Az igazi tsundere

21. rész

A városnézésen sokfelé elvittem őket. Először elmentünk a városkám közepén álló templomba.
-Te vallásos vagy? - nézett le rám csodálkozva Amerika.
-Nem, csak Anglia miatt felvettem a vallását.
-Oh... - biccentett, a száját elhúzva.
-Amúgy Jersey. Mikor megyünk plázába? - nézett rám Olaszország csilligó szemekkel, mikor kiléptünk a templomból.
-Jajj, nee. - túrtam a hajamba idegesen. - Semmi kedvem ruhát vásárolgatni. Tudod, hogy utálom.
-De akkor is~. Már nagyon mennék. - ugrándozott az utca közepén.
-Ahh.. Jó. Majd Amerika megmondja, mikor szeretne menni. Most ő a vendég. - mondtam kuncogva.
-Na! Ne háríts rám! - mondta nevetve, majd összekócolta a hajam.
-Ne már! - fésültem ki az ujjaimmal az összegubancolódott tincseimet. - Gonosz vagy.
-Akkor... Mikor megyünk, Amerika? - fordult hozzá izgatottan az olasz.
-Majd a városnézés után.
-Ajj... Jó~. - húzta el a száját, de szerencsére bele is törődött.
Egész városnézés során én beszéltem, meséltem a szobrokról, épületekről. Szinte az egész történelmem elregéltem nekik.
-Akkor most már mehetünk~? - nyavajgott újra az olasz, mikor már szinte az egész várost megnéztük.
-Amerika? - néztem fel a magas szőkeségre, ő pedig csak védekezően felrakta a kezeit. - Akkor szerintem mehetünk. - biccentettem nevetve.
-Yeay~! - ugrándozott ismét örömében az olasz.
Mikor elmentünk a plázába, első utunk Olaszországnak hála a ruhaboltokba vezetett. Míg ő nézelődött, mi Amerikával csak unottan tébláboltunk a boltban. Persze minden boltban legalább egy ruhát rám adott, amiben szerinte jól néztem ki, de szerintem pont ellenkezőleg.
Mikor az olasz végre befejezte a vásárlást, elmentünk enni az egyik kifőzdébe.
Leültünk a rendelésünkkel. Amerika természetesen megint ki se látszott az ételekből.
-Mi a baj, Amerika? - fordultam felé gondterhelt arccal, mikor Olaszország kiment a mellékhelyiségre.
-Semmi. Mi lenne? - kérdezte a vállát vonogatva, miközben a kóláját szürcsölte.
-Ma olyan furcsa vagy. Nem vagy magad. Máskor nem vagy ilyen szótlan. - Erre nem szólt semmit, csak ismét megvonta a vállát. - Jó. - tettem a kezem az asztalra, majd leültem a mellette lévő székre. Felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem. - Mondd el, kérlek.
-Nincs semmi bajom. - mondta komoran, majd mikor rájött, hogy én addig nem fogom békén hagyni, míg nem beszél, nagyot sóhajtott. - Csak arra tudok gondolni, minden pillanatban ezen agyalok, hogy te még Angliát szereted. - nézett mélyen a szemembe, szomorúan.
-Ez nem igaz... - mondtam bátortalanul, mert én sem voltam tisztában az érzéseimmel.
-De. Én tudom. - mosolygott rám szomorúan, majd meg is jött az olasz.
-Miről beszélgettek? - ült le mellém szokásos boldogsággal. Már nyitottam a szám, hogy mondjak valami kifogást.
-Csak hogy majd elmehetnénk máskor is együtt valahova. - folytotta belém a szót Amerika.
-Jó ötlet. Legközelebb hozzám jöttök. - mosolygott izgazottan. Hiszen Olaszország a divat országa. - mondta csillogó szemekkel.
-Tényleg? Azt hittem Franciaország. - mondta suttogva nekem Amerika.
-Mindkettő.
-Tessék? - nézett kíváncsian ránk az olasz.
-Semmi, semmi. - ráztam a fejem. - Lényegtelen.
Mikor végeztünk az evéssel, mindenki haza is ment.

