Gyűlöllek! (Kim NamJoon ff.) [✔] {Javításra vár}

21.

Klaus

Amikor Nam a baleset után két órával beviharzott hozzám, a szívem olyan hevesen vert, hogy attól féltem vissza kerülök a műtőbe. Igaz egész jól megúsztam a balesetet. Kiderült, hogy a legtöbb vér az üvegszilánkok miatt keletkezet, amik a bőrömbe vájtak. Legrosszabb a fejem volt, vagy tíz öltéssel varrták össze a fejsebemet. 

De hála NamJoon-nak az ő felelősségére kiengedtek a kórházból, de még a kezébe adták a fájdalom csillapítóimat. És még ki kötötték, hogy két hétig a cég közelébe se mehetek. Mi a faszt fogok csinálni én két hétig?!

~***~

Sóhajtva ültem le a házam kanapéjára, és hátra döntöttem a fejem, de még ennyitől is megfájdult. Éreztem Nam aggódó mégis vádló szemeit, és tisztán tudtam, hogy mire is gondol. "Ha nem lettél volna figyelmetlen, ha nem siettél volna annyira, akkor semmi bajod nem lenne!" Képes ezt a fejemhez vágni, de magában tartja mert valóban sérült vagyok. 

- Nam - hallottam a lépteit, majd ahogy leül mellém. Egyik kezemet felemelve az övére csúsztattam, és összefűztem az ujjainkat. - Köszönöm, hogy eljöttél. - Mosolyogtam rá. 

- Klaus, akárhogy is próbálkozol itthon fogsz maradni.

- Ne már.. - sóhajtva döntöttem a fejem a vállára. - Meg fogok őrülni itthon, egyedül.

- Mivel ő nagysága volt ekkora barom, nekem a titkárnak kell mindent csinálni, szóval viseld el - szemeimet forgatva emeltem fel a kezét, és a ölébe tettem a fejem, amin teljesen ledöbbent. 

- Csináld itthon - néztem fel rá, de ő a fejét rázva dőlt hátra. Elmosolyodtam, amikor megéreztem a másik kezét a fejemnél, ahogy az ujjaival a hajamba túr. Túl jó érzés nekem az, hogy NamJoon így bánik velem, hogy már nem visszakozik velem, se ellenem. 

- Klaus, te is tudod, hogy ezt nem tehetem meg. Legalább a titkárnak bent kell lennie - sóhajtva hunytam le a szemeimet. - És ki se merd ejteni a szádon a "Bemegyek hozzád" szavakat. - Csak újabbat sóhajtottam. 

- Mondanám, hogy akkor vigyázok a gyerekekre, de félek, hogy nem tudnék rájuk figyelni. 

- Nem kell, a kicsik a szüleimnél lesznek. Te csak pihenj - kinyitottam a szemeim, de megláttam halvány mosolyát. Felemelve a kezem az arcára simítottam, mire lehunyta a szemeit, és jobban beledőlt a tenyerembe, amit nem bírtam ki mosoly nélkül. Felkönyökölve lentebb húztam magamhoz, ő pedig teljesítette nekem és összeérintettem az ajkainkat. 

Lassan mozgattam őket, amit ő rögtön viszonzott nekem, és olyan bizsergés futott végig rajtam, ami számomra ismerős volt. Többet akartam, még többet. Így a csókunk egyre vadabb és érzelmesebb lett. Elváltam tőle mindketten szaporán vettük a levegőnket, de én megfordulva a vallainál fogva hátra döntöttem. Kipattantak a szemei és döbbenten nézett rám, mégse foglalkoztam vele, csak az ajkaira hajoltam áterőszakolva a nyelvem.

Nam próbált eltolni magától, de gyenge volt így csak a fejét rántotta el. 

- Klaus! - sziszegte, mégse érdekelt. A nyakához hajoltam, és elkezdtem puszikkal behalmozni a bőrét, de amennyire is próbált ellenkezni, olyannyira érezhető volt, hogy élvezi. Egyik kezemet levezettem kettőnk közé, és nadrágján keresztül simogattam félig merev tagját, de erre megemelte a csípőjét, amin elmosolyodtam. 

- Yah! Nem fogok veled így szeretkezni, szóval most állj le vagy istenemre esküszöm, hogy megütlek - felhúzott szemöldökkel néztem rá, de ő dühös szemekkel.

- Szeretkezni? - dühös szemeiből rögtön értetlen lett. - Komolyan szeretkezésnek hívtad? - Már a szemöldökeit ráncolta.

- Igen - elég furcsán ejtette ki azt az egy szót, de nekem sokat jelentett. - Fura vagy. - Csak elmosolyodtam és két kezem közé fogva az arcát megcsókoltam, gyengéden, szerelmesen..

~***~

- Nam, hadd menjek már én is - NamJoon dühös szemekkel nézett rám a bejárati ajtóból.

- Van étel az asztalon, te pedig megeszed, utána pedig pihensz. Megértetted? - szemeimet forgatva fordultam előre és újra hátra döntöttem a fejemet. - Gyors leszek.

- Jó, jó. Számolom a perceket! - még a becsukott ajtó után is vigyorogtam főleg az utolsó szavai után. "Hülye.."

Miután Nam kimondta számomra azt a szót, amit már régóta vártam tőle, bár őszintén nem hittem, hogy ki fogja mondani. Lehet másoknak semmiség az egész, de számomra ez olyasmi mintha szerelmet vallana, vagyis nem, de vetekszik vele.

NamJoon nem azt mondta, hogy nem fog velem szexelni, nem lefeküdni, hanem szeretkezni. De még volt képe csak a fej sérülésem miatt leállítani, sőt még képes lett volna megütni. Milyen szerelem ez?! 

- Mégis mit csináljak míg pakol? - nyűglődve álltam fel a kanapéról, és a konyhába sétáltam, ahol nem rég még Nam csörömpölt. Amint leszálltam róla, ő fogta magát és besétált, hogy készítsen nekem ételt, bár nem értem miért. Nem a karom vagy a lábam tőrt el, hanem fej sérülésem van. Ettől még mozognak a végtagjaim, vagyis tudok főzni. Na mintha bánnám, hogy NamJoon így kiszolgál engem.. 

Éhes voltam, de nélküle valahogy nem akartam enni. Meg akartam őt várni, ha már együtt fogunk lakni. Tudom, hogy ahol élt a saját lakása, ő mégis hozzám költözik a gyerekeivel, amitől én csak még boldogabbnak érzem magam. Ah, 37 évesen kezdem megérteni, hogy a szüleim mennyire is szerethették egymást.

Nem tudom, hogy Nam pontosan mit is érez irántam, de abban biztos vagyok, hogy érzelmeket táplál irántam. Ő maga még nem is tudja, hogy engem mennyire boldoggá tud tenni, ahogy fokozatosan megnyílik nekem. 

De vajon mi történt vele 17 évesen? Mi volt az a kritikus pont amiért bántotta magát? Még sebet se láttam a kezein, vagyis szeretkezésekkor nem éppen azt néztem. Kérdezzek rá? Nem. Meg mondtam neki, hogy nem fogok kérdezősködni, majd elmondja, ha akarja. Mégis kíváncsi vagyok..

Sóhajtva támaszkodtam az étkező asztal szélére, amin ott volt az étel, csak nekem tálalt. Fejemet ingatva sétáltam a konyhaszekrényhez, hogy pakolhassak ki neki is ételt, de ahogy kinyitottam a szekrény ajtót szembe találtam magam egy régi képpel. Még a költözésemkor ragasztottam ki, hogy akármikor is kinyitom láthassam őt. Vajon Nam észrevette? Bár.. Szekrényben létő tányérokra néztem, majd az asztalon lévőkre, különböztek. 

Inkább becsuktam azt a szekrényt, és a másikhoz sétáltam, ahol már ugyan azok a tányérok voltak. Míg pakoltam gondolkoztam, hogy vajon elmondjam-e neki. Nem NamJoon az első férfi, akivel együtt vagyok. 19 éves voltam, amikor Angliából amolyan nyaralóház kárfelderítése miatt tértem Koreába, és találkoztam egy középiskolás fiúval. Utcán sétálva szinte nekem ütközött úgy sietett az iskolába, és akkor volt, hogy teljesen belehabarodtam. És az volt, amikor egyedül miatta maradtam 1 évig Koreába, másképp már másnap haza mentem volna. 

Miatta maradtam, miatta hagytam abba mindent, és miatta volt, hogy Koreába jöttem dolgozni. Újra meg akartam őt találni, pedig tudtam, hogy sok év telt el azóta, de valahol reménykedtem fel fogom ismerni, erre én összejöttem mással, akinek felesége és gyerekei vannak. Mégis szeretem NamJoon-t, ugyan annyira szeretem őt, mint azt a fiút.

- Vá- - sokktól a kezemben lévő tányér kicsúszott és nagy csörömpöléssel ért földet, de nem érdekelt. Vissza fordultam a szekrény felé és szinte kivágtam az ajtaját. Képet levettem róla és csak bámultam. - De.. Nem.. Vagy.. - Fejemet fogva kapkodtam a szemeim a képen. - Nem lehet, ez lehetetlenség! - kiabálva csaptam az asztalra a fényképet, mégis.. - De.. - Döbbenten rogytam le a székre. - Mi..?

  🍁