Egy + Egy = Három

Huszonkettedik Fejezet

A Naphegy utcai kátyúkat kerülgetve figyelek Regi szava járására. Egyik lábamat teszem a másik elé miközben próbálom nem összesarazni az újonnan vett fekete boka csizmám. Őszhöz mérve elég kellemes időnk van. A tegnap eső illata még mindig köztünk van, legnagyobb örömömre. Imádom az eső illatot, hiába Dorka szerint büdös.

– Ha megkérné, hogy menj ki hozzá, kimennél? – fordul felém kérdőn a feketeség, kérdésére pedig azonnal rávágnám a választ. Szóra nyitom a szám, de végül elintézem egy vállrántással. – Figyelj, gondolom neked is hiányzik és élnél-halnál érte, hogy vele legyél. – mosolyodik el sokatmondóan.

Összeráncolom a szemöldököm. – Azért ez erős kifejezés. – mosolygok halványan, tettetve a hülyét. – Én és Shawn majdnem mindennap beszélünk egymással. Meg van a kommunikáció.

– Én ezt értem.. – forgatja meg a szemeit, ugyanis láthatólag nem elégítettem ki a válaszommal. – Csak hozzábújnál. Megcsókolnád, megölelnéd. – sorolja, akárcsak egy szájbarágós tananyag pontjait közölné. Nagyot nyelek ahogyan elképzelem mind ezt. – Luca, a vak is látja, hogy csak menekülni szeretnél itthonról. – sóhajt, szembeállítva magával.

Vonallá préselem ajkaimat. A családi konfliktus odáig nőtte ki magát, hogy már csak találgatunk mikor mondják ki, hogy válnak. Fogalmam sincs mi romolhatott el ennyire köztük. Amikor elmentem, semmi baj sem volt, egyedül a velem lefolytatott vita miatt volt hangos a ház. Innentől kezdve pedig, ahogy hazaértem elkezdtek gurulni a lejtőn.

– Nem tudok semmit sem. – csóválom a fejem égre emelt tekintettel, mintha a felhőkből talán kitudnám olvasni a megoldást. Kezeimet a pufi dzsekim zsebeibe bújtatom, és egy elkavarodott papír zsebkendőt kezdek tépkedni két ujjammal. – Nem hagyhatom itt Dorkát csak úgy. Mellesleg nem állíthatok csak úgy oda, hogy "na csá megjöttem!". – hunyom le a szemem pár másodpercre. Tudom, hogy igazam van.

– Teljesen be vagy zárkózva. – jelenti ki, ezzel kiejtve az igazságot. Betunyultam és ha Regi nem hívott volna ki, most is bent kuksolnék a szobámban, mint a hét minden egyes napján. Minden lehető módot kihasználok, hogy ne találkozzak anyáékkal, ami igaz, hogy gyerekes megoldás, de képtelen vagyok tovább nézni, ami ott megy. Így inkább húztam egy falat, amivel elzárhatom magam.

– Jót tenne neked kicsit kikapcsolni. Azt mondjuk átjössz hozzám pár hétre, akár hónapra. Nem kell tudniuk mindenről! – vázolja fel ötletét. – Nagykorú vagy már, és könyörgöm, tudsz vigyázni magadra!

– Regina, te nem vagy normális. – rázom meg a fejem keserű mosollyal az arcomon. – Nem fogom ezt csinálni, csak ha a helyzet olyan lesz, ami reméljük nem következik be.

Sokatmondóan, szavak nélkül beszéljük meg egy pillantás alatt Dorkával mire is kell készülnünk. Anya és apa összehívott minket, mondván, vacsorázzunk együtt, normálisan. Előre félek, és készülök a várt mondatra, ami szinte nem is lesz meglepetés. Mind a négyen jól tudjuk mi is következik.

– Apa hol van? – ráncolja össze a szemöldökét Dorka, miután feltűnik az üres szék anya mellett. Családfőm hiánya már csak nekem is akkor tűnik fel, amikor Dorka kérdését követően sem jelenik meg.

– Apátok már nem vacsorázik velünk. – jelenti ki anya, mire érzem a gombócot a torkomban. – Ti ketten annyira okosak vagytok, lányok. Ezért is szeretlek titeket annyira. – mosolyog ránk erőltetetten. Szemei fáradtak, és az a pozitív csillogás is kihunyt belőlük. Sosem láttam ennyire kimerültnek ezelőtt.

– Miért? – tesz fel a húgom ismét egy kérdést, mire már éppen közbe szólnék, de anya leint. Általában nem szeretem, ha belém fojtják a szót, de ez esetben más a helyzet.

