Straight outta Mirkwood

In the end

Szó nélkül szakítottam ki magam Legolas szorításából és Thorin felé futottam, de hirtelen megtorpantam. Ziháltam, fáztam, forgott velem a világ, émelyegtem... mindenem fájt. Nem tudom mi bajom volt. Sarkon fordultam és visszarohantam a tündéhez. Átkaroltam a nyakát és magamhoz szorítottam, mintha ezzel akarnám száműzni magamból a veszteség fájdalmát. Mikor el tudtam szakadni tőle és a halott törpre bírtam nézni, már nem volt egyedül és ez így volt jól. Ott volt vele Bilbó és az összes többi törpe.

-Úgy sajnálom..- csak ennyit tudtam kinyögni a hobbitot nézve- Úgy sajnálom.

-Nem rajtad múlt.- suttogta halkan.

-Nem.. de múlhatott volna.

-Menjünk lassan.

-Jó.- töröltem le a könnyeket a szemem alól- Menjünk.

Azon a romon sétáltunk lefele, ahol felfele is jöttünk. Eddig fel se tűnt, hogy itt szálltam szembe Bolggal.. itt halt meg Kilí. Ahogy áthaladtunk egy romos folyosón, Tauriel hüppögő hangjára lettünk figyelmesek. Nem mertünk közelebb menni, csak távolról hallgattuk őt. Valaki még volt ott, hiszen a mondatai nem csak úgy a levegőnek szóltak.

-Ha ez a szerelem, nekem nem kell!- suttogta elcsukló hangon. Legolas kifürkészhetetlen arca meg se rándult ennek hallatán. Lehet, hogy letett már a tünde nőről- Vedd el tőlem.. kérlek!- könyörgött a tünde tovább- Miért fáj ez ilyen nagyon?

-Mert igazi volt.- itt ért (személy szerint) a legnagyobb meglepetés. Thranduil állt ott Tauriel mellett, a hangja alapján. Sosem hallottam még ilyennek őt. Szomorú és fáradt volt, olyan... emberi. Megfordult és indult volna, de velünk, pontosabban a fiával találta szemben magát.

-Én.. nem mehetek vissza.- jelentette ki egy csöppnyi gondolkodás után. Sarkon fordult és indulni készült.

-Merre fogsz menni?- kérdezte az apja. A hangja törödést és aggódást tükrözött. Erre Legolas megfordult és a szemébe nézett.

-Még nem tudom.

-Menj északra!- adott tanácsot Thranduil- Találd meg a Dúnedainokat. Van köztük egy fiú, akinek az apja, Arathorn, jó ember volt. A fia még sokra viheti.

-Hogy hívják?- kérdezte a padlót nézve, de gyengén mosolyogva.

-A vadonban Vándorként ismerik.. az igazi nevének járj te magad utána.

Itt nem bírtam tovább. Félre vonultam és ugrándozni, sikongatni kezdtem, miközben a szemeim könnyekben úsztak. Olyan fangörcsöm volt, amin sok film próbált sikertelenül túltenni. Mikor visszamentem, Legolas biccentett az apjának és már másodszorra is indulni készült.

-Legolas..- szólt utána még egyszer Thranduil- Az édesanyád szeretett téged, jobban mindennél. Még a saját életénél is.

Az idősebbik szemében látszottak a régi emlékek fájdalmai. Maga a veszteség, hogy azt, akit mindennél jobban szeret, elveszti. És lám, most újra megtörténik. A fia is elmegy.
Legolas szemei nagyobbra nyíltak meglepettségében, hogy az apja ilyet mondott neki. Kezüket a szívükre helyezték, majd kinyújtották azokat egymás felé. Thranduil lehajtott fejjel, könnybe lábadt szemekkel nézte, ahogy a fia elsétált, velem együtt. Még vetettem rá egy utolsó pillantást.

-Vigyázok rá! Ne aggódjon.- suttogtam, mire csak bólintott, majd visszafordult Taurielhez, aki csak ennyit mondott.

-El akarom temetni.

-Rendben.- nyugtázta a király, mi pedig végleg magunk mögött hagytuk a Magányos Hegyet. Séta közben beszéltünk pár szót még, mielőtt megéreztem, hogy itt az út vége.

-Te tudod, hogy apám kire gondolt Vándor alatt?- kérdezte, de szerintem tudta a választ.

-Kedvelni fogod! Igen, tudom, hogy kicsoda.- válaszoltam mosolyogva. Arról is megnéztem volna egy filmet, hogy ők ketten (Legolas és Aragorn) miken mennek keresztül, a Gyűrű Szövetségéig.. érdekes lenne, az biztos.

-Biztos... a nevét nem árulnád el?- faggatott tovább.

-Nem lövöl le a poént!- ahogy vállba boxoltam volna, a kezem átszaladt rajta- Ne már..

A kezem egyre fakóbb volt. Nem fájt, egyáltalán nem, csak furcsa volt. Ő is észre vette, hogy megálltam. Megpróbálta megfogni a kezemet, de nem sikerült neki. Mosolyogtam, ezzel is bátorítva. Gyorsan magához szorított, a hátamat még meg bírta fogni.

-Nekem mindig te leszel az egyetlen. Ezt jegyezd meg!- megcsókolt.

Sokszor sok helyen hallani, hogy nem fog jönni a szőke herceg fehér lovon... én most cáfoltam rájuk!

A kényelmes, mozis székben találtam magamat. Körül néztem. A főcím ment a vásznon, az emberek lassan csorogtak le az ajtók felé. Összeszedtem a kabátomat, majd én is felálltam és kivánszorogtam a teremből. Kint havazott, fújt a szél, egyszóval rohadt hideg volt. Nem hívtam fel aput, hogy jöjjön értem, mert tudtam, anