Gyűlöllek! (Kim NamJoon ff.) [✔] {Javításra vár}

15.

NamJoon

Reggel meleg érzésre ébredtem fel, mégis kellemes volt. Éreztem két kezet a testem körül, zsibbadtam, és biztos voltam benne hogy ő is fog amint felébred. De nem akartam ki kelni mellőle, még nem.

Élveztem, hogy a karjaiban tart, hogy hallhatom a szuszogását, amiben halkan horkol.. Hogy lehet halkan horkolni?! Óvatosan felemeltem a fejem, és tisztán láttam a nyugodtan alvó arcát. Kicsit fészkelődve fentebb tornásztam magam, hogy jobban szemügyre vehessem az arcát.

Mennyi mindent el ért, csak a zsarolásával, mégis időnként megmutatja, hogy valóban van szíve. Csak a telefon hívásomra jött értem, míg a legjobb barátom kinyomott engem. Egy kezemet óvatosan felemeltem, és a mutató ujjammal a halántékától az arc éléig végig simítottam. Rohadtul nem ér..

Sóhajtva vettem le a testemről a kezét, és kimásztam, mielőtt felébredne. Még nem tudom, hogy hagyjak neki üzenetet vagy ne. Vagy egyáltalán jó ötlet most elmenni? Nem tudom, hogy mit tegyek..

Halkan kiléptem a szobájából, és a kicsikhez sétáltam, akik halkan szuszogtak. Félnék, ha Klaus gyerek sírásra ébred fel, akkor rohadt mérges lesz, amit nem akarok. Két gyerekkel nehéz végig sétálni az utcán, főleg úgy, hogy mindent az autómban hagytam..

Hogy lehetek olyan balfasz, hogy még a pénztárcámat is ott hagyom?!

Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Maradjak Klaussal, míg nem hívom fel Minho-t, vagy most fogjam a két kicsit és útnak induljak? Míg lépcsőn lépdeltem mindkét kezemmel a hajamba túrtam. Még innivalót se merek magamnak tölteni! Nem mondta, hogy érezzem magam otthon, vagyis mondta, de az még akkor volt.. Most meg most van..

Sóhajtva rogytam le a nappaliban lévő kanapéra, és eldőltem rajta egyik kezemet a szemeim elé téve. Mélyeket lélegezve próbáltam bármiféle ötletet kitalálni, de egyáltalán nem sikerült. Klaust nem nézem olyannak, aki szívesen ébredne gyerek sírásra. Rendben, most csendben vannak a kicsik, de meddig? Bármelyik percben, órában felriadhatnak valamire, és akkor robban a bomba, NamJoon meg az ajtón kívülre..

Egy érzésre elrántottam a kezem a szemeim elől, és szembe találtam magam Klaus kék íriszeivel. Mikor ébredt fel?!

- Jó reggelt - mosolygott rám, és hüvelyujjával az arcomat cirógatta, ami jól esett.

- Jó reggelt - motyogtam elfordítva róla a fejemet.

- Ettél már? - nemlegesen ráztam a fejem. - Akkor gyere. - Kétkedve néztem rá, de ő mosolygott és biccentett a fejével. Újabb sóhajjal ültem fel a kanapén, és követtem őt a konyhába. - Körülbelül mikor ébrednek fel? - hirtelen először még értetlenül néztem rá, majd az órára. Ujjaimmal hármat mutattam, majd egyre kevesebbet, és pont amint behajlítottam a mutató ujjam felhangzott a sírás. - Igazi apa. - Kuncogott Klaus és átölelte a derekam, amin ledermedtem.

- N-Nos.. - köszörültem meg a torkom. - Felveszem őket, és elmegyünk.

- Mi? - hitetlenkedő hangja ledöbbentett, főleg, ahogy maga felé fordított. - Miért mennél el? - Összeráncolt szemöldökein, már én is összeráncoltam.

- Én az hittem..

- Mit hittél? - szűrte a fogai közt. - Azt hitted majd a gyerek sírás elriaszt tőled? - Száj húzva fordítottam el a fejem róla. - Akkor jó, mert ezt benézted - rákaptam a tekintetem.

- De hát.. Nem tűnsz olyannak, aki szeretne ilyenre ébredni - motyogtam fejemet lehajtva. Két ujja közé fogta az állam, és felemelte. Közelebb hajolt hozzám, amin élesen szívtam be a levegőmet.