Gyűlöllek! (Kim NamJoon ff.) [✔] {Javításra vár}

22.

NamJoon

Otthon lassan pakoltam. Egyfolytában egy valami járt a fejemben, ami egyáltalán nem akart eltűnni a fejemből. Kezemben lévő ruhámat bámultam, amit még 17 év után se dobtam ki. Van egy tragikus nap 17 évről, amit nem tudtam elfelejteni, csak próbáltam figyelmen kívül hagyni. De az a kép után kezd minden akkori érzelmem feltörni. Tudom, hogy hülye voltam, tudom, hogy őrültséget tettem. Miatta nem kellett volna, de kamaszkori fejjel nem gondolkoztam ilyeneken. Szerelmes voltam, az első szerelmem.. 

Még 17 év után is tisztán emlékszem ahogyan neki ütköztem az utcán, és szinte felborítottam mindkettőnket. Amikor azokba a tenger kék szemekbe néztem elvarázsolt, és akkor abban a percben tudtam, hogy mellette akarok lenni, de.. 

- Hogy nem vettem észre..? - suttogtam magam elé. - Ugyan olyan szőke a haja, ugyan olyan kék a szeme, habár a modora teljesen más. - Keserű mosoly került az arcomra, mégis éreztem, ahogy a könnyeim potyogni kezdtek a szemeimből rá a fekete pólómra. Szét hajtogattam és csak bámultam a ujját, ahol több sötét folt is látható volt. Sötét foltok, amik a vérem nyomai. 1 évig voltunk együtt, de soha nem mutatta meg, hogy hol lakik, csak annyit, hogy utazóba van Koreában. Soha egy említést se tett a szüleiről, így én se mutattam be otthon, főleg, hogy féltem a szüleim reakciójától. 

De 1 év után elhagyott azzal, hogy neki valójában van barátnője, és én csak egy kaland voltam neki. Ebbe 17 évesen ki nem roppanna bele?! 17 éves fejjel én teljesen kiborultam, mégis csak egy szó nélkül magára hagytam, és ő nem állított meg. Hagyta, hogy elmenjek, bocsánatot se kért, se semmit, amivel még jobban nőttön-nőtt a depresszióm. Addig-addig fajult míg a hülye kamaszkori fejemmel megakartam halni. Ő volt az első szerelmem, szerettem őt teljes szívemből, és csak egy egyszerű kaland voltam neki. Erre..

17 év után vissza tért Koreába, megvette a céget, és az alárendeltjévé tett. Miatta utáltam a melegeket, szívből gyűlöltem az összeset, kivéve Minhot. De így valahol már megértem miért is nem ellenkeztem oly nagyon. Elmémben nem ismertem fel őt, de a testem mégis ismerte, és vágyott azokra az ismerős érintésekre, azokra az ismerős ajkakra.. 

Sírva estem térdre a pólómat magamhoz húzva.

- Namie! - ismerős névre a tüdőmben rekedt a levegőm, még a könnyeim is elapadtak. Hallottam, hogy fut a szoba felé, mire akadozva felé fordítottam a fejem. Ott állt az ajtóban szapora lélegzetvétellel, és a kezében ott volt a kép is, amin én és ő voltunk. - Namie.. - Fogaimat összeszorítva fordítottam el róla a fejemet, de hallottam, hogy közelebb lépdel. 

- Kegyetlen vagy.. - suttogtam. Könnyeim újra utat törtek maguknak, és éreztem, ahogy letérdel mellém, majd a vállamnál fogva magához húzott. - Miért? Miért csak most? - Kérdeztem rekedten.

- Sajnálom - suttogta állát a fejem búbjára helyezve.

- Ennyivel elintézed? Egy "sajnálom" szóval? Elhagytál egy nő miatt, még hozzá csak egy k-

- Szerettelek - nem érdekelt, hogy a szavamba vágott, jobban érdekelt az amit mondott. - Szerettelek téged, de másképp nem tudtalak elszakítani magamtól. Nem egy nő miatt hagytalak el, hanem az életem miatt. - Pislogva emeltem fel a fejem, mire a sarkaira ült, de az ő szemeiben is könnyek voltak. - 20 éves voltam, család nélkül. De amint én kijutottam az árvaházból minden rám szakadt. Apám cége, a házunk, nagymamám háza, vagyona.. Eladtam a nagymamám házát, a saját házamat, és e miatt jöttem akkor ide, hogy megnézhessem a nyaralót.