A következő World Meetingig nem is találkoztam senkivel, így a napjaimat gondolkodással töltöttem.
Ez a találkozó Amerikánál volt.
Nagyon izgatott voltam, mikor odaértem. Ahogy siettem a találkozóra, nem is nézelődtem semerre, csak azt vettem észre, hogy valaki megfogta a vállam, és kicsit hátrahúzott, amitől majdnem elestem.
-Jesus! - kiáltottam fel ijedtemben, mire mindenki felém fordult.
-Chill, Dudette! - nevetett fel mögöttem egy túlságosan ismerős hang.
-Amerika! - néztem rá dühösen. - Ne ijesztgess! - ütöttem a vállába.
-Nyugi, Jersey! - nevetett az amerikai, majd nyomott egy puszit az arcomra.
-Baka! - ütöttem meg még egyszer zavaromban.
Erre már nem válaszolt semmit, csak összekócolta a hajam. Fújtam egy nagyot, majd sokkal nyugodtabb hangsúllyal folytattam.
-Amúgy hogyhogy itt vagy? Te is el fogsz késni a Meetingről. - pillantottam a telefonomra.
-Tudom. - biccentett. - De érted bármit.
-Bolond vagy. - nevettem fel, mire ő csak megvontam a vállát.
Még beszélgettünk, míg oda nem értünk, természetesen késve, mert én bármikor képes vagyok elaludni.
Mire betoppantunk a terembe, pont elkezdődött a megbeszélés, szóval szerencsénk volt.
-Ti merre jártatok ennyi ideig? - fordult Amerika felé Anglia dühösen.
-Erre-arra. - válaszolt lazán az amerikai, amin nem tudtam nem elmosolyodni.
Ekkor komótosan felállt, és beszélni kezdett. Most először én is figyeltem arra, amit mond.
A gazdaságról volt szó. Egyáltalán nem érdekelt a téma, és még nem is érintett, szóval újra rajzolgatni kezdtem.
Amikor lepillantottam a füzetemre, megláttam rajta egy papírt Anglia írásával.
"Mi volt ez az előbbi?"
"Mire gondolsz?" - válaszoltam.
"Hogy Amerikával jöttél."
"Volt, hogy Olaszországgal jöttem, vagy Németországgal. Az miért nem bántotta a csőröd?"
Erre már nem kaptam választ.
A szünetig csak rajzolgattam a füzetembe, majd mikor Amerika boldogan megszólalt, hogy szünet, épp kiindultam, hogy valami kaját vegyek magamnak, mikor Amerika visszarántott a csuklómnál fogva, és egy csókot nyomott a számra. Meglepődtem, mikor ez történt, de viszonoztam.
Ezután együtt mentünk ki kaját venni.
Mikor újra beléptünk a terembe, mindenki elnémult, majd odaszökkent hozzám Olaszország, és szorosan megölelt. Jobban mondva megfolytott.
-Oh, akkor most együtt vagytok? - kérdezte csillogó szemekkel.
-Emm... Azt hiszem. - mondtam zavartan, majd belecsípett mindkét oldalon az arcomba.
-Akkor sikerült teljesen túltenni magad Anglián? - kérdezte ugrándozva.
-Azt hiszem. - mondtam már egyáltalán nem zavartan. Sokkal inkább idegesen, szomorúan.
Ekkor az olasz is meglátta a szeme sarkából Angliát, amint morgolódik a helyén.
Ezt Olaszország egy lányos sikollyal nyugtázott, majd elszaladt, egyenesen Németország széles vállai mögé bújva.
-Ezt nem is tudtam, hogy Olaszország fél Angliától. - néztem fel Amerikára csodálkozva, aki csak nagyokat pislogva megvonta a vállát.
A meeting további részében semmi izgalmas nem történt. Miután nagyon lassan vége lett, mindenki ment a saját útjára.
Mikor léptem volna ki a teremből, Amerika elkapta a kezem, és összekulcsolta az ujjait az enyémmel, amin muszáj volt felnevetnem.
-Mi olyan vicces? - nézett fel rám boldogan mosolyogva.
-Hogy mennyire szeretsz. - néztem le a kezünkre.
-De ez miért vicces?
-Mert engem nem lehet szeretni. - vontam meg a vállam szomorúan felnevetve.
-Jajj, ne mondj ilyeneket. - rázta meg a fejét.
Én csak megvontam a vállam, majd így, egymás kezét fogva kísért haza.
Otthon boldogan rendezgettem a dolgaimat. Este pont egy csésze teát szürcsölgettem, mikor valaki kopogott. Pontosabban dörömbölt.
Mikor kinyitottam az ajtót, teljesen ledöbbentem.
-Mit keresel itt? És miért vagy már megint részeg, Anglia?
-Én téged akarlak! - mondta alig érthetően.
-Mi történt veled? - kérdeztem tőle széttárva a kezem, majd legnagyobb meglepetésemre eldőlt. Csak az a baj, hogy felém.
Úgy rám esett, hogy mindketten elestünk. Nyöszörögve felkeltem, majd nagy nehezen bevonszoltam a szobámba. Utána kimentem, és vittem a szobába hideg vizes borogatást.
-Jól vagy? - raktam a homlokára a ruha darabot.
-Igen. - mondta nyomott hangon, majd felület, amitől az ölébe esett a vizes ruha.
-Miért ittál megint ennyit? - vettem a két kezem közé az arcát.
-Mert szeretlek. - nézett fel rám könnyes szemekkel, és az arcán lévő kezeimre rakta az övét.