Az igazi tsundere

6. rész

Egész Meeting alatt azon gondolkoztam, mégis miért mentett ki Anglia. Elhatároztam, hogy meg is kérdezem tőle. A telefonomra pillantottam, hogy megnézzem, mennyi idő van még hátra. Nagyon sok. Jajj, nekem.

-Hé! - bökött oldalba Anglia. - Ne telefonozz. - Ahogy felnéztem rá, láttam, hogy kissé dühös rám.

-De nem is telefonoztam. - csattantam fel halkan. - Meg egyébként is. Senki sem figyel. Te is könyvet olvasol.

-Az más. - mondta, majd elfodította durcásan a fejét, mire elkezdtem kuncogni.

-Nyugi, Anglia. - Nem válaszolt semmit. Hamar lenyugodtam, és komoly arccal megböktem az oldalát. - Kérdezni szeretnék tőled valamit. - mondtam még halkabban, mint eddig, mert féltem feltenni ezt a kérdést.

-Mondd. - biccentett, rám se nézve. Igazi úriember.

-Izé... Miért mentettél ki az előbb? Mikor nem akartam elmenni Amerikával?

-Mert láttam rajtad, hogy szenvedsz, és rossz volt már nézni. - mondta gonosz vigyorra húzva a száját. Szomorúan visszafordultam. Reménykedtem benne, hogy valami kedveset, vagy aranyosat válaszol, de hát ő Anglia.
Folytattam a rajzolást a füzetemben. Miután vége lett a megbeszélésnek, Amerika volt az, aki a leghamarabb ment el. Nem is értem, mi üthetett belé. Én is szokásoshoz képest hamar elpakoltam, és indultam volna haza, mikor Anglia utánam szólt.
-Te meg hová sietsz ennyire? - kérdezte felvont szemöldökkel.
-Haza. - mondtam neki egyszerűen, bár majdnem kérdezve, közben ráncolva a homkolom.
-És a városnézés hol marad? - mosolyodott el halványan.
-Ja, hogy komolyan felajánlottad? Azt hittem csak azért, hogy ne kelljen szenvedni látnod.
Erre nem válaszolt semmit. Megvártam amíg elpakol, majd együtt indultunk el. Ahogy kiértünk Londonhoz hűen szemeregni kezdett az eső.
-Jajj, de hiányzott ez már. - néztem fel az égre mosolyogva. - Jobban mondva ez is.
-Mire gondolsz? Az esőre? - vonta fel csodálkozva a szemöldökét, miközben éppen az esernyőjét bontogatta ki.
-Igen. - bólintottam boldogan egy nagyot, majd elindultunk. Én az esőben, ő pedig az esernyője alatt.
Utunk első állomása egy kávézóba vezetett. Kicsit kínosan éreztem magam, amiért én tiszta víz lettem, mire odaértünk. Nem tehetek róla. Kis korom óta imádok az esőben sétálni, szaladni, vagy bármit csinálni. Leültünk az egyik asztalhoz. Én elkezdtem nézegetni a sütiket, mit egyek. Közben Anglia nézelődött, míg én választottam. Együtt mentünk rendelni.
-Én egy puncsos minyont szeretnék, és citromos zöld teát.
-Én egy sajttortát, és sima zöld teát.
Már éppen keresgéltem az apróim között, mikor meghallottam a pénztár hangját. Azaz Anglia fizetett helyettem is. Mikor leültünk a sütinkkel az asztalunkhoz, komoly arccal felé fordultam.
-Miért fizettél helyettem?
-Mert úriember vagyok. - kacsintott rám önelégülten, mire kissé elpirultam.
-Ne kezdd te is azt, mint Amerika. - mondtam, miközben az arcom a tenyerembe temettem. Hülye Anglia. Miért kell ilyen imádnivalónak lennie?
-Látom még mindig nagyon gyorsak a hangulat-ingadozásaid. - nevetett fel.
Én inkább nem mondtam semmit. Olyan érzés, mintha ő utálna, vagy nem tudom. De nagyon rosszul esik, hogy így bánik velem.
-A...amúgy hogy vagy mostanság?
-Szokásos. - vonta meg a vállát evés közben. Csak biccentettem egyet. Nem volt semmi, amit erre mondhattam volna, pedig nagyon törtem a fejem.
-Kérhetek tőled valamit? - néztem fel rá félve leerőltetve a torkomon egy kis darab süteményt. Csak biccentett egyet, mire én folytattam. - Tetszik nekem egy srác. És nem tudom, hogy mondjam el neki.
-Csak állj elé, és mondd meg neki. Vagy pedig próbálj kifejezetten kedves lenni felé.
Csak bólintottam egyet, közben folytattam az evést.
-Egyébként ki lenne az? - kérdezte lassan felnézve a süteményéről, mire én lefagytam. Szerintem teljesen el is fehéredtem. De ekkor megmenekültem egy kis időre, mert meghallottam, hogy a mi rendelésünk mondják.