– Mielőtt én és apátok megismerkedtünk, volt egy barátnője. Egy komoly barátnője, akivel el is jegyezték egymást. Végül, én úgy tudtam Ők ketten szakítottak, ekkor kerültünk mi össze. – remeg meg a hangja, amire érzem hogy összeszorul a szívem. – Nem régen derült ki, hogy még mindig tartják a kapcsolatot és ugyanúgy párkapcsolatban vannak, mint ahogyan évekkel ezelőtt. – sóhajt szaggatottan. Elakad a lélegzetem. Nem akarom elhinni amit hallok, az agyam pedig képtelen befogadni az információt. Több mint tizennyolc év után képes volt hazudni anyámnak és két nőt hülyíteni egyszerre? Gyönyörű.

Hosszas csend telepedik le közénk. Óvatosan Dorkára pillantok, aki letörten pislog maga elé. Szemei nem könnyesek, és sírás ingere sem látszik rajta, ehelyett csalódás nyomok leolvashatóak arckifejezéséről. Legszívesebben magamhoz ölelném Őt és letakarnám a füleit azt mondogatva, hogy nem történt semmi baj. Anyára vezetem tekintetem, aki szomorú mosollyal az arcán váltogatja szemét rajtunk. Íriszeink összetalálkozását követően nagyot sóhajt.

– Tudunk segíteni bármiben is? – nyögöm mi ezt a pár szót megannyi gondolkodás után.

– Nem kell. – formálja ajkaival, azonban hangot nem ad ki. Nem tud. Asztalon pihenő kezét ujjaim közé veszem, amit Dorka is követ. A ház immáron lány birodalomnak minősül. Egyedül Füge az egyetlen férfi a háznál. – Tanítsd be a kutyát mostantól kocsi szerelésre! – anya mintha olvasna a gondolataimban, húgomnak szegezi kérését. Ennek hallatán halkan felnevetünk, de mindannyian tudjuk, hogy nem őszinte.

A vacsoránk végül csendben telik el. Bár én nem vagyok éhes, még is magamba lapátolom a pár szem gombócot, amit kiszedtem a tányéromra. Dorka hamar végez, mosogatóba teszi a tányérját és már el is tűnik a szobájában. Nem tudom hibáztatni érte. Még csak tizenöt éves, mindkét szülőjére szüksége van. Apával mindig megértették egymást, én voltam aki mindig anyán lógott.

– Regina említette, hogy szeretné, ha odaköltöznél pár hónapra. – töri meg a csendet, miközben a tűzhelyre teszi a fazekat.

Szememet forgatom gondolatban. Nem értette meg, hogy nem akarok menni, és még a saját anyámnak is felhozza ezt. Egyáltalán mikor beszélt vele?

– Figyelj, teljesen megértem..

– Én pedig azt értem meg, hogy jót tenne neked. Bulizzatok, lelkizzetek, pletykáljatok. Ez kell a te korosztályodnak, nem az, hogy bent ülsz a szobádban és friss levegőt sem szívsz. – csóválja a fejét, tudva hogy igaza van. Bosszant is, amiért nem tudom meghazudtolni.

Ujjaimat tördelem. Nem hazudhatok neki, hogy aztán elmenjek Amerikába egyik napról a másikra. – Az igazat megvallva nem ez a teljes igazság. – kezdek bele, Ő pedig megtámaszkodik a konyhapultban és teljességgel felém fordul. – Az eredeti terv az volt, hogy kimegyek Amerikába. – tudatom, amire szóra nyitja a száját, de megelőzöm. – Persze egyből nemet mondtam rá! Nagyobb szükség van most rám itthon, nem akarlak pont most magadra hagyni téged. – nézek mélyen a szemébe, hogy éreztessem vele nem szerettem volna elárulni. Nagyobb reakciót nem tudok leolvasni az arcáról, ami megrémiszt.

– Szeretném, ha elmennél. Szórakozz, mert megérdemled. Legyél a szerelmeddel és éld ki magad, Drágám! – húz apró ölelésébe, amit a lehető legerősebben viszonzok. Szemeimet lehunyom, és nyakhajlatába temetem az arcom. Parfümének aromája is szinte mintha magához ölelne. – Dorkának még úgyis idő kell, és ilyenkor jobb, ha én beszélek vele. – tol el magától, hogy ismét szemkontaktusban legyünk. – Persze ne vedd magadra! – legyint kedvesen, amin muszáj elmosolyodnom újra.