Straight outta Mirkwood

Gundabad

Gundabad szörnyű hely volt. Mivel a hegység része volt ezen terület, ezért ugyanolyan kietlen volt, mint bármely más hegység. A nap lemenet közben vörösre festette a sziklákat. Egy kavicsos út volt a tündék előtt, semmi más. Senki sem beszélt, semmi sem mozdult. A levegő a rothadás bűzével volt megtelve. Síri csönd honolt az egész területen. A tündék, Legolas és Tauriel, ekkor érkeztek meg. A magas hegyek között húzodott egy erődítmény. Vele szemben egy magas szikla, ami jó fedezéket is nyújtott, bár zöld ruhájuk eléggé elütött a kövek szürkéjétől.

-Gundabad...- sziszegte Tauriel, az erődöt fürkészve- Mi van mögötte?

-Csak régi ellenség.- válaszolt halkan a férfi- Angmar ősi birodalma. Ez az erőd volt hajdan a legerősebb és legnagyobb, mind közül. Itt kovácsolták és raktározták a fegyvereiket, páncéljaikat.- magyarázta, miközben a másik itta a szavait. Az egyetlen ablakban megvillant a fény, mert elsuhant előtte egy árny.

-A fény! Láttam valamit megmozdulni.- kiáltott fel izgatottan, de nem olyan hangosan, hogy Legolason kívül bárki meghallja.

-Megvárjuk az estét.- jeletlntette be, majd arcán valami különös érzés ült ki, amit a nő még sosem látott rajta- Ez egy gonosz hely, Tauriel. Egy másik korban a népünk háborút vívott itt.

Megállt egy pillanatra. A nőre emelte tengerkék szemét. Végre felismerte az érzést: fájdalom és gyász vegyes keveréke. Ahogy ő is a szemeibe nézett, egy pillanatra rá is átragadt ez, de gyorsan felváltotta a kíváncsisága.

-Az édesanyám is ott halt meg.- fájt kiejtenie minden szavát, még hallgatni is letaglózó volt- Az apám nem beszél róla. Sírja sincs.. sem emlékeim róla.. semmi.

Percekig, vagy órákig, ki mondhatná meg egy ilyen gonosz helyen, csöndben ültek és hol az erődöt, hol egymást nézték. Tauriel hirtelen felkapta a fejét, mintha el akarna indulni.

-Ha be akarunk menni, most kéne indulnunk!- szólította fel a másik, még mindig ülő tündét.

Hirtelen egy hatalmas seregnyi fekete denevér rajzott ki Gundabad erődje mögül. Legolas egy gyors mozdulattal lerántotta Taurielt, majd belesimultak a kövekbe, nehogy észre vegyék őket. Ezt egyenlőre sikerült elkerülni. A denevérek új irányt vettek és ugyan az égen maradtak, visszarepültek az erőd mögé.

-Dúilith secherig.- suttogta a nő.

-Ezeket a denevéreket csakis egy célra tartják..- be is fejezte volna a mondatot, ha Tauriel nem vág közbe.

-Mire?- nagyon fiatal volt még, így nem lepte meg Legolast, hogy még nem rakta össze a képet.

-Háborúra.- újra elnézett a denevér sereg felé.

Megint elhúztak a fejük felett, de most a szárnyak zizgését egy kürtszó harsogta túl. Kinyíltak az erőd kapujai, és Bolg vezetésével egy második sereg is elindult. Hosszú lándzsáik, sisakjaik, páncéljaik voltak. Az egyik szászadnak vastag és éles szablyák lógtak az övein. Sokan voltak, nagyon sokan.
Bolg parancokat kiáltott a levegőbe, mire a többi ork reagált.
Futásnak eredt az egész banda. A denevérek visszatértek még egyszer és a sereg feje fölött körözve követték őket.

-Din methithar i phain.- muszáj volt figyelmeztetniük a többieket.

