... Bocsánat. Azt hiszem. - motyogtam.
Miután visszajött kicsit az erőm, szédelegve még ugyan, de elmentünk onnan. Egészen hazáig kísért az olasz, majd nagy nehezen elküldtem haza.
-De mi lesz, ha bajod esik? Soha nem bocsátanám meg magamnak! - mondta könnyes szemekkel.
-De nem lesz semmi bajom, Ita-chan. Menj csak Romanohoz, nehogy valami bajt csináljon. - mondtam kuncogva.
-Jó, de nagyon nagyon vigyázz magadra, Jersey!
-Jól van, Ita-chan. Köszönöm, hogy ennyire féltesz. - mosolyogtam rá, majd elköszöntünk egymástól. Az olasz úgy megölelt, hogy kiszorongatta belőlem az életet.
Mikor bementem, csináltam magamnak egy finom, forró teát, és muszáj volt gondolkoznom. Amennyi emlék hirtelen megrohamozott, azt se tudtam, melyik melyik. Teljesen összefolytak. Muszáj rendet raknom a fejemben.
A következő heteimet ezzel töltöttem, és persze Olaszországban. Voltam is nála rengetegszer. Ezáltal Romanoval is csomószor találkoztam, aki talán túl látványosan fontolgatta a kivégzésem.
Mire eljött az következő meeting, szinte ragyogtam. Olaszországgal nagy nehezen rendbe tettünk mindent a fejemben, sőt. Mivel Olaszország a divat országa, még jól öltözködni, és sminkelni is megtanultam.
Mikor Olaszországgal nevetgélve beléptünk az ajtón, elfogott a szorongás. Megláttam Angliát, majd engem kikerülve helyére ült az éppen megérkező Amerika az angol mellé.
-Emm. Hey. - intettem mindenkinek, mikor beléptem. Gyomorgörccsel helyet foglaltam, és szidtam Olaszországot, amiért elrángatott ide. Se Anglia, se Amerika nem néztek rám. Szóval még ők durcák... Fuh, de felment a vérnyomásom. Ezen agyalgattam egész meetingen, majd legközelebb csak azt vettem észre, hogy valaki mögülem bökdösi a vállam.
-Jersey! - hallottam meg Olaszország hangját.
-Mi a baj, Olaszország? - fordultam hátra hozzá, mikor megláttam, hogy nem Ita-chan az, hanem Romano, amitől kicsit meglepődtem.
Ő a megszólításra csak felvonta a szemöldökét.
-Mi az? Te is Olaszország vagy. - néztem fel rá értetlenül, mire ő meglepetten bámult rám, és mintha elpirult volna. - De amúgy miért szóltál?
-Nem én szóltam. - rázta a fejét dühösen.
-Oh... Akkor ki volt? - néztem körbe, majd egy alacsonyabb, szőke hajú, lila szemű fiút láttam meg, akit előtte még soha.
-Szia, Jersey! - intett a fiú. Milyen aranyosan viselkedik.
-Szia... Emm... - próbáltam kutatni az emlékeim közt, de tippem sem volt, ki lehet a tag.
-Finnország. - mosolygott boldogan. - Csak a srácokkal azon gondolkodtunk, hogy bevehetnénk téged is a szövetségünkbe.
Hatalmasra nyílt a szemem. El sem tudtam képzelni, miért akarnak engem bevenni egy szövetségbe. Hiszen katonaságom nincs is, tekintve, hogy egy picike szigetország vagyok.
-De hogyhogy pont engem?
-Mert arra gondoltunk, hogy segíthetnénk egymáson. Neked fejlődni például. Kereskedelembe léphetnénk egymással.
-Ahogy mondja, Finnország! Nagyon jó lenne mindenkinek, ha csatlakoznál hozzánk! - ölelte át a fiú vállát Dánia.
-D... D... Dánia? - suttogtam magam elé.
-Igen? - mosolygott rám.
-Semmi, semmi! - nevettem fel zavartan.
-Jersey nem akar veletek egy szövetségben lenni. - hallottam meg egy hangot a hátam mögül, és mikor hátranéztem, lefagytam.