Egy + Egy = Három

Huszonhetedik Fejezet

Szívem helytelen ritmusát még azután sem tudom lecsillapítani, hogy Shawn elment. Gondolataim ezer felé cikáznak, és néhány olyan képet is levetítenek magam elé, amire érzem, hogy az egész fejem felveszi a vörös árnyalatait.

Ajkaimba harapva rázom meg a fejem és nagyot sóhajtva hunyom le szemeimet. Megőrjít ez az ember.

A mellettem levő telefonom rezgése szakít ki a kicsit sem ártatlan gondolattengerem habjaim közül.

"Hallod nem hiszed el, apa áthívott magukhoz ebédre. Érted, ebédre! Volt annyi pofája, hogy még ezek után azt akarja, hogy ismerjem meg a családját! Normális az ilyen?" – Dorka üzenetét szinte a lány hangjával hallom a fejemben. Sóhajtva rázom a fejem és egyből a telefon ikonra vezetem az ujjam, azonban mielőtt megnyomnám, eszembe jutnak anya szavai. Nem akarok bekavarni neki, túlságosan zaklatott.

"Figyelj Kicsi, tudom mennyire mérges vagy rá, de semmi nem kötelező. Ha nem akarsz menni, semmiképpen se menj el. Nincs joga rád erőltetni az akaratát.❤️" – nehezen, de elküldöm a sorokat. Erre persze azonnal helyesel és hajthatatlanul állítja, hogy semmiképpen nem fog elmenni. Küld magáról egy szemforgatós képet, amin halkan felkuncogom és én is megnyitom a kamerát, de amint feltűnik a képernyőn, megpillantom magam mögött Charliet is. Ijedten rezzenek össze, mire a srác hangos kacagása tölti be a szobát.

– Tudod te mennyire megijedtem!? – rivallok rá, azonban szám szélében meglapul egy apró mosoly. – Úristen! – teszem szívemre a kezem és kifújom a levegőm. – Nem vagy normális!

Vigyorogva csóválja a fejét és leül a velem szemben lévő fotelbe. – Ma is csinálhatnánk azt, mint tegnap. – veti fel az ötletet csillogó szemekkel. – Meddig tanulsz ma?

Megvonom a vállam. Igazság szerint semmi kedvem nincs ma tanulni, nem beszélve arról, hogy fejben sem vagyok éppen a legtisztább. – Fogalmam sincs, szerintem ma átfutom a töri tételek egy részét, aztán ennyi.

Elgondolkodva bólint, majd felpattan, azonban mielőtt kimenne még utána szólok.

– Miért nem Britneyvel vagy? – bukik ki belőlem a kérdés, ami hallatán neki is meglepettség ül ki arcára. Zavartan pillantok el, ugyanis kezd kínos csend érzésem lenni. – Mármint-

– Értem, persze, értem. – nevetgél zavartan. – Annyi az egész, hogy nagyon bele van temetkezve a munkába, én pedig unatkozom. – vallja be egyszerűen, amire érzem, hogy én is pöppet megnyugodom. – A fiúk folyton játszanak, én meg már azt is meguntam. – nyöszörög, amin elnevetem magam. – Na de hagylak, jó tanulást! – hagy magamra, és becsukja maga után az ajtót.

Charlie kóláját szürcsölgetve dúdolom a rádióban hangzó dalt, amit a fiú teli torokból énekel. Én inkább visszafogom a hangom, ugyanis mindenkinek sokkal jobb, ha a dúdolászást választom.

– No, you didn't have to stoop so low Have your friends collect your records
And then change your number
I guess that I don't need that though! – dönti hátra a fejét, miközben nagyot sóhajt. Szemöldök ráncolva figyelem tettét, majd a rádiót lehalkítva fordulok felé. – Most miért kapcsoltad ki? – pislog értetlenül.

– Mi a baj?

– Semmi. – vágja rá túl gyorsan a kelleténél. Sokatmondó tekintetem láttán vonallá préselt ajkakkal vezet tovább, én pedig készségesen szuggerálom tovább, hátha sikerül bármit is kicsikarnom belőle.
– Nem fogod befejezni, ugye? – dünnyögi miközben megáll egy piros lámpánál és felém fordul. Hirtelen pánikszerűen kerekednek ki a szemei mikor hátam mögé pillant. A vér is belém fagy amikor szemembe nézve megrázza a fejét és a lámpa váltásánál megemeli a tempót.