Az igazi tsundere

23. rész

Angliával a vallomása óta nem is beszéltem, ami már vagy még csak wmajdnem egy hét. Ami azt is jelenti, hogy ismét elérkezett egy World Meeting.
Egész úton zenét hallgattam, hátha a környezet kizárásával sikerül egy kicsit erőt gyűjteni az újabb találkozáshoz.
Mikor odaértem Olaszországba, rohanni kezdtem. Még így is késésben vagyok, hogy átléptünk egy időzónát.
-Jó reggelt! - köszönt nekem Amerika boldogan.
-Szia! Hogyhogy megint megvártál? - néztem fel rá csodálkozva, lihegve.
-Cause I love you. - hajolt le hozzám, és a számra lehelt egy csókot.
-Aww, you're so cute. - temettem az arcom a tenyerembe lányos zavaromban.
Ő nem mondott semmit, csak halkan elnevette magát, és összekócolta a hajam.
Így együtt, kézen fogva mentünk a találkozóra, ahol Amerika valamiért poénnak találta, ha leül az én helyemre, engem pedig az ölébe rántott, amitől egyből zavarba jöttem.
-Baka. - pöcköltem a homlokára, majd kiugrottam. Akkor jött pont Anglia, így sikeresen neki mentem, amitől, elestem. Ő szerencsére nem.
-Sorry, pardon! - néztem fel rá bocsánat kérően, miközben tápászkodtam fel.
-No problem. - mondta hűvösen, majd leült a helyére.
Ez a viselkedés elégge rosszul esett, de rájöttem, hogy valószínűleg Amerika miatt volt ilyen.
Hamarosan el is kezdődött a meeting. Én most végig telefonoztam rajzolás helyett. Jacksepticeye képeket néztem a neten. Istenem. Szerintem egész idő alatt vigyorogtam.
-Hát te mit nézegetsz órák óta? - szólalt meg mögöttem Amerika, ami olyan váratlanul ért, hogy megugrottam.
-What? Me? Nothing~! - mondtam, a telefonom azonnal lezárva.
-Na~! Ki volt ez a srác? - kezdte el oldogatni a telefonom, de nem tudta szerencsére a kódom, így csak letiltotta.
-Senki. Meg miért vagy ennyire kíváncsi? - néztem fel rá felvont szemöldökkel.
-Mert nem tudom, hogy ki ő. És kíváncsi lettem, mit nézegetsz ennyi ideje. - mondta, enyhe féltékenységgel a hangjában, amitől elmosolyodtam. Visszaadta a telefon, így a zsebbe süllyesztettem.
-Na jó. - sóhajtottam fel, és jobban felé fordultam, ő pedig leguggolt a székem mellé. - Ő egy ír srác, aki Angliában lakik. - kezdtem bele, amikor Anglia hirtelen fullazoni kezdett. Félrenyelte a teáját. - Úristen, Anglia! Jól vagy? - néztem rá ijedten, miközben megütögettem finoman a hátát.
Ő csak legyintgetett köhögve, hogy semmi baja. Vagy hogy hagyjam. Így inkább visszafordultam Amerikához.
-Okay... - néztem vissza a homlokomat ráncolva Angliára. - Szóval ő Jacksepticeye. A másik srác Markiplier, aki pedig amerikai.
-Ja, igen. Azt tudom. - biccentett. - És melyik a kedvenced kettejük közül? - nézett fel rám kérdőn, halványan mosolyogva.
-Mind a ketten. Shipelem őket. - mondtam széles vigyorral. Erre már nem tudott mit válaszolni. Inkább elkezdte enni a hamburgerét.
Hamarosan elkezdődött a meeting második fele is. Ennek az idejében próbáltma figyelni. De annyira nem ment, hogy arra eszméltem fel legközelebb, hogy valaki simogatja a vállam.
-What? - néztem fel csodálkozva. Ekkor jöttem rá, hogy aludtam.
-Jó reggelt, álomszuszék. - mondta Amerika nevetve. - Alszol te eleget? - kérdezte csodálkozva, majd Anglia egy laza, gentleman mozdulattal arrébb lökte az amerikait. Amíg ők veszekedtek, én elindultam hazafelé. Most jól esne valami finom italocska. A gondolataimba merülve nem is vettem észre, hogy Amerika utánam sietett.
-Köszi, hogy megvártál. - nevetett.
