Az igazi tsundere

15. rész

Amint kimondta az orvos a diagnózist, ledöbbentem. Csodálkozva felvontam a szemöldököm, és csak meredtem magam elé. Mikor felpillantottam, láttam csak meg, hogy az orvos mögött álló férfi arca ismét teljesen elfehéredett.
-Ma haza is tudjuk engedni, de csak szigorú felügyelet mellett.
-Rendben. - biccentett a szőke. - Köszönjük.
Ezután összepakolt nekem a srác mindent, ami ki volt pakolva, majd egy adag ruhát tett le mellém.
-Ezt vedd fel, légyszíves.
Némán biccentettem, majd megpróbáltam öltözködni kb. semmi sikerrel.
Ezután még mindig nehézkesen, de sikerült felöltöznöm utcai ruhába. Belegondolva kicsit furcsa, hogy így egyből megbíztam ebben az idegenben, hogy öltözködésben kértem tőle segítséget, de valahogy erős kötődést érzek iránta.
Mikoe megérkeztünk, egy hatalmas házba mentünk.
-Itt laksz? - néztem fel rá csodálkova.
-Igen. - biccentett színtelen hangon.
-Nagyon szép házad van. - mosolyodtam el. Kezdett lassan visszatérni belém az élet. Viszont még mindig nagyon fáradt voltam.
Nem vezetett körbe, csak bevitt egy szobába, ahol lakni fogok az elkövetkezendő időben.
-Attól nem jönnének vissza hamarabb az emlékeim, ha a saját lakásomba mennék? - kérdeztem, leülve a hatalmas, kényelmes franciaágyra.
-Lehet, de itt is rengeteg időt töltöttél el. - mosolyogott el halványan.
-Oh, értem. Amúgy... Nem tudom, mennyire fontos, de közvetlenül, mielőtt felébredtem, volt egy álmom.
-Igen? - vonta fel a szemöldökét csodálkozva, majd leült velem szemben, egy fotelbe. - És mi volt benne?
-Hát... - próbáltam visszaemlékezni. - Annyi biztos, hogy kicsi voltam. És Amy-nek hívtak. És találkoztam egy hasonló korú fiúval. Barna haja volt, és barna szeme. Sötétebb féle bőre. Ja, és kissé bunkó volt. - húztam el a szám.
-Romano... - sóhajtott fel a szőke.
-Akkor ismerem őt? - vontam fel izgatottan a szemöldököm.
-Persze. Mindketten ismerjük.
-És akkor én Amy vagyok? - csillant fel a szemem, majd meg is szédült. - Jajj. - fogtam a fejem. - Túl sok izgalom ez nekem.
-Akkor dőlj le egy kicsit. Pihenj. - fektetett el finoman az ágyban.
-De még nem válaszoltál! Meg amúgy sem fogok utcai ruhában aludni- nézten fel rá durcásan, mire hozzám vágott egy pólót.
-Először aludj. Utána megbeszéljük. - mondta, majd nyomott egy puszit a homlokomra.
-Köszönöm... - mondtam, majd megakadtam. Azt sem tudom, hogy hívják. - És... Téged hogy hívhatlak?
-Arthur. - mondta ki egy rövidebb gondolkozás után.
-Köszönöm, Arthur! - mosolyogtam fel a férfira, majd végignéztem a pólón. - Jajj, de jól néz ki! - mosolyogtam boldogan, majd kizavartam, hogy át tudjam venni a pólót.

Több hétig így éldegéltünk kettesben. Egyre jobban megismertem újra a fiút, és néha egy-egy apró emlék visszajött. Pl hogy a hintában ülök könnyes szemekkel, vagy hogy verekszem egy kis szőke fiúval.

