Straight outta Mirkwood

Survivors from Laketown

Bilbó a Balninnal folytatott beszélgetése után egy másik magányos folyosóra ténfergett és leült egy padra. Alaposan körül nézett, nincs-e ott senki. Miután erről meggyőződött, a kabátja zsebébe nyúlt és elővett egy apró makkot. Azt kezdte el nézegetni.

-Az meg mi?! Ott a kezedben!- hallatszott Thorin ingerült hangja a nyitott ajtón át. A törp király sietős léptekkel ment oda a hobbithoz.

-Se-semmi- válaszolt Bilbó remegő hanggal, felállás közben.

-Mutatsd!- parancsolt rá. A hobbit széttárta a markát és ott lapult benne a kis, barna makk.

-Még Beorn kertjében szedtem.- kezdte mesélni.

-Egész úton megőrizted?- csodálkozott a király.

-Majd elültetem a kertemben, Zsáklakban.

-Túl csekély jutalom, hogy vissza vidd a megyébe.- csóvalta a fejét Thorin. A harag és az irigység eltűnt az arcáról. Most csak ártatlanul mosolygott, mint egy gyerek.

-Hát, egy nap majd megnő. És akárhányszor ránézek, emlékezni fogok... eszembe fog jutni minden. A jó, a rossz, akik túlélték és akik nem. És milyen szerencse, hogy hazaértem.- már a hobbit is mosolygott, bár nagyon szomorkásan.

-Oda ne add neki! Balin is azt mondta, hogy csak rontana a helyzeten!- suttogtam a fülébe, hátha meghall.

-Thorin, én...- mielőtt befelyezhette volna, megjelent Dwalin.

-Thorin, a túlélők.. Tóvárosból. Özönlenek Suhatagba. Több százan vannak.- aggodalom ült ki az arcára. Amint ezt elmondta, úgy hervadt le Thorin szájáról a mosoly.

-Hívj mindenkit a kapuhoz! A KAPUHOZ! MOST!

-Azt akarom, hogy ez az erőd napkeltére biztos és erős legyen! Nehéz volt visszaszerezni a hegyet. Nem fogom nézni, hogy úrja elvegyék.- monda Thorin, félig kiabálva.

Az Arkenkő keresésétől kimerült törpöknek Thorin újabb feladatot talát. A sárkány által a hegyoldalba vájt őriási lukat kellene betömniük kőtömbökkel napkeltéig. Nehéz egy munka lehetett több órányi hajlongás után. Kilí is szorgosan kivette a részét az építkezésből, a sebhelye már nem is fájt. Egyik nap hallottam őt és Filít erről beszélgetni.

Igyekeztem segíteni nekik, az apróbb tömböket én is hurcoltam, néhány plussz talicskát hoztam. Ha meg éppen leszakadtak a karjaim, pihenésképp vizet hordtam a törpöknek inni. Leraktam melléjük és a vállukat megveregetve mutattam meg nekik a korsó vizet. Ugyan nem láttak, de hálás tekintettel pillantgattak körbe. Ha nem lett volna túl feltűnő ételt is hoztam volna nekik. Egyszercsak Kilí a földhöz vágott egy nagy darab követ.

-A tóvárosi túlélőknek semmijük sincs!- kialtotta, Thorinnal szembe fordulva- Azért jöttek ide, mert máshoz nem fordulhatnak. Mindenüket elvesztették és csak mi segíthetünk.

-Ne gyere nekem azzal, hogy mit vesztettek el! Jól ismerem a nehézségeiket! Akik túlélték a sárkány tüzét örvendejenk! Van miért hálásnak lenniük!- vagott vissza gúnyos hangon. Nagyon nem tetszett ez nekem. Egyre dühösebb szemmel nézett az esti Suhatag felé- MÉG KÖVET!

Bilbó kétségbeesetten nézett körül. Egy pillanatra megakadt a szeme azon a ponton ahol én állok. Összeakadt a pillantásuk Dwalinnal, aki szintén engem nézett. Az előbb neki vittem vizet. Kisétaltam egy közeli folyosóra. Meglepetésemre mindketten követtek.

-Mit keresel itt tünde?- kérdezett Dwalin.

-Én nem vagyok tünde.- akkor sikerült végignéznem magamon. Barna hajam, bordó végével a combomat verdeste. Zöld ruha volt rajtam, olyan, mint amilyet az Erdei Királyságban hordanak. A derekamra 'x' alakban hátul két tőr foglalt helyet- Rosszul fogalmaztam.

-Hogy hívnak?- kérdezte Bilbó, látva, hogy nagyon össze vagyok zavarodva. Nem is állt messze a valóságtól. Már vagy 2-3 hete nem beszéltem senkivek sem. És hiányzott az én tünde hercegem.

-Nova.- feleltem egyszerűen.

-És miért vagy itt? A többiek miért nem látnak?- rohamozott meg Dwalin.

-Ez bonyolult. Én nem ebbe a világba való vagyok. Csak azok látnak, akik valamilyen formában rászorulnak a segítségemre.- magyaráztam röviden.

-De nekem nem kell a segítséged.- utasította vissza a törp makacsan.

-Mit gondolsz, ki hozott neked vizet észrevétlenül?- vágtam oda neki, némi gúnnyal és haraggal átszőtt hanggal.

-Téged hallottalak akkor! Amikor...- majdnem eljárt a szája. A homlokára csapott a felismerés miatt.

-Igen, az is én voltam.

-És akkor most mi legyen?- kérdezte Dwalin.

-Menjünk vissza. Nehogy Thorin észrevegyen. Aztán meg kell próbálnunk észhez téríteni. Valahogy rá kell ébresszük arra, hogy ez nem ő. Hogy csak az arany beszél belőle.

-Mégis hogy?- érdeklődtek szinte egyszerre.

-Mindent én mondjak meg?

-Uram! Uram!- kiáltozott Alfred, miközben végigsétált a városfal tetején.

A túlélők szörnyülködve nézték Suhatag romjait. Leomlott házak, tönkrement játékok, égett babák, hóval lepett égett holttestek. Újból elkezdett szitálni a hó. Egyesek sírva fakadtak a rossz emlékek miatt. Sokak rokonai haltak meg itt.

-Nézze uram! Tűz és az üstökben!- mutatott a hegy felé, mikor Bard oda lépett mellé. A sárkányméretű bejárat két oldalán lévő tálakban valóban égett a tűz.

-Tehát Tölgypajzsos Thorin társasága még él.- megkönnyebbülés hallatszott a hangjában.

-Hát élnek? Úgy érted, hogy most egy csapatnyi törp ül az aranyon?- akadékoskodott.

-Én nem aggódnék. Van ott elég arany mindenkinek.- ekkor megfordult és az alatta tolongó tóvárosiakhoz szólt- Verjetek tábort, húzódjatok be a romokba. Rakjatok tüzet. Alfrid, te őrködsz elsőnek.- jelentette ki, majd mindenki szétszéledt.