-Egy pillanat, hozom. - mondtam erőltetett vigyorral az arcomon, és már el is szaladtam. Jesszus, mit mondjak neki? Mit hazudjak neki? Egyáltalán miért pont tőle kértem tanácsot, mikor ő az... Basszus, nekem végem. A lehető leglassabban sétáltam vissza a teákkal, majd mikor leraktam, meg sem szólaltam, csak elkezdtem iszogatni. De nem volt menekvés.
-Szóval... nem szeretnéd elmondani? - vonta fel a szemöldökét.
-Hát... Izé... - Végülis azt mondta, szerinte az a legjobb, ha odaállunk elé, és elmondjuk. Talán jobb, ha ezt méh hanyagolom kicsit. Nem akarom elveszíteni. Na de akkor, mit mondjak? Ha azt mondom, hogy nem mondom el, hülyének néz. - Amerika az. - mondtam ki nagy nehezen a nevet, mire Anglia szó szerint rám köpte a teáját, majd elkezdett fuldokolni. - Mi van veled? - álltam fel dühösen, miközben próbáltam letörölni magamról a köpetét szinte semmi sikerrel.
-Bo... Khm... Bocsánat. - jött oda hozzám segíteni.
-Igazi úriember vagy. - nevettem fel kínomban. - Szerintem jobb, ha én megyek. Mielőtt még mást is rám köpsz.
-Tényleg sajnálom. - túrt a hajába idegesen. - Nem akartam. Csak nagyon megleptél.
-Rájöttem.
-Gyere, üljünk le, és fejezzük be. - bökött a fejével az asztalunkra. Biccentettem egyet, majd visszaültünk, és farkasszemet néztem Angliával. Gondolnom ezen a Amerikával kapcsolatos dologra gondol.
-Amúgy... Mióta vagy szerelmes belé?
-Mióta Wold Meetingre járok. Azt hiszem.
-Hogy érted, hogy azt hiszed? - vonta fel az egyik szemöldökét.
-Úgy, hogy még nem vagyok teljesen biztos az érzéseimben, ezért sem fogom még elmondani neki. Na meg nem akarom tönkretenni a barátságunkat. - mondtam szomorúan, de halványan mosolyogva. Hisz ez igaz volt. Csak nem Amrikával a középpontban, hanem veled, Anglia.
-Oh, értem. Mondanám, hogy szólok pár szót az érdeketekben, de nem vagyunk jóban. - Amint ezt kimondta, hatalmas mosoly virult ki az arcomon. Méghogy nem vagytok jóban? Én nagyon is shipellek titeket. - Mi az?
-Áh, semmi, semmi. - legyintgettem, majd az arcomra tettem a kezem, mert éreztem, hogy elpirultam.
-Jajj, megint ezek a gyerekes dolgok, amiket még gyerekkorodban kezdtél el?
-Hé! Ez nem ér, hogy te hamar felnőttél, én meg fél életemet gyerekként töltöttem. - tettem karba a kezem durcásan. Ezen szerencsére már elnevette magát. Istenem, még a nevegése is édes. Ezen újra elmosolyodtam, de mostmár teljesen boldogan.
Hamarosan végeztünk a süteményekkel. Utána újra elindultunk az utcán. De már sajnos nem esett az eső.
-Amúgy... - haraptam az ajkamba idegesen. - Nem lenne egyszer kedved eljönni hozzám? - néztem fel rá kiskutya szemekkel.
-Jól van. - bólintott.
-Azta! Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megadod magad.
-Hisz én egy igazi gentleman vagyok.
-Inkább csak aranyos. - szaladt ki a számom, amire egyből rá is csaptam, amint rájöttem, mit mondtam ki. Hát én nem vagyok normális! Szerencsére hallotta meg, mert nyugodtan ment tovább mellettem.
A továbbiakban nem sokat beszélgettünk. Mikor kiértünk a reptérre, már nem akartam hazamenni. Olyan jó volt Angliával. Minden kínosság, meg bunkósága ellenére.
-Nem lenne kedved velem jönni? - néztem fel rá izgatottan.
-Bocsi, de nem tehetem. - rázta meg a fejét. - Majd talán legközelebb. - villantotta rám mára nem megszokott imádnivaló mosolyát.
-Olyan jó veled lenni. - mosolyogtam fel rá.
-Veled is. - nézett le rám szomorú mosollyal az arcán, majd közelebb lépett hozzám, és... És adott egy puszit a fejem búbjára.
-Szia. - mosolygott le rám, miután már ellépett tőlem.
Szomorúan felnéztem rá, majd halványan elmosolyodtam.
-Többet csinálhatnád ezt.
-Mire gondolsz? - döntötte oldalra a fejét.
-Többet kellene mosolyognod.
-Köszi, majd meglátom. - nevette el magát.
-Akkor... Szia! - intettem neki egy szomorú mosollyal az arcomon, majd felmentem a gépemre. Egész idő alatt szomorúan utaztam. Miért hiányzik ennyire Anglia? Szörnyű vagyok.
Mikor leszállt a gépem, egyből hazasiettem. De ez nem sikerült, mert elémállt két kislány, akikkel játszani szoktam délutánonként.

-Amy, Amy! Gyere játszani! - ugrándoztak izgatottan.

-Most nem tudok, épp egy fontos üzleti útról jöttem haza. De holnap ígérem játszunk. - mosolyogtam rájuk. leguggolva hozzájuk. Egyből rájöttem, hogy ezt nem kellett volna, mert szoknya volt rajtam, így inkább letérdeltem. 
-Naa, lécciii! - nyafogott a két lány, akihez időközben csatlakozott még egy kislány.

-Na jó. - tettem fel a kezem védekezően. Ezután szó szerint elvonszolt a három lány, és játszottam velük. Ugróköteleztünk, bújócskáztunk, és ugróiskoláztunk.
Nagyon élveztem a napot. Mire hazaértem, a ruhám tiszta kosz volt, így azonnal be is dobtam a mosógépbe. Énekelgetve végeztem a szokásos dolgaimat, majd egész hamar le is feküdtem aludni. Reggel a telefonom csörgésére keltem. Mikor megnéztem, a képernyőt, szinte megállt a szívem. Anglia neve és képe virított rajta. Sokáig vaciláltam, hogy bele szóljak, csak hagyjam csöörögni, de magamhoz képest hamar döntésre jutottam.

-Hallo? - köszöntem bele nagy nehezen. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom teljesen összeszűkült.

-Yo, Dudette! - kiabált bele Amerika a telefonba.

-Szia, Amerika. - nevettem fel. - Na, várj. Miért van nálad Anglia telefonja? - mondtam, miközben kimentem az udvarra leülni. De szeretem ezt a friss levegőt.
-Ja, igen! Itt vagyunk Angliával nálad. Tudod, mintkettőnket meghívtál még.

-Tudom. De gondoltam előtte megbeszélhetnénk egy időpontot... Tudod, most keltem.

-Hallom a hangodon. - nevetett fel az amerikai.

-Köszi. De még mindig nem mondtad el, miért van nálad Anglia telefonja.

-Mert elloptam tőle. - nevetett fel gonoszan.

-Egy igazi ördög vagy. - nevettem el magam.

-De mellette egy hős!

-Hát persze! Na, megyek, felöltözök. Addig várjatok a szökőkútnál.

-Rendicsek, Dudette! Bye-bye!

-Bye! - mondtam mosolyogva, közben bólogatva.

Gyorsan beszaladtam a szobámba, ahol gyorsan átöltöztem pizsamáról utcai ruhába. Nem is értem, miért az első járattal jöttek. Meg hogyhogy együtt vannak? Elkezdődtek a fejemben az összeesküvés elméletek. Szinte futottam, de mikor odaértem, nem találtam őket sehol. Már épp tárcsázni akartam Angliát, mikor valaki átölelt hátulról, és belevisított a fülembe.

-Hi, Dudette! - kiabálta, majd felemelt.

Annyira megijedtem, hogy a telefon is kiesett a kezemből. Egyből kapálózni kezdtem, mire nagy nehezen lerakott, de mikor lehajoltam érte, összeütközött a fejünk Angliával. Én teljesen elpirultam, míg ő csak halványan elmosolyodott, és a szemeit forgatta. Azt hittem azon, hogy összefejeltünk, vagy hogy elpirultam, de nem. Ekkor vettem észre, hogy a telefonomon még mindig olyan tok van, amin Anglia zászlaja van, és a Big Ben.

-Basszus. - szürtem ki a fogaim közül, majd mikor felvettem a telefont, elsápadtam. Tudtam, hogy ez lesz, de így is mélyen érintett. Átlósan betört a képernyője. Mikor ezt észrevette Amerika, odaguggolt mellém.

-Basszus, bocsi Jersey. - mondta idegesen a hajába túrva, de én egyből a szájára csaptam, és a mutató ujjam a szám elé raktam.
Mintha tudtam volna a jövőt, mert ekkor jött elő egy kisfiú, akivel szoktam játszani. Sokkal visszahúzódóbb, mint a többiek, így nem is köszönt volna, ha nem látom meg őt.

-Szia, Amy! - mosolygott boldogan egy plüss jegesmacit ölelgetve.

-Amy?! - csattant fel egyszerre Anglia, és Amerika.