-Oh, bocsi. Csak nem szeretem, amikor veszekedtek.
-Ezt nem is tudtam. - mondta elgondolkodva, az épületből kilépve.
-Szerinted ki szereti, ha a szerettei marják egymást? - tettem fel a költői kérdést a számat elhúzva.
-Nem tudom. Gondolom Anglia. - mondta durcásan a vállát vonogatva.
-Tudod, mi az a költői kérdés? - néztem fel rá kínomban nevetgélve. - Amúgy miért szeretné azt Anglia? - kérdeztem, majd Amerika hirtelen megfogta a kezem. - Mi... - kérdeztem volna, de egy autó belém folytotta a szót, ami ijesztően közel haladt el előttem. Annyira megijedtem, hogy meg sem tudtam szólalni.
-Legközelebb nézz körbe! - nézett le rám dühösen az amerikai.
-Bocsánat. - mondtam olyan halkan, hogy csoda, hogy megértette.
-Vigyázhatnál jobban a barátnődre. - szólalt meg mögöttünk Anglia, aki úgyszintén a zebrán akart átmenni, így követett minket.
-Te meg próbálj meg nem rámászni más szerelmére. - küldött pár gyilkos pillantást Amerika a bátyja felé.
Ekkor újra elkezdtem veszekedni, ami engem már annyira kikészített, hogy muszáj volt beleszólnom.
Megálltam előttük a járdán, így mind a kettőnek tudtam szegezni a kérdést egyszerre.
-Nyugodjatok már le! Hány évesek vagytok? Öt? Úgy érzem magam, mint egy óvodában. Úgy csináltok, mintha egy fucking kis játék lennék, amin lehet veszekedni. - mondtam kiabálva az utca közepén, az idegességtől vörös fejjel. - Milyen érdekes, hogy mikor én vallottam neked szerelmet, majdnem arcon köptél. - fordultam Anglia felé. - Most nem veled vagyok együtt, ezért már újra érdekes vagyok számodra! Ugye? Mint gyerekkorunkban. Én Franciaországgal akartam szövetkezni. De ő hozzád küldött, mert tudta, hogy neked nagyobb szükség van egy szövetségesre. Társra. - A hangomon egyre jobban halkítottam, és éreztem, hogy könny szökik a szemembe. - Milyen érdekes, hogy mindig akkor vagyok csak jó, ha én nem veled akarok lenni. - mondtam szánakozó hangon, majd elfutottam. Annyira utálom ezt az egész helyzetet. Miért viselkedik így?
A könnyeimtől alig láttam, hogy merre futok. Csak futottam és futottam. De sikerült megbotlanom valamiben, amitől akkorát tanyáltam, hogy kiszakadt a nadrágom.
-Szép kis nap, mondhatom. - morogtam, majd fájlalkozva, nagy nehezen felálltam. Lehorzsoltam a térdem is.
-Jersey! Jól vagy? - kérdezte Amerika aggódva lehajolva hozzám.
-Hagyjál. - mondtam dühösen, majd mikor felnéztem rá, és láttam, hogy meg van ilyedve miattam, azonnal megbántam, hogy rá morogtam. - Bocsi. Azt hiszem igen, jól vagyok.
-Gyere. - kapott fel a kezébe. - Nagyon fáj a lábad, igaz? - kérdezte szomorúan.
-Nem vészes. Nyugodtan letehetsz. Tudom, hogy nehéz vagyok.
-Ne butáskodj már. Olyan vagy, mint a pihe. - dobott rajtam egyet, amitől annyira megijedtem, hogy hangosan felsikítottam.
-Jajj, de gonosz vagy. - mondtam nevetve, majd nyomtam egy puszit az arcára. - Thank you, my hero. - mondtam boldogan, majd nyomtam még egy puszit most a szájára.
-You're my princess, babe. - mondta mosolyogva.
Így vitt még egy jó darabig, majd mikor elhagytuk Anglia házát, jöttem rá, hogy nem az én otthonomba kísér, hanem elvisz magához.
-Miért megyünk hozzád, Amerika? - néztem fel rá csodálkozva.
-Mert van egy meglepetésem. - kacsintott rám a szokásos bájos mosolyával.
-Jajj nekem. - mondtam nevetve, majd mikor odaértünk, és beléptünk, kisebb szívinfarktust kaptam.