Az igazi tsundere

7. rész

Miután Anglia és Amerika felcsattantak, én mit sem törődve velük, leguggoltam a kislányhoz. Pontosabban letérdeltem, mert nem akartam, hogy valaki belásson a szoknyám alá.
-Kik ezek? - kérdezte suttogva Sam a két szöszire nézve.
-Ő a barátaim. - mondtam mosolyogva. - Ő Arthur - mutattam Angliára -, ő pedig Alfred. - mutattam az amerikaira. Ők csak a homlokukat ráncolva néztek le rám, hogy milyen neveket adtam nekik.
-És miért csodálkoztak el a neveden?
-Mert tudod ők csak a második nevemen szólítottak.
-Oh, és az mi? - csillantak fel a kisfiú szemei.
-Aurora. - mondtam büszkén. Nagyon szeretem az A betűs neveket. Bár ez is csak azért volt a fejemben, mert Olaszország mindig nyafogott valami Aurora nevű lány miatt.
-Wow, de szép neved van.
-Neked is az, Sam. De te még szebb vagy. - mondtam kuncogva, miközben finoman belecsíptem az arcába. Ő annyira kínosnak találta a helyzetet, hogy elpirult, majd elfutott.
Nehézkesen felálltam, és a fiúkra néztem, akik nevettek.
-Mi bajotok van? - néztem fel rájuk dühösen.
-Jajj, de kis cuki, ahogy a 150 centiddel próbálsz keménykedni. - mondta Amerika, mire én annyira dühös lettem, hogy belelöktem a vízbe. Mert szerencsémre pont a szökőkút előtt állt.
Csak sajnos azzal nem számoltam, hogy jók a reflexei, és azonnal elkapta a kezem, amitől szó szerint ráestem. Ahogy rajta feküdtem teljesen leblokkoltam. Most mit csináljak? Szaladjak haza? De akárhogy mozdulok meg, kint lesz a fenekem.
-Te hülye! - néztem rá dühösen, de annál vörösebb fejjel.
-Minek kellett belöknöd? - nevetett fel gonoszan.
-De most hogy kelljek fel? Akárhogyan mozdulok, kint lesz mindenem. - suttogtam idegesen az ajkamba harapva, és az arcom vetekedett Romano legszebb paradicsomaival. Egyértelműen céloztam arra, hogy mint láthatta, szokásomhoz híven most is szoknya van rajtam.
-Ne aggódj, ifjú hölgy, a hősöd megment. - kacsintott rám magabiztosan, bár halványan mintha elpirult volna.
Gondolom azért neki se mindennapi, hogy lányok fekszenek rajta. Miközben vizes. A nyílt utcán. Benne egy szökőkútban. El sem mertem képzelni Anglia arcát. Nagy nehezen kicipelt a szökőkútból. Idegemben az ajkamat rágcsáltam, és vér vörös volt a fejem. Nem mertem felnézni az angolra. Biztosan most haragszik rám. Vagy csalódott bennem. De ekkor megéreztem, hogy valami a vállamra nehezedik. Mikor felnéztem, Anglia állt velem szemben, és rámrakta a dzsekijét. Istenem, ő tényleg egy úriember. Félve elmosolyodtam.
-Köszönöm szépen. - mondtam halkan, szinte suttogva.
-Ugyan. Látni, ti még mindig gyerekek vagytok. - mondta színtelen hangon. De én kihallottam egy kis dühöt is a hangjából.
-Bo... bocsánat. - mondtam halkan, újra a cipőmet pásztázva.
A brit csak megvonta a vállát, majd leült a mögötte lévő padra.
-Nyugi van, Arthur! - mondta Amerika nevetve. - Ne legyél már olyan öreges, mint a neved!
-Nem is ez a nevem! - nézett fel rá dühösen.
-Bocsánat. - nyöszörögtem.
-Mit? - kérdezték szinte egyszerre.
-Hogy nem hagytam, hogy ti mutatkozzatok be. Akkor kitalálhattatok volna magatoknak jobb nevet. - mondtam szipogva. Utálom, hogy mostanában ennyire érzelgős vagyok.
-Semmi baj nincs. Nekem tetszik. Olyan vagány név ez, hogy Alfred.
-Én sem tudtam volna jobbat kitalálni magamnak, magamra. Lehet tényleg öreg vagyok már.
-Vagyunk. - javítottam ki. Nagy nehezen felnéztem rá, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. - Köszönöm a kabátot. - nyújtottam neki vissza a ruhadarabot.
-Nyugodtan maradhat nálad, nehogy megfázz.
-Nem, köszi. Nem fogok megfázni. Mégcsak szeptember van.
-De korán reggel. - helyeselt már Amerika is. - Mellesleg én is odaadnám, de az enyém is vizes lett.
-Értem. - biccentettem, majd leraktam Anglia mellé a kabátot. - Szerintem jobb lenne, ha hazamennék, és átöltöznénk.
-Rendben. - bólogattak helyeslően, de egyikük sem mozdult.
-Na, nem jöttök? - nevettem fel kínosan.
-Ja, mi is mehetünk? - csinált fel Amrika szeme.
