Egy + Egy = Három

Tizenhetedik Fejezet

Arra kelek, hogy egy erőteljes fény világít egyenesen az arcomba. Szemöldökömet ráncolva húzom magam elé a takarómat, azonban ez sem segít, sőt, ront a helyzeten, mivel melegem lesz.

– Jó reggelt! – hallom meg Shawn hangját, mire hunyorogva nézek rá. Kezében egy tálca volt, minden féle reggeli elemmel megpakolva. Halványan elmosolyodom a gesztuson, és már szóra nyitnám a számat, amikor is bemászik mellém. – Ez az enyém. – pislog rám amolyan "ezt te sem gondoltad komolyan" mondanivalóval.

Bevallom, elszégyellem magam. Kínosan bólintok, azonban hangos nevetése összezavar. – Mi az?

– Hülyéskedtem, gyere már! – dönti hátra a fejét, miközben egy szőlő fürtről csipeget. Én nyakon verem ezt a gyereket, esküszöm, hogy hülyének néz.
Mondjuk meg is értem, ennél már tényleg nem lehetne zavarosabb ez az egész.

Fejemet csóválva veszek el egy croissant, majd azt rágcsálva ülök a már jól megszokott, ággyal szemben levő fotelembe.

– Na mi az? – nevet halkan, sértődöttségemet észrevéve.

– Ne szólj hozzám, így is nem elég, hogy felkeltesz, még idegesítesz is! – sóhajtok drámaian. Pimasz mosollyal az arcán kortyol a kávéjába, ami tulajdonképpen az enyém.

Csendben telik a reggelink. A többiek halk zaja hallatszik csupán be a szobánkba, ahogyan reggelit csinálnak és halkan beszélgetnek.

– Hiányozni fogsz. – bukik ki belőle, mire meglepve fordulok felé. Ismételten az óráját birizgálja. Mindig ezt csinálja, ha zavarban van. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívemhez nősz. – néz a szemembe, azonban el is kapja tekintetét.

– Te is hiányozni fogsz. – suttogom alig hallhatóan. Szívem eszeveszett tempóban ver csupán ez mondat miatt. Magam sem értem miért. Shawnnal az elmúlt időben be tudtuk bizonyítani, hogy barátok vagyunk és félre tesszük a régi érzelmeket, ha voltak olyanok.

Csak barátok vagyunk. – lebeg a szemem előtt, mire elszorul a torkom. Igen, mi Shawnnal csak barátok lehetünk. Én is ugyanolyan voltam a szemében, mint a többi kalandja. Nem kockáztathatom meg mégegyszer a kihasználtság érzését.

– De legalább túl vagyunk rajta. – erőltetek magamra egy mosolyt. – Lecsillapítottuk a pletykákat és végül képesek voltunk érett felnőttekhez méltóan elintézni mind ezt! – veszem előtérbe a pozitívumot.

– Azzal, hogy úgy tettünk, mintha együtt lennénk? – vonja fel a szemöldökét, rávilágítva a valóságra. Mondjuk ez igaz, a lehető leggyerekesebb módon oldottuk meg a problémát. Elhúzom a számat, amin felnevet, majd feltápászkodva hozzám siet és magához ölel. Meglepetten ér a tette, de viszonzom és nyaka mögött összekulcsolom kezeimet, míg Ő derekamat öleli át szorosan.

– Sosem fogom elfelejteni ezt, ugye tudod? – suttogja a fülembe, mire vállába temetem az arcom. A sírás érzése kerülget, hiába csak két hete ismertem meg Őt. Hiányozni fog a sok hülyesége, annak ellenére ahogyan hozzáálltam a dolgok elején. Csak túl akartam lenni ezen, most pedig nem is annyira szeretnék visszamenni. Jó ez hülyeség, borzalmasan hiányzik a családom és a barátaim, de Shawnnék egy különös pontra kerültek a szívemben, ami még engem is meglep. – Megígéred, hogy nem fogsz elfelejteni? – tol el magától pont annyira, hogy szemembe tudjon nézni.

Mogyoró barna íriszeit bámulva nagyot nyelek, majd elmosolyodom. – Téged szinte lehetetlen. – vallom be nevetve, és érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

Apró puszit nyom a homlokomra, majd halvány mosollyal az arcán szorít ismét magához. Érzem, hogy szívverése olyan eszeveszett gyors, mint az enyém, nem beszélve arról, hogy nekem még a lélegzés is nehezemre esik.