Mikor egyik nap felkeltem, hangzavar volt kint.
A szememet dörzsölgetve mentem ki. Arthur mellett egy másik, szemüveges szőkeség állt. Mikor megláttam, egyből elhallgattak.
-Jó reggelt. - köszöntem ásítva, miközben Arthur visszafordult a serpenyőjéhez.
-Jó reggelt. - mosolygott rám a szakács.
-Good Morning! - kacsintott rám a szőke. Furcsállva néztem fel rá. Nagyon közvetlenül viselkedik. Ez nekem nagyon furcsa.
-Emm... Ismerjük egymást? - húztam össze a szemöldököm. Szomorú tekintettel néztem rá.
-Nem emlékszem rám? Én vagyok a nagy Amerika? - Most még furcsábban néztem rá.
-Oh, értem. Bocsánat a zavarásért. - mondtam, majd sarkon fordulva elsiettem. Ez a fiú lehet, hogy beteg. Sajnálni kezdtem őt.
Amikor sétáltam a folyosón, megláttam egy képkeretet. Utána pedig még többet és többet.
-Ez... Én vagyok? - néztem fel a képre, ahol én voltam kicsiként, a másik feltételezhetően Arthur, egy kisebb változatban.
-Igen, te vagy az. - mosolyogott le rám a furcsa srác.
-Amúgy... Neked mi a neved? - néztem fel rá kíváncsian, mire elég furcsa fejet vágott.
-Én vagyok Am... Alfred. - mondta ki nagy nehezen.
-Szép neved van. - mosolyogtam fel rá.
-Köszi. - húzta el a száját, én pedig tovább mentem.
-Oh, itt már idősebbnek tűnik Arthur.
-Igen, ő gyorsan növő féle. - mondta szaggatottan, mintha nem tudná, mit akar mondani. A következő képen Arthur már felnőtt volt, úgy nézett ki, mint most, de én nem nőttem. Ugyanakkora voltam, mint az első képen.
-Ez... - mondtam, miközben a szám elé kaptam a kezem.
-Jé, az ott én vagyok. - bökött a szőke kisfiúra, aki annyi idős lehetett, mint én.
-Nekem valami betegségem van? - néztem fel a fiúra.
-Hát... Amnéziád van.
-Úgy értem valami, ami miatt pici maradtam. - böktem a képen szereplő kicsi énemre. A következő képen ugyanúgy hárman szerepeltünk. Alfred már tinédzser volt, én pedig még mindig ugyanakkora. Ez volt az utolsó kép, hiába néztem tovább.
Ekkor mintha valaki pofán vágott volna.

~~~

-Ezt nem így kell enni, Amerika! - pöcköltem meg a kis szőkét, mert kézzel ette az ebédet.
-Jól van na, Jersey! Tudom, hogy te már mindent tudsz, de lehetnél egy kicsit elnézőbb! - nyafogott a fiú, miközben tovább mocskolódott a tányérben.
-Nem, Amerika! Jersey-nek igaza van. - mosolygott rám a felnőtt Arthur.
-Látod, Amerika! Anglia szerint is buta vagy! - öltöttem ki rá a nyelvem, mire hozzámvágott egy adag krumplipürét. Ezen annyira feldühödtem, hogy ha Arthur nem fog le, megverem a kis szőkét.

~~~

-Jézusom, jól vagy? - kapott utánam a szőke most már felnőtt verzióban.
-Mi... Mi történt? - fogtam a fejem.
-Majdnem elestél. De én, a hős, megmentettelek. - mondta bepózolva, mire elnevettem magam.
-Szörnyű vagy, Alfred. - kuncogtam. Mosolyogva nézett rám, de láttam a szemén, hogy szomorú. - Bocsánat. - hajtottam le a fejem, és a kezemet kezdtem piszkálni. Még mindig be van kötve. - Amúgy... Mi történt velem? - néztem fel a szőkére.
-Hát... Megvágtad magad... - túrt idegesen a hajába. Kicsit újra megszédültem, ahogy hirtelen eszembe jutott pár emlék.
-És miért?
-Mert szomorú voltál?
-Mit csináltam? Vagy ti? - néztem fek rá a homlokom ráncolva. Eszembe jutott ez az emlékem. Hogy miért tettem ezt.
-Arthur miatt. - húzta el a száját.
-Csak miatta? - vontam fel a szemöldököm. Erre csak némán biccentett. - Miért hazudsz nekem? - néztem fel rá dühösen. - Te is ugyanannyira hibás vagy, mint Anglia! - kiabáltam, majd dühöseb betrappoltam. Mikor leültem az ideiglenes ágyamra, és mikor kezdett elszállni az idegesség a fejemből, rájöttem, hogy Arthur helyett Angliát mondtam. De miért? Ezen gondolkodtam egy darabig, mikor kopogtak.
-Igen?
-Mi történt veled, Jersey? - nyitott be Arthur. - Mármint Amy.
-Te... Anglia vagy?