-Persze. Hiszen te is vizes vagy. - néztem rá furán.
-De nem tudsz ruhát adni nekem. Vagy igen?
-Tudok. Mielőtt elfoglaltam volna Guernsey-t, szövetségesem volt, így velem lakott, mint mi mindannyian Angliánál még jó rég. - mondtam egy szomorú mosollyal az arcomon. Milyen jó volt együtt, boldogságban élni.
-Oh, értem. - biccentett az amerikai, majd elindultunk hárman. Vajon miért ilyen szótlan Anglia? Ez nem vall rá.
Mikor elértünk a házamba, egyből turkálni kezdtem a szekrényben.
-Amerika! - kiabáltam ki neki, mert Angliával kint ültek a konyhában.
-Yo, Dudette, miben segíthetek?
-Ezt próbáld fel. Ha nem jó, akkor megpróbalok még keresni.
Egy zöld inger raktam a kezébe egy sötét farmerrel, és egy fekete bokazoknival, és egy szintén fekete boxerrel.
-Jajj, várj. Adok neked törülközőt.
-Rendben, köszi. - mosolygott rám, majd elkezdett vetkőzni.
-De ne itt, te barom! - kiáltottam el magam, majd szó szerint kidobtam a szobámból.
Addig én szintén elkezdtem öltözni. Megtörülköztem, és már épp rajtam volt a fehérnemű, mikor hirtelen benyitottak. Basszus, nem zártam be az ajtót.
-Jó lesz a ruha, köszi Du... - mondta, majd mikor meglátott engem teljesen alulöltözötten, elpirult.
-America! Your fucking stupid idiot! Get out! - mondtam olyan hangosan, hogy még a szomszédok is hallhatták kristály tisztán.
Mire kimentem már teljesen felöltözve, Amerika arcán egy hatalmas piros folt díszelgett. Hangosan elnevettem magam.
-Anglia meggyepált? - Annyira nevettem, hogy alig voltak kivehetőek a szavaim. Amerika csak karba tette a kezét.
-Bitch... - szűrte ki a fogai közül. De akármennyire is nem akarta, meghallottam.
-Hogy az a... - vágtam hozzá egy párnár, ami pont mellettem volt, majd mikor nem figyelt, nekiugrottam.
Sajnos az történt amire számítottam. Sokkal erősebb, mint én, így hamar fölémkerekedett. Lihegve feküdtem a földön, és vicsorogva próbáltam kiszabadulni a fogásából. Mindkét kezemet a fejem fölött fogta le, de még megmozdítani sem tudtam. Közben a derekamon ült, így a lábaimmal rugdostam a hátát, de semmi.
-Englaaand! - sikítottam. - Help meee! Pleeaase!
Anglia azonna berohant, majd teljesen lesokkolt.
-Nem enged el ez a szemét. - nyöszörögtem már könnyes szemekkel. Utálom, hogy ilyen gyenge vagyok.
-Ti meg mit csináltok?
-Nekem ugrott, de én erősebb vagyok nála. - nevetett fel, de esze ágában sem volt elengedni.
-Mert azt mondtad rám, hogy bitch! Miközben te nyitottál rám! - mondtam már sokkal sírósabb hangon.
-Eddig keménykedtél. Most mi van veled? - vigyorgott le rám.
-Az, hogy utálom, mikor éreztetik velem, hogy egy gyenge lány vagyok csak. - szipogtam.
-Szállj már le róla, te idióta! - ráncigálta le rólam az angol Amerikát.
Szipogva felültem a kanapéra, miközben Anglia leült mellém, és átölelt. Istenem, olyan jó illata van. Mélyen magamba szívtam. Olyan jó érezni.
-Hiányzol. - mondtam neki szipogva, miközben szorosan hozzábújtam. De már nem Amerika dominanciája miatt sírdogáltam. Hanem mert fáj beismerni, hogy Angliára többként tenkintek, mint testvérre.
-Te is hiányoztál, Jersey. - simogatta meg a fejem.
-Na jó. - sóhajtottam fel. Elcsúsztam tőle, majd mélyen belenéztem gyönyörű szép szemeibe.
-Valami baj van?
-Nem. Vagyis de. Vagyis nem tudom. - túrtam a hajamba idegesen. - Én... Beszélni szeretnék veled... Négyszemközt. - néztem a háta mögött lévő szobám ajtaja felé.
Csak némán biccentett, majd bementünk. Folyamatosan gyomorgörcsöm volt. Alig bírtam nyelni. A szívem csak úgy zakatolt. Az eszemben pedig össze-vissza száguldozott minden. Hogy mondjam el neki? Mi lesz a reakciója rá? Mi van, ha megharagszik rám?
-Anglia... Izé... Én... - birizgáltam a szoknyám végét. - Én... Szeretlek. - néztem fel rá paradicsom vörös fejjel.
-Én is szeretlek. Hiszen testvérek vagyunk.
-De én nem erre gondoltam. - ráztam meg a fejem szomorúan. - Én úgy szeretlek, ahogy egy nő tud egy férfit. - hajtottam ke idegesen a fejem, majd az történt, amire sosem számítottam volna...