Egy + Egy = Három

Huszonnegyedik Fejezet

Ikonikus, fűszeres parfümje azonnal orromba szökik, amint karjaiba zár. Szorosan kapaszkodom vállaiba, miközben Ő erősen markolja a derekamat. Érzem helytelen szívverését, és akaratlanul is vigyorognom kell a tudattól, miszerint miattam van így.

– Hogy kerülsz ide? – motyogja a hajamba. Lehelete tompán éri a fülemet, mire jól eső borzongás áramlik szét a testemben. Szorosan hunyom le a szememet, mielőtt válaszolnék.

– Felszálltam egy repülőre, Tiffanyék pedig tovább hoztak kocsival. – húzódom el tőle, hogy szemeibe tudjak nézni. Nem számolok azzal, hogy mennyire is rossz ötlet ez. Arcunk közelsége pont annyira kevés, hogy éppen nem érnek össze ajkaink. Zavartan sütöm le a tekintetem, majd hátrébb ülve hagyom, hogy lábaimat ölébe tegye, és átkarolja a vállam.

Britney hangja szakítja meg idilli pillanatunkat. – Azt a kurva eget!! – visítja, majd nem foglalkozva semmivel sem, nagy erővel rám ugrik. Jajgatva nevetek a hirtelen jött súlytól, miközben viszonzom a lány ölelését. – Hallod te nem vagy normális, miért nem szóltál, hogy jössz? – kérdezi hevesen, levakarhatatlan vigyorral az arcán. – Te tudtad? – fordul Shawn felé, aki rám pillantva megrázza a fejét. – Oh, hogy az a ribanc! – morogja, majd kimászva az ölemből, elindul Tiffany irányába, aki csak nevetve maga elé teszi a kezeit védekezés képpen. Mosolyogva nézem Őket, majd biccentéssel és mosollyal köszöntöm a fiúkat, akik immáron visszatértek egy-egy tányérral és szendviccsel.

– Hosszú volt az út? – érdeklődik Dave, mire elhúzom a számat. – Csak mert látom fáradt vagy. – céloz a lassú pislogásomra.

– Nem aludtam sokat, valószínűleg az a baj. – vonok vállat, ugyanis most ez nem számít. Akaratlanul is az jár a fejemben, hogy otthon kéne lennem, ehelyett én mégis itt vagyok, egy másik kontinensen.

Hirtelen érintést érzek a vállamon, mire összerezzenek egy pillanatra. Shawn kérdő tekintetével találom szembe magam, majd mégegyszer elismétli kérdését. – Nem pihensz le? – biccent a hátam mögé, ahol valószínűleg a szobája van. – Mindenki megérti, ha fáradt vagy. Sokat utaztál. – dönti oldalra a fejét, majd kezemnél fogva húz fel a kanapéról. Borzalmasan hiányzott az érintése. Letagadni sem tudnám, hogy bőröm szinte lángol.

A tipikus hotelszobába érve csak azt veszem észre, hogy Shawn bezárja magunk mögött az ajtót, majd annak neki dőlve néz le rám.

– Nem mondtad, hogy jössz.

– Nem kérdezted. – vágom rá, amin halványan elmosolyodik. Ellökve magát kezd el közeledni felém, mire megtántorodva fordítok neki hátat és kezdem el kémlelni a szobát. – Bevallom, hiányoztak ezek az ugyanúgy berendezett szobák. Tiszta sablon az összes. – jegyzem meg kissé felháborodottan a nulla kreativitás érzékelése miatt.

– Nekem te hiányoztál. – ejti ki a száján a mondatot, mire szórakozottan fordulok felé. – Ne bízd el magad! – szól rám nevetve.

– Tudod, én nem vagyok olyan, mint te. – vonok vállat, majd letelepszem az ágy bal oldali részére. Szemeimet lehunyom, és érzem, hogy besüpped mellettem az ágy. Szavak nélkül fektetem mellkasára a fejemet, miközben Ő a vállamat öleli át. Érzem, hogy biztonságban vagyok a karjai között, ami bevallom, már nem is érdekel, hogy mit jelent.

– Luca... Luca! – hallom meg a szólongatásomat, mire sűrűn pislogva dörzsölöm meg az arcom. Shawn halk suttogása ébreszt. Az idő már javában este felé járhat, ugyanis kint már sötét van. Egyedül a város fényei világítják be a szobát. – Jót aludtál? – néz a szemembe, miközben egyik kezével kisepri a hajamat az arcomból.

– És te? Kicseréltek két álom közt? – vonom fel a szemöldököm, azonban apró mosolyra húzom ajkaim, hogy ne vegyen túlságosan komolyan. – Hova lett a nagyszád?