Egy + Egy = Három

Tizennyolcadik Fejezet

Magam elé meredve ülök a taxiban, ami az otthonom felé tart. Egyszerűen lepereg előttem minden, az összes dolog, ami az elmúlt hetekben történt velem. A lányok, díjátadók, koncertek, Shawn..

Magam sem tudom helyesen cselekedtem-e. Hagyhattam volna, hogy megcsókoljon, de úgysem lett volna őszinte, hogyha nem vagyok tisztában az érzéseimmel. Kedvelem Őt, ez tény, de nem éreztem jogosnak, hogy ezt azonnal egy csókkal kelljen bizonyítanom legfőképpen magamnak.

Egyedül Regiéken kívül meglepetés a hazajövetelem. Senki más nem tud róla, még Dorkának sem említettem.

Az utcánkba érve elkezd gyorsulni a szívverésem. Nem voltam olyan sokat távol, még is úgy érzem, mintha két hét helyett két hónapig nem jártam volna itt. A taxi megáll, mire a sofőr kezébe nyomom az általa mondott összeget és kiveszem hátulról a bőröndjeimet.

– Váradi Luca! – hallok meg egy hangot a hátam mögül, mire a bejárati ajtóra kapom a fejem. A házunk ugyanolyan, mint maradt. Mondjuk két hét alatt nem is dózerolják le és építik újra, de hiányzott, ahogyan kinéz. Anya új, piros muskátlikat ültetett az ablakba, ami a fehér téglafalainkhoz a lehető legjobban passzolnak. Mindig oda figyel erre. – Most csak ott állsz és bámulsz? – nevet fel Dorka, amin elvigyorodom és a bőröndjeimet letéve magamhoz ölelem a már előttem álló lányt.

– Szia, törpe! – szorítom meg az egyébként velem egy magas húgomat, aki a megnevezés hallatán megcsóválja a fejét.

– Már nem azért, de te miért is vagy itthon? – szurkálódik egy számomra már túlságosan is jól ismert srác. A teraszon álldogálva támaszkodik a bejárati ajtófélfánál, miközben kezeit összefonja maga előtt.

– Már nem azért, de neked nem Pesten kéne lenned? – vágok vissza szórakozott hanglejtésben. Mosolyomat visszatartva sietek ölelésébe, amit kitárt karjaival jelez, hogy szeretne.

Hajamat összeborzolva szorít magához, míg én vállába temetem az arcom. Akaratom ellenére is olyasmi az első gondolatom, amit még magam sem hiszek el. Nem olyan, mint Shawn ölelése. Senkié sem olyan.

– Mit keresel itt? – húzódom el tőle halvány mosollyal.

– Uhm.. – biccent Dorka felé, aki ajkait összepréselve áll meg Erik mellett. Tekintetemet kapkodom a két személy között, majd miután beugrik, hogy mi is folyik a háttérben, eltátom a számat. – Hát igen. – bólint zavartan.

– Annyira a szerencséd, hogy szeretlek! – paskolom meg a vállát letudva ennyivel, majd kikerülve őket belépek a házba. Nincs kedvem most hirtelen ezzel foglalkozni, életemet rámerném bízni, ha olyanom van, de most csak le akarok feküdni a szobámba és aludni.

Az előszobába belépve csend fogad, nincs itthon senki. Kivéve persze a kanapén fekvő Regina, aki érkezésemre azonnal hozzám rohan és ölelésbe ránt.

– Szia! – húzom el az "a" betűt nevetve, miközben elengedem bőröndjeimet.

– Annyira hiányoztál hallod, már féltem, hogy örökre ott maradsz! – rázza meg a fejét sipákolva. Na igen, ezt hiányzott nekem. Ők, ahogyan azonnal képesek elterelni a gondolataim és visszarántani a megszokott hétköznapokba. – És, milyen a pasiddal az élet? – visszavonom, mégsem képesek rá.

Majdnem lekapott az után, hogy végig hazudtunk nektek és barátok lettünk, de semmi baj, minden szuper. Ja, nem beszélve arról, hogy a "majdnem csók után" ráébredtem, hogy Ő sem semleges számomra, szóval felettébb nyugodt és izgalommentes, köszönöm kérdésed.