Gyűlöllek! (Kim NamJoon ff.) [✔] {Javításra vár}

23.

Londonba induló gépen ülni, félelmetes volt. Klaus mellettem ült, de én valahogy nem tudtam rá figyelni, ahogyan semmire sem. Még nem ültem repülőn, ami miatt csak nőtt bennem a félelem.

- Nam, - Klaus közelebb hajolt hozzám, amitől nagyot nyeltem. - ha így viselkedsz még elfogsz ájulni. 

- Nem baj. Legalább nem érzem, ha lezuhanunk - sziszegtem, de ő csak kuncogott rajtam, és megfogta a kezemet. 

- Nem lesz baj, ígérem - félszemmel ránéztem, és bátorítóan mosolygott rám. Mély levegőt véve próbáltam nyugtatni magam, de amikor bemondták, hogy felszállunk, rosszabb érzetem volt mint amikor csak álltunk egy helyben. - Be vagy kötve, semmi bajod nem lesz. 

- Miért is egyeztem én ebbe bele? - úgy magamnak tettem fel a kérdést, de persze, hogy nem bírta ki.

- Mert szeretsz engem, és elkísérsz a szüleimhez.

- Jó, szarkazmusként kérdeztem magamtól - megint nevetett, és összefűzte az ujjainkat. Nem tudom, hogy valóban nem fájt neki, vagy csak vissza tartotta, de egész jól bírta amikor rászorítottam a kezére. Nem tudom, hogy meddig fogunk repülni, de Klaus valami olyasmit mondott, hogy reggelre érünk oda, vagyis talán út közben tudok aludni. Nagyon remélem.. 

- Nam.

- Hm?

- Már ki kötheted magad - rákaptam a tekintetem, de ő mosolyogva nézett engem, és ekkor láttam, hogy egy-két ember elsétált mellettünk. 

- Oh.. - pislogtam párat, és elengedtem Klaus kezét, hogy ki köthessem az övet. - Nincs ínyemre ez a repülés.. - Motyogtam. 

- Talán Londonban szeretnél maradni? - lesajnálóan néztem rá, de ő csak vigyorogva vállat rántott. - Felőlem maradhatunk, hisz a csomagokat nélkülünk is áttudják hozni. 

- Hülye. A gyerekeket nem hagyom ott.

- Akkor jönnek a szüleid is - komoly hangjára döbbenten néztem rá. - Akkor 17 éve mindent elrontottam, de most, hogy újra veled lehetek szeretnék mindent jól csinálni. Ha te költözni akarsz én támogatlak, és veled megyek. Ha Londonban akarsz maradni, akkor mindent megteszek, hogy ne kelljen repülnöd és minden holminkat átküldik. 

- Bolond vagy.. - motyogtam az ablak felé fordulva. Teljesen ledöbbentettek a szavai, de olyan jól estek, hogy ezt mind értem képes lenne megtenni. Nagyon úgy tűnik, hogy valóban jóvá akarja tenni azt a napot, amit én átokként éltem át. - Miért mennél értem ennyire messzire? 

- Mert szeretlek - levegővétele csiklandozta a bőrömet, de a suttogásától ami a fülem mellett hallatszott még a hideg is kirázott, jó értelemben. - Mindennél jobban szeretlek. - Egyik keze a combomon pihent, másik kezével a kezemet fogta, hüvelykujjával a kézfejemet cirógatta, ami túl jól esett. 

- Valóban bolond vagy - motyogtam.

- Lehet - elhajolt tőlem, de én nem bírtam, mivel az ablakból is tisztán láttam milyen vörös az arcom.. 

~***~

+16

Este volt már, amikor több mindenki aludt, de én nem bírtam. Klaus a vállamra döntötte a fejét, mégis tudtam, hogy egyáltalán nem alszik. És valójában én se tudtam, csak az ablakon bámultam ki. Fogalmam se volt, hogy pontosan mit is akarok, de ettől egyáltalán bírtam aludni, és kezdett idegesíteni. 

Éreztem ahogy Klaus keze a combomra vándorol, és belemarkolt amitől rákaptam a tekintetem. 

- Baj van? - felemelte a fejét és közelebb hajolt hozzám, amin összezavarodtam. A kezét egyáltalán nem vette el a lábamról, ami elsőre fel se tűnt, hisz többször is oda tette. De most, hogy markolja a belső combom, és egyre fentebb simít már igazán féltem. - Klaus. - Másik kezét a tarkómra helyezte és közelebb húzott magához. Még ellenkezni se tudtam már az ajkaimon éreztem a sajátjait, de már tudatlanul viszonoztam a csókját. Keze egyre csak a férfiasságom felé közeledett, majd rámarkolt amitől a csókba sóhajtottam.