Gyűlöllek! (Kim NamJoon ff.) [✔] {Javításra vár}

24.

Amikor leszálltunk a repülőről, nekem olyan szinten égett az arcom, hogy még fel nézni se mertem, de Klaus csak kinevetett engem. Nem értem, hogy ő miért nem érzi magát kínosan.. Habár már ő volt, aki kezdeményezte, tehát ezen inkább már meg sem lepődök. 

Repülőtér bejárata előtt állva én tanácstalanul néztem rá, de ő csak mosolygott, és a kezemért nyúlt. Összefűzte az ujjainkat, majd egyszerűen húzott maga után. 

- Klaus, nem taxi-t kellene kérni? - kérdőn néztem rá, de semmit se mondott, csak ment előre. 

- Majd hívunk, szeretném, ha kicsit megismernéd a szülő városomat - aprót bólintottam, így már én is érdeklődéssel nézelődtem. 

Rengeteg mindent megmutatott nekem. A szüleivel kedvenc éttermüket. Ahova járt iskolába, amit azóta se értek minek mutatott meg, de úgy gondolom azt már ő maga akarta megnézni. Én mégse szóltam semmit, csak jó volt látni azt a gyermeki mosolyt az arcán. Őszintén nagyon már oda se figyeltem, hogy miket mutat, vagy mondd, csak az arcát néztem. Tudom, hogy rengeteg rosszon ment át, és ha csak az első munkanapomra gondolok, hatalmas a változás. Akkor semmi érzelem nem volt az arcán, mindenhez közönyös volt, sőt elutasító. Mégis felém kezdett megváltozni a viselkedése. Igaz az elején a pokol tüzére is kívántam, főképp még a karkötő miatt is, de ahogy most nézem a boldog mosolyát. Örömmel tölt el, főképp, hogy ezt mind nekem sikerült kihoznom belőle.

~***~

Temető előtt állva nagyot nyeltem. Valahogy míg a városban mászkáltunk sokkal jobb volt, mint abba a temetőbe belépni, ahol Klaus szülei vannak eltemetve. Klaus bármi szó nélkül beindult, de mivel fogta a kezemet magával húzott engem is. Gyors besiettem mellé, és a másik kezemmel a csuklóját szorongattam közelebb lépve hozzá.

- Ne félj - mosolygott rám, de én nem tudtam viszonozni neki. Számomra szívbemarkoló az a tudat, hogy soha többé nem láthatja a szüleit, nem beszélhet velük, ahogyan csak így tud bemutatni nekik. Ha csak ezekre gondolok sírás kaparja a torkomat. 

Egyre bentebb értünk a sírok közt, amikor is Klaus megállt egy előtt. Hófehér sír kő volt, amire arany betűkkel volt rá írva a két név, és egy idézet. Aggódva néztem Klausra, de ő halvány mosollyal nézte a követ, majd felém fordította a fejét. Elengedte a kezemet, és a derekamnál fogva magához húzott. 

Csendben voltunk, mindketten a követ néztük és őszintén bántam, hogy én nem ismerhettem meg a szüleit. Az is lehet, hogy el se ismertek volna, sőt talán még nőt is akartak volna a fiúk mellé, de ő mégis engem választott, egy férfit. Mégis szeretem annyira Klaust, hogy ha akkor is megismerem amikor élnek a szülei, harcoljak érte. Fogalmam sincs, hogy ő mit tett volna, de én.. Én szeretem őt. 

Klaus

Ott állni a szüleim sírja előtt, valójában idegtépő volt. Még a mai napig saját magamat hibáztatom azért, ami történt. Ha velük vittek volna, akkor én is halott lennék, akkor nem kínozna ez a kín és fájdalom. Mégis, ha csak arra gondolok, hogy ha én akkor meghalok, akkor nem ismerhettem volna meg NamJoont..

- Sziasztok. Anya, apa.. Rég voltam nálatok, amit őszintén sajnálok, és tudom, hogy legszívesebben le szidnátok. De még azért is, hogy mi is a valódi okom, hogy miért jöttem el hozzátok. Tudom, hogy valójában nőt akartatok mellém, de én mást szerettem meg, egy férfit. Remélem nem haragszotok meg ez miatt rám..

NamJoon

Klaus a derekamat szorongatva bámulta a sírkövet, amiből tisztán tudtam, hogy ideges. De azt nem értettem, hogy miért.