Penim lû. Tolo!- talán már el is késtek. Sietniük kell!

Suhatagot a háború előtti izgalom és idegesség uralta. Minden harmadik sarkon kardot éleztek és páncélokat fényesítettek, hátha szükség lesz azokra is. A katonák vívni tanították a közembereket. Tünde katonák masíroztak az utcákon tizes csapatokban. Ezt látta Gandalf is, aki keresztülvágtatott a városon. Nagyon messziről, egészen a Bakacsin-erdőből érkezett. A Radagasttól kapott bot ott volt a kezében. Leugrott a lováról, megsimította a sörényét és a nyakát, majd zavarodottan körbenézett. Valaki hozzá kiáltozott.

-Nem, nem, NEM! Bizony, te! Csúcsos kalap!- Gandalf hátrafordult, hogy lássa, ki gúnyolódik vele- Igen, te. Nem kell ide nekünk semmiféle vándor, koldus, vagy csavargó. Van elég bajunk a magadfajta nélkül is. Hordd el magad! A lovat se hagyd itt!

-Ki itt az úr?- kérdezte, mintha a sértéseket meg sem hallotta volna.

-Ki kérdezi?- lépett közéjük Bard, hogy megelőzze a további vitákat.

Egy kevés idővel később, miután Gandalf kifújta magát, a tünde király sátra felé vette az útját. Megcsodálta a holdfényben megcsillanó hópelyhek elképesztő táncát, ahogy az égből lehullanak. Olyan fehérek, puhák, sérülékenyek, tiszták... ez Galadriel úrnőre emlékeztette, azt leszámítva, hogy a nő minden volt, csak sérülékeny nem. Elmosolyodott ezeken a gondolatain.
Belépve a sátorba Thranduillal és Barddal találta szemben magát. Az emberen a már jól megszokott kék kabátja volt, a tündén pedig egy ezüst ruha, belülről vörös, kívülről ugyanúgy ezüst köpennyel.

-Muszáj félretennetek kicsinyes nézeteltéréseiteket a törpökkel! Háború közeleg. Dol Guldur vermeit kiürítették. Mindnyájan hatalmas veszélyben vagyunk!- kezdett bele fennhangon. Thranduil a mondat elején alvást színlelt, ezzel is kifejezve azt, hogy kicsit sem érdekli a mágus.

-Mégis miről beszélsz?- Bard köpni nyelni nem tudott, le is fagyott egy percre. Ő csak a jussukat szerette volna megkapni Thorintól, semmiféle háborúba nem akarta vezetni a népét.

-Látom semmit sem tudsz a mágusokról.- vetette közbe a tünde és felállt a székéről, hogy tölthessen még egy pohár bort magának- Olyanok, akár a téli égzengés a vad szélviharban: nagyon távolról érkeznek, de annál nagyobb riadalmat keltenek. Ám néha egy vihar nem több, csupán egy vihar.

-Ezúttal nem!- erősködött Gandalf- A seregek már úton vannak ide. Nem feltétlenül a hegyben rejlő kincsek, hanem a stratégiai helyzete miatt.

A mágus annyira belelendült a monológjába, hogy észre sem vette, mikor kilépett a sátorból és egy olyan romos térre vezette a királyokat, ahonnan kiváló kilátás nyílt a hegyre. Lopva felé pillantott és a törpökre gondolt. Úgy folytatta tovább a mondandóját, hogy Erebor felé mutogatott.

-Innen nyílna útjuk visszakövetelni Angmar ősi területeit. Ha az a bukott birodalom újra felemelkedik... Völgyzugoly, Lothlórien, a Megye... még maga Gondor is elesik!- már Thranduilon is látszott, hogy kezdi komolyabban venni a dolgokat, de még mindig nem eléggé.

-Ezek a seregek amikről beszélsz, Mithrandir, hol vannak?

Erre Gandalf nem tudott mit felelni.