Az igazi tsundere

3. rész

Megkezdődőtt életem első Wold Meetingje, és... unatkoztam. A füzetembe firkáltam, amibe először csak jegyzetelni akartam. Végül nem jegyzeteltem, csak firkáltam. Cicákat, virágokat, szivecskéket... Tipikus lányos dolgokat.
-Ebédidő! - kiáltotta el magát Amerika, majd kirohant a teremből.
Én annyira megijedtem a hirtelen kiabálástól, hogy megugrottam.
-Látom, még mindig nagyon hamar meg tudsz ijedni. - mondta komor hangon felém se fordulva Anglia, miközben egy vaskos könyvet olvadott.
Én csak elhúztam a szám, majd felsóhajtottam, és erősen elkezdtem szuggerálni, hogy végre nézzen rám.
-Hmm? - nézett fel rám felvont szemöldökkel. Jajj, azok a szemöldökök. Annyira viccesen néz ki. Mintha a szemöldöke tűlszaporodott volna. De annyira aranyos, hogy nem tudtam levakarni magamról a széled mosolyt. - Mondd, kérlek, mint szeretnél. - mondta komor hangon, de azért én láttam, hogy kicsit megrángott a szája széle. És csak remélni tudom, hogy nem az idegességtől.
Ahogy belegondoltam, semmit sem akartam mondani, csak azt akartam, hogy végre a szemébe nézhessek.
-Én... - haraptam az ajkamba, majd könny szökött újra a szemembe. - Nagyon. Nagyon nagyon nagyon hiányoztál. - mondtam szipogva, mire megenyhültek a vonásai, majd nagyon meglepett, mert megölelt. Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek, de szorosan visszaöleltem.
-Te is nekem, Love. - mondta, majd hirtelen meghallottam Amerika harsogó és bolondos hangját, amitől most szerencsére nem ijedtem meg, de lehet, hogy meg kellett volna.
Hirtelen fájdalmat éreztem a homlokomon. Mert ahogy Angliát öleltem, a bugyuta öcsém elémállt, és homlokom pöckölt. Annyira dühös lettem, hogy felálltam, és Amerika elé álltam. Megfogtam a gallérját két kezemmel, és húztam lefelé.
-Mondd ki! - kiabáltam rá.
-Nem tudom gondolsz. - nevetett, amiért még mindig nagyobb, és erősebb volt nálam.
-Mondd ki, te kis gyökér! Tudom, hogy tudod, mire gondolok! - mondtam, majd fenyegetően felé emeltem sz ujjam, mert láttam, hogy semmit sem érek vele szemben. Hisz meg sem mozdult, csak nevetett. - Tudod, hogy tudom, mi a gyenge pontod! - mondtam már sokkal nyugodtabb hangon, gonoszan mosolyogva. Ettől egyből elhallgatott.
-Jó, na. - sóhajtott, majd karba tette a kezét, és gyerekes hangon folytatta. - Sajnálom.
-Jó fiú. - mondtam, majd megcsipkedtem az arcát, mint egy nagymama a kisunokájnak, és gonosz vigyorral visszaültem a helyemre, a homlokomat dörzsölgetve.
-Azta... - nézett rám csodálkozva Anglia. - Ezt hogy csináltad?
-Mint mondtam, tudom, mi a gyenge pontja. - mondtam kuncogva. - Ismerem, mint a rossz pénzt.
-Na, és mi az? - kérdezte Anglia. Hiszen mióta ismerem őket, mindig veszekedtek mindenen. Mikor gyerekek voltunk, és Angliánál laktunk mindig azon veszekedtek, hogy Amerika nem mert lámpa nélkül aludni. Mindig nekem kellett ezért vele aludnom, mert annyira félt. Jajj, régi szép idők. Boldogan mosolyogtam magam elé, majd mikor meg akartam szólalni, Amerikára néztem, aki a hüvelykujját mutatta felém.
-Amerika! Ettől nem leszel úriember! - mondtam neki dühösen. - Amúgy nem mondhatom el. Meg persze azóta lehet, már az sem ér nála semmit. - mondtam ismét mosolyogva. Annyira boldog vagyok, hogy ismét részese lehetek az életüknek. Legalább csak ennyi időre.
Hirtelen elüvöltötte magát Németország, hogy ideje lenne folytatni. Mindenki azonnal el is hallgatott.
A megbeszélés maradék részében két firkálgatás közben körbenéztem. Máris kevésbé volt bűntudatom. Anglia a könyvét olvasta, Franciaország elaludt, akárcsak Olaszország. Japán mangát rajzolt, Poroszország Magyarországot figyelte, aki pedig Ausztriát figyelte, amint komponál. Igazi tárgyalás feelingje van a dolognak. Felsóhajtottam, majd visszafordultam a füzetemhez.
Megint megrohamoztak az emlékek. Ez az egész olyan, mint mikor Anglia otthon próbált tanítani minket. Az volt a British Gentleman High School. Pedig még kicsi gyerekek voltunk, nem kamaszok. Ráadásul csak Amerika volt fiú kettőnk közül.

~~~

-Hé, Amerika! Figyelj már egy kicsit rám, könyörgöm! - mondta Anglia a fogait csikorgatva.
-Légyszi, Amerika. - néztem rá én is könyörgően, mire nagy nehezen sikerült leszállnia a székről.
Anglia folytatta az órát, majd mikor Amerika újra megunta az egy helyben ülést, most szó nélkül kiment a "teremből", ami az ebédlő volt. Én csak nevetve figyeltem őket, mert tudtam, ez így fog menni a továbbiakban is.

~~~

Mire észbe kaptam, észrevettem, hogy mosolyogva rajzolgatok. De most nem csak firkálmányokat, hanem kicsit bénácskán ugyan, de lerajzoltam Angliát, Amerikát, és magam.
-Vége a Meetingneeek! - kiáltotta el magát Amerika, amitől megint megugrottam. Rendeztem soraimat. Szépen elpakoltam, majd mikor indultam volna ki a teremből, elkapta a kezem valaki, és visszarántott magához.