Az igazi tsundere

8. rész

Miután Angliának elmondtam az érzéseim, nem beszéltünk. Ma lesz a következő World Meeting. Nagyon ideges voltam. Egész úton a szoknyám alját gyűrögettem. Mikor odaértem, mindenki boldogan beszélgetett a másikkal. De én csak Angliát kerestem a tekintetemmel.
-Caio Ragazza! - lépett oda hozzám Olaszország.
-Hi, Ita-chan. - mosolyogtam rá. - Nem láttad véletlenül Angliát?
-Nem. Bocsi. - rázta meg a fejét.
-Azért köszi. De ha nem bánod, én most bemennék. Nem érzem jól magam. - nevettem fel kínosan.
-Jajj, ne, mi a baj? - nézett le rám aggódóan, és segített bemenni, mert kicsit imbolyogtam.
-Csak van hogy rámjön egy kis rosszullét, ne is foglalkozz velem! - legyintettem mosolyogva, miközben beléptünk a terembe. Anglia nem volt a mellettem lévő helyen. Az ő helyén. Egyből lefagyott az arcomról a mosoly.
-Eszel mostanában rendesen? - ült le a mellettem lévő üres székre, ami Anglia helye.
Némán megvontam a vállam.
-Na de Jersey! - nézett rám Ita-chan dühösen. Sosem láttam még ilyennek.
-Bocsi. De akinek fogynia kell... - nevettem fel kínosan.
-Az nem te vagy. Te kis bolond! - rázta meg a fejét, majd közelebb gurult a székkel, és megölelt.
-Sajnálom, hogy mindig mindent elrontok. - szipogtam.
-Dehogyis. Semmit nem rontasz el.
-Mindegy. - ráztam meg a fejem, majd éreztem, hogy az arcomon végigsiklik pár könnycsepp.
Ekkor bejött Németország, és mindenkit a helyére javasolt. Szerencsére Amerika is épp időben érkezett meg, így meg tudtuk kezdeni a dolgokat. De Anglia senkinek sem hiányzott. Vagy csak ők tudnak valamit, amit én nem. Anglia nem akar többet látni. Szomorúan fordultam a füzetem felé. A lelki állapotomnak megfelelően kezdtem el rajzolni.
-Mon Dieu! - mondta Franciaország túlzottan hangosan, mert mindenki minket kezdett el nézni. - Miket rajzolsz, te lány!? - fogta a fejét a francia.
-Ezt azt. De ne kiabálj! - suttogtam neki.
-De... - mutatott a füzetem felé.
Azért annyira nem csodálom, hogy kiakadt, hiszem a firkálmányom nagyon betegre sikeredett. Egy lány volt rajta lehajtott fejjel. A kezében egy kés, a másik ökölben, és folyt belőle a vér. Körülötte pedig azok a szövegek voltak írva, amiket érzek. "You're a nothing." "You deserve nothing." "You must be alone. FOREVER." És hasonlók.
-Bocsi. - suttogtam, majd lapoztam, és folytattam a rajzolást. Vagyis folytattam volna, csak Amerika elkiabálta magát, majd beült mellém Anglia helyére.
-Yo Dudette! - Mosolyogva átkarolt, míg én csak szomorúan biccentettem. - Mi a baj? - nézett le rám szomorúan.
-Semmi. - vontam meg a vállam, majd felkapta az asztalról a füzetem.
-Mit beszéltél ott bent Angliával?
-Semmit. Azok a rajzok csak random agymenések. Add vissza!
Kapálóztam érte, de sajnos nem adta vissza.
-Jó. De erre a napra az enyém vagy.
-Jajj... Oké. - sóhajtottam fel.
A meeting további része szintén unalmasan telt, de most olyan témáról is elkezdett beszélni Amerika, ami érint engem, így figyelni kezdtem. Mivel eddig nem figyeltem semmit, fel sem tűnt, hogy milyen intelligensen tudja kifejezni magát olykor Amerika.
Miután vége lett a meetingnek elbúcsúztam az olaszoktól, a németektől, és a japántól.
-Hát itt vagy, Dudette! Már mindenhol kerestelek! - ölelte át a vállam, miközben Japánnal beszéltem. Furcsán nézett ránk, majd győzött a kívancsisága.
-Mióta vagytok együtt? - kérdezte félve a kis japán.
-Tessék? Mi nem vagyunk együtt. - ráztam meg a fejem.
-Oh... Nálunk azok ölelkeznek így, a nyílt utcán, akik jegyesek vagy házasok.
-Oh... - húztam el a szám, majd kiléptem Amerika fogásából.
Így már ketten is elköszöntünk Japántól, majd elindultunk az utcán... valamerre.
-Hova is megyünk? - néztem fel az amerikaira félve.
-Németországban vagyunk! Szerinted hova mehetnénk? - nevetett fel, de mivel nem válaszoltam, megválaszolta a saját kérdését. - Bárba! - csapta össze boldogan a kezeit.
-Jajj, ne már, Amerika... Tudod, hogy nem bírom a piát.
-Majd finoman bánsz vele. - kacsintott rám mosolyogva. Továbbiakban nem igazán beszélgettünk, majd megérkeztünk egy egész elegáns bárba.
-Wow. - néztem körbe. - Milyen designe-os.
-Jaja. Nagyon szép. - mondta mosolyogva, majd a pultoshoz fordult. - Szeretnénk egy világos sört, és egy vodka narancsot.
Furcsán néztem fel rá.
-Honnan tudtad, hogy azt szeretem? - kérdeztem, miután leültünk.
-Mert ismerlek. - mosolygott rám boldogan.
Lassan iszogattam az italt. Alapból is rendesen megszédülök, ha megiszok egy pihárral. De mivel ma nem ettem még semmit, még jobban fejbevágott.
-Kérsz még egyet? - mosolygott rám nevetését visszatartva Amerika.
-Mi? Ja... Nekem mindegy. De te viszel haza. - mondta teljesen artikulálatlanul, majd elfeküdtem az asztalon. Mikor Amerika visszatért még egy adaggal (magának is, meg nekem is), hamar megittam.

~~~

-Amerika! Amerika! Amerika! - szaladtam végig kis lábaimmal a nappalin, ahol épp tévézett az amerikai.
-Mi a baj Dudette?
-Ha felnövök, leszel a férjem? - kérdeztem tőle csillogó szemekkel, mire ő felnevetett.
-Persze, leszek. - nevette el magát.
-Úgyis gyorsabban nősz, mint én. - húztam el a szám. Hiszen ekkor Amerika már kinézett egy 15 én körüli gyereknek, míg én mindig csak 9-10 évesnek. - Olyan igazságtalan... - szipogtam, mire Amerika megölelt.
-Ígérem, hamar fel fogsz nőni. És amint ez bekövetkezik, a feleségem lehetsz. - mosolygott le rám boldogan.
-Szeretlek Ame-chan! - öleltem vissza boldogan.
-Én is téged, Dudette! - simogatta meg a fejem.

