Egy + Egy = Három

Harminckettedik Fejezet

A tükörbe nézve elborzadok. Látványom egyezik a mosott szar kifejezéssel. Hiszem erre nincs is jobb példa. A sminkem pandához hasonlóan terült el feldagadt szemeimen, a rúzsom vonala pedig már túl járt a számon is. Mivel ezen már nem lehetett mit menteni, hideg vízzel megmosom az arcom, és a kirakott, már javában utolsó darabos papírtörlővel durván ledörzsölöm a maradék anyagot.

Remegve fújom ki a levegőm. Muszáj összeszednem magam az este további részei miatt. Nem akarom betölteni a buli gyilkos szerepet, ugyanis semmi kedvem elrontani azért másnak az estéjét, mert az enyém szar.

Pontosan ezért lépek ki a folyosóra, onnan pedig a boxunk felé, legmélyen azért imádkozva, hogy össze ne fussak Shawnnal.

– Luca! – találkozik össze a tekintetem Mikekal, akinek a vigyora miatt muszáj vagyok magamra erőltetni egy mosolyt, máskülönben feltűnne neki a béka segge alatt levő kedvem. – Nézd már kiket fújt össze a szél! – biccent a box irányába, ahol legnagyobb meglepetésemre Charlie ült Britneyvel az oldalán. A fiú láttán hatalmasat dobban a szívem, ami ezzel együtt szúrni is kezd. Nagyon nehéz kibírnom, hogy ne bőgjem el magam ismét, Charlie jelenlétében, aki a legjobb fiú barát szerepét tölti be nálam, elég nehéz. Ahogyan ismerem, azonnal felfog neki tűnni, hogy nincs minden rendben.

– Na jó, szerintem ennyi elég is volt neked. – neveti el magát az említett, amint ránézek. Értetlenül pislogok rá, ahogyan a körülötte ülő barátnője, Tiffany, és Cameron is. Az utóbbi kettő egymást ölelve méreget, így már tudom, hogy a srác végül nem szakított. – Nem látjátok? Teljesen szét van csúszva. – biccent felém, majd felpattanva apró csókot nyom Britney szájára. – Hazaviszem, nem sokára jövök vissza.

– Te miről beszélsz? – ráncolja össze a szemöldökét Brian, akinek a mondata csak két csuklás között jön létre. – Most jöttél, meg amúgy is, nincs semmi baja! – rázza meg a fejét heves gesztikulálásokkal.

– Nem ittam még, és amúgy sem akartam. Nem nagy táv, és amúgy is jövök azonnal, na. Haladjatok! – int a kezével, ezzel utat engedve magának. Felkaromat megragadva, szó nélkül kezd el velem sietni a kijárat felé, miközben szigorúan maga elé figyel. Én közben némán elengedek pár könnycseppet, majd ahogyan kiérünk, szorosan magához húz. – Jól van. – csitít, miközben a hátamat simogatja. Vállát szorongatva bőgök, Shawn szavai pedig felváltva játszódnak le újra az agyamban. – Shawn?

Nem válaszolok, csupán hevesen bólogatok.

– Hívok egy taxit. – suttogja a fülembe. – Összevesztetek nagyon? – kérdezi sóhajtva, mire elhúzódok tőle és megtörlöm az arcomat.

– Hát, mondjuk úgy, igen. – bólintok nagyot nyelve. – Mondtunk mindketten dolgokat. – remeg meg a hangom és kifújom a levegőt. – De hát, ilyen egy kapcsolat, nem? – erőltetek magamra egy mosolyt, széttárva a karom.

Charlie olyan kínkeservesen húzza el a száját, hogy szinte le tudom olvasni róla mennyire nem hihető az alakításom. – Elég vérszegény volt, ne erőltesd inkább. – rázza meg a fejét és fél karral magához ölel, míg a másikkal a telefonját tartja.

– Veled minden rendben? – nézek fel rá kérdőn, mire apró mosolyra húzza ajkait.

– Jól vagyok. – bólint, ezzel pedig le is zárja a témát, ahogy füléhez emeli a telefont és beleszól. A könnyektől igaz kissé homályosan, de fejemet forgatva nézek végig a környéken. Hozzánk hasonlóan vannak páran, akik taxit várnak, nagyobb fős társaságok cigizve beszélgetnek, aztán ahogyan a kijárat felé pillantok, észreveszek egy túlságosan is jól ismert alakot.

Na már csak te kellettél ide.

Görcsbe áll a gyomrom tekintetünk találkozásakor, és esetlenül próbálok jelezni Charlienak, hogy siessen, hiába. Mondjuk nem Ő a felelős azért, hogy a sofőr mikor érkezik, és azért sem, hogy milyen gyorsan küldik ki az adott személyt.

– Ne szólj hozzám! – szólok rá erélyesen, amint beérünk a lakásba. A taxi úton szinte vágni lehetett köztünk a feszültséget, így egy jó húsz perc kínos csend után én voltam az első, aki a parkolóban azonnal kiugrott a járműből.

Nem is tudok rá nézni. Olyan szinten ideges vagyok, hogy legszívesebben addig ütném, ameddig bocsánatot nem kér. Bár úgy se fog, én meg nem tudnám megverni, mert másfél fejjel magasabb nálam, nem beszélve arról, hogy erősebb is. Fasza.

A szobánkba igyekezek, aminek bezárnám az ajtaját, amit Ő a lábával akadályoz meg.

– Nem érted, hogy hagyj békén? – emelem meg a hangom, ami azonnal elcsuklik, ahogy szemeibe nézek. Fejemet rázva kezdek távolodni tőle, Shawn pedig ezt nem hagyva karjaimnál fogva húzna maga felé. Elönt a félelem. Pánikolni kezdek, és sírva próbálom eltolni magamtól, miközben ott csapom, ahol érem. Minden dühömet rajta vezetem le, Ő pedig ezt pislogás nélkül hagyja, csupán a karjaimat fogja, nehogy távolabb kerüljek tőle.

– Lenyugodtál? – pillant le rám, amint láthatóan kifáradok. Nagyot nyelve szorítom össze a szemeimet és mellkasának döntöm a fejem, teljesen feladva már ezt az egészet. Elfáradtam. – Sajnálom, Luca. – ölel át karjaival, miközben magához szorít és nyakhajlatomba temeti az arcát. – Elbasztam.

– Nekem mondod? – tolom el magamtól durván, amire Ő sem számít. Könnyeim újra utat törnek maguknak, ezúttal pedig nem foglalkozom velük. – Azért jöttem ide, hogy elfelejtkezzek mindenről és veled legyek! Nem Tiffanyval, nem Britneyvel, nem mással, csak is veled! – lököm meg ismételten. – Tudom, hogy eleinte szarul álltam a kettőnk közötti dolgokhoz, de utána mindvégig azon voltam, hogy próbáljuk meg! Te voltál velem rideg és semmitmondó, nem én! Mellesleg – remeg meg a hangom a mai éjjel már sokadjára. – megaláztál.. – dörzsölöm meg az arcom és érzem, hogy a pulzusom szépen lassan kezdi vissza nyerni a normális sebességét. Nagyot sóhajtva nézek a szemeibe, amiken ismételten nem tudok eligazodni. Semmi reakciót és érzelmet nem vagyok képes kiolvasni belőlük. – Ha neked csak egy játék voltam, most mondd meg. Ne pazarold tovább az időmet. – nyelek nagyot, ezzel befejezve a mondanivalóm.

Csend telepszik ránk. Mivel semmi választ nem kapok, némán ülök le a fotelbe, majd öklömön megtámasztom a fejem. Még mindig ugyanúgy az ajtóban áll és maga elé mered. Haja kócosan mered az ég felé, az inge pedig gyűrött, amit valószínűleg én okoztam a kirohanásommal. Ha kívülről ennyire szét van esve, mi történik belül éppen?

Kötelességemnek érzem itt maradni vele, ugyanis mostmár csak rajta áll ez az egész. Itt van a lehetőség, hogy végre megbeszéljük mi is legyen velünk. Én ezek után is képes lennék mellette lenni, bármennyire is fáj amit tett velem. Érzelmek kötnek hozzá, azokat meg nem tudom letagadni.