Az igazi tsundere

18. rész

Mikor hátranéztem, teljesen lesokkoltam. Tudtam, hogy ismerem ezt a hangot, de nem mertem elhinni, hogy tényleg az mondja, aki tette.
-Jersey nem akar veletek szövetkezni. - tette karba a kezét Anglia.
-Ez igaz, Jersey? - nézett rám szomorúan a finn. Már épp szóra nyitottam a szám, mikor Anglia újra belém folytotta a szót.
-Nem fog szövetségbe lépni veletek, mert már velem van. - ölelte át a vállam, amitől azonnal elvörösödtem.
-Oh, ezt nem tudtuk. - szomorodott el a dán is. - Azért örülünk nektek. - mosolyodott el halványan és gonoszan. - Sziasztok! - intettek mindketten nekünk.
Mikor hátat fordítottak nekünk, azonnal ledobtam magamról a srác kezét.
-Ez mégis mi volt? - fordultam felé széttárt karokkal.
-Az, hogy tapasztaltabb vagyok, mint te. Jobban tudom, mit akarnak tőled, mint azt hiszed.
-Aztán miből gondolod, hogy ez így van? - vicsorogtam rá. - Hiszen egyidősek vagyunk.
-De én nagyobb ország vagyok. - csúszott ki a száján, majd mikor eljutott a kicsi agyáig, mit mondott, kicsit lefagyott a tekintete, de csak alig észrevehetően.
-Szóval azt mondod, mert nagyobb a területed, ezért te jobb vagy, mint én. - vontam fel a szemöldököm, amit meg tudtam szólalni.
-Nem, ezt nem így értettem. - rázta meg a fejét.
-Pedig ezt mondtad.
-De nem ezt akartam.
-Oké. Akkor én most megyek. Majd ha rájöttél, miért haragudtam meg rád... - sóhajtottam fel idegesen. - Tudod a számom. - mondtam, majd fogtam magam, és szinte kirohantam a teremből.
Egészen hazáig szedtem volna a lábam, ha meg nem botlok az utcán, egyből, miután kiléptem az épületből. Nehézkesen feltápászkodtam, majd sietve haza mentem.
A városomban találkoztam pár anyukával, akik megint összesúgtak a hátam mögött, hogy nekem miért nincs még mindig férjem, meg gyerekem. Majdnem visszaszóltam nekik, de inkább tartottam a számat.
Otthon szokás szerint teáztam, leültem rajzolni. Mióta történt az emlékeim elvesztése, nagyon sokat rajzolok.
Az elkövetkező napjaim ezzel töltöttem, majd egyik nap kopogtak az ajtómon.
-Szia, Jersey! - ugrott a nyakamba Olaszország.
-Sziasztok! - köszöntem az olasznak, aki ma is magával hozta Japánt.
-Konnichiwa Jersey-san. - hajolt meg előttem a japán. Meglepetten néztem rá a "san" megszólítás miatt, de boldogan elmosolyodtam.
-Konnichiwa, Nihon-san. - hajoltam meg előtte én is, mire ő is nagyon meglepődött.
-Jajj, Jersey, ez nagyon cuki volt! - vigyorgott Olaszország.
-Mi? Miért? - néztem fel rá csodálkozva.
-Mert megtanultad ezt Japánnak!
-Hát... Kicsit túl sok animét nézek. - nevettem fel kínosan, majd míg ők helyet foglaltak a nappaliban, én vittem nekik üdítőt, és egy kis rágcsálnivalót.
-Na, és hogyhogy idejöttetek?

-Németország edzeni akart. - nyafogott az olasz.

-És miért nem mentetek vele?

-Ugye ezt most nem mondod komolyan? - csattat fel a két srác.

-De most miért? - néztem rájuk értetlenül.
-Nyugi, Itaria-san. - veregette meg Japán az olasz vállát. - Jersey csak még nem volt egy német edzésen sem.

-Igen, igazad van. - bólogatott kicsit megnyugodva.

-Miről maradtam le? - pislogtam rájuk meglepetten.
-Semmi, semmi. - legyezett maga előtt Japán.

-Hát oké. - húztam el a számat. - És miről szeretnétek beszélni? - kérdeztem mosolyogva, mire Olaszországnak felcsillant a szemem.
-Mi van veletek?
-Mi az a "veletek"? - néztem rá a homlokomat ráncolva, közben félve, mi lesz ennek a beszélgetésnek a vége.
-Tudod~! Anglia~ Amerika~ - csillogott a szeme az olasznak. Teljesen lesokkoltam, mikor kimondta a két fiú nevét.
-Mi is van velük? - vontam fel a szemöldököm, játszva a hülyét. Pedig tudtam jól, mit akar hallani.
-Hát akkor most együtt vagy valamelyikükkel? - nézett rám vidáman, majd lehuppant a fotelbe mellém, de annyi hely volt mellettem, hogy majdnem az ölembe ült.
-Jajj, Ita-chan. - sóhajtottam fel a fejemet fogva, majd inkább beültem Japán mellé a kanapéra, mert már túl közel volt hozzám az olasz.

-Naa, mondd el~! - nyavajgott nekem a fotelből.
-Nincs mit elmondanom. - vontam meg a vállam. - Hiszen semmi közünk egymáshoz.

-Akkor mi volt az a meeting végén, hogy átölte a vállad Anglia?

Unottan felsóhajtottam, és a homlokomra tettem a kezem.

-Az, hogy Finnország, és Dánia megkért, hogy csatlakozzak a szövetségükbe, én pedig mielőtt még mondhattam volna valamit, Anglia megjelent, és azt mondta nekik, hogy én már az ő szövetségese vagyok.

-Ez igaz? - szólalt meg Japán csodálkozva. Kicsit meg is lepődtem, mikor meghallottam a hangját, mert már elég hosszú ideje csak csendben ült.

-Nem, egyértelmű, hogy nem fogok vele szövetkezni. - ráztam meg a fejem dühösen, karba tett kézzel.

-Pedig régen egy szövetségben voltatok, úgy tudom. - mondta összehúzott szemöldökkel a japán.

-Hát... Azoknak az időknek vége. - mondtam szomorúan. - Miután Amerika elhagyott minket... Jobban mondva Angliát, engem is elküldött magától a brit. - Lehajtottam a fejem, hogy ne lássák, hogy könnyek szöktek a szemembe, ahogy megrohamozott a nosztalgia.

-Igen? Ezt nem is tudtuk. - hallottam meg az olasz hangját.

-Pedig így van. Még mindig Anglia gyarmata lennék, ha nem bontja fel a szerződést.

-Gyarmat? Én azt hittem, hogy a szövetségese voltál. - hallottam meg most a japán hangját.

-Jajj, Japán. Ne legyél ilyen naiv. - nevettem fel fájdalmasan, felnézve rá.  - Egy akkora, hatalmas ország, mint Anglia nem fog engem szövetségesnem tekinteni. Hiszen én csak egy picike országocska vagyok.

-Kicsi a bors, de erős! - emelte fel a mutató ujját Olaszország.

-Nem lehet egy ország erős, ha még katonasága sincs. - húztam fél-, fájdalmas mosolyra a szám.
-De... - kezdett bele az olasz, de Japán közbeszólt.

-És akkor most mit fogsz mondani Dániának és a társainak?

-Fogalmam sincs. De az igazat el fogom mondani.
-Nem félsz Angliától? - csattant fel az olasz.

-De. De itt a lehetőség, hogy újra szövetségbe lépjek. Ami nálam egyet jelent a családdal. -csillant fel a szemem. Japán szomorúan nézett rám, míg az olasz értetlenül figyelt engem.

-Szóval ennyire magányos vagy? - kérdezte a japán.

-Én... Izé... - túrtam a hajamba idegesen, majd élesen felsóhajtottam. - Azt hiszem. Túlságosan boldog voltam.
-Mikor "családban" éltél Angliával és Amerikával?
-Igen. - biccentettem. - Olyan jó érzés volt, hogy végre tartozom valakihez. Ha nem vettem volna a bátorságot, és kérdezem meg Franciaországot, hogy szöbetkezzünk, hamar csődbe ment volna az országom. - nevettem fel kínomban.
-Ezt meg hogy érted? - szólalt meg az olasz.

-Még nem meséltem neked se? - néztem rá csodálkozva, de mindkét fiú csak a fejét rázta.

Dióhéjban elmeséltem nekik mindent, majd haza is indultak.
-Biztos el akartok menni ilyen későn? - néztem rájuk félve.
-Persze. Miért ne mennénk? - nézett rám értetlenül Japán, míg én és Olaszország idegesen pillantgattunk az ablak irányába, amin keresztül már nyílvánvalóan látszódott, hogy koromsötét van odakint.

-Mert nagyon sötét van már kint.

-De nem lesz semmi bajunk. Ugye, Itaria-san? - nézett Japán az olaszra, majd egyből fel is emelte a szemöldökét.

-De én úgy félek~! - visította Olaszország.
-Nyugodtan maradhattok. Még örülök is a társaságnak! - mosolyogtam bíztatóan Japánra.
Még hosszas győzködés után sikerült meggyőznünk Japánt, hogy itt éjszakázzanak.
-Jó. Akkor mivel csak két ágya van Jersey-nek, mondom a felállást! - állt meg előttünk Olaszország. - Japán, te alszol Jersey-vel! - Amint ezt a pár szót mondta, mindketten lefagyva pillantottunk egymásra. Lesokkolva, de égő vörös fejjel.
Ekkor legnagyobb meglepetésemre megszólalt a zsebemben a csengőhangom. A név megnézése nélkül vettem fel. Nagy hiba volt.