~~~

Nagyon erős fényre ébredtem. Mégis mi a franc történt velem? Na és hol vagyok? Ez nem az én szobám!
-Jajj, istenem. - nyöszörögtem, miközben megpróbáltam felkelni.
-Már fel is keltél? - nézett le rám Amerika, aki eddig ezek szerint felettem állt.
-Nem hiszem. - feküdtem vissza a párnára. - Hol vagyok?
-Nálam. - mondta mosolyogva, majd letett mellém egy tálcát. Egy fájdalomcsillapító volt rajta, meg egy pohár víz.
-Köszönöm. De miért vagyok nálad? - kérdeztem, majd be is vettem a gyógyszert.
-Mert annyira berúgtál, hogy mindenfélét mondtál már, és látszott rajtad, nem vagy cseppet sem képben.
Teljesen lefagytam. Az arcom elfehéredett.
-Mondj el mindent. Mi történt a bárban?
-Hát... - kezdte el mesélni.

~~~

-Amerika, én úgy utálom Angliát! - sírtam el magam.
-Miért? Mit csinált?
-Nem is utálom! Miért hazudsz? Én szeretem! - nyöszörögtem szipogva. - De akkor miért kosarazott ki? - kiabáltam, miközben az amerikaiba kapaszkodtam.
-Kikosarazott? - szaladt fel Amerika szemöldöke a padlásig.
-Igen. De ez az én hibám! Buta vagyok, gyerekes, és kövéhér!
-Dehogy! - csapott finoman homlokon. - Ha ez a barom ilyen tökéletes nőt visszautasít, azzal csak ő bánhatja.
-Jajj, Amerika! Te mindig olyan kedves vagy velem. - nevettem fel. - Bárcsak te lennél a szeretőm!

~~~

-Ezután inkább hívtam Angliát, aki segített téged ide elhozni. Közben mondogattad neki, hogy mennyire szereted, és énekeltél is nekünk. - nevette el magát.
-Jézusom. - fogtam a fejem idegesen. - Ezért ne vigyetek inni.
-Ne aggódj. A titkod helyen marad mosolyogott le, majd nyomott egy puszit a homlokomra, és leült az ágy melletti székre.
-Anglia mit reagált? Gondolom, nem is jött igazából el.
-Jó... Tényleg nem... Csak kicsit jobb kedvre akartalak deríteni.
Szomorúan elhúztam a szám, majd felkeltem. Nem tudtam eldönteni, hogy másnapos vagyok, vagy még aznapos, mert annyira nem tudtam, hol mi merre, hogy szó szerint Amerika előtt öltöztem át. És felvettem az ő félrerakott ruháit, majd visszaestem az ágyba, és azon nyomban elaludtam. Mikor felkeltem, már este volt.
-Sssshit! - kiáltottam el magam, majd mikor megláttam magamon Amerika ruháit kicsit meg is ijedtem. De szerencsére eszembe jutott a reggeli történet. Gyorsan visszavettem a saját ruháim, majd kimentem a szobából, ahol szó szerint beleütköztem Amerikába, mire elestem. Profi vagyok.
-Jó reggelt, Csipkerózsika. - nevette el magát, majd felsegített.
-Köszi. - nyöszörögtem. - Amúgy nem tudom mondtam e részegen, de már döntést hoztam egy fontos dologgal kapcsolatban. - néztem fel rá, mire elkomorodott. - Nem megyek több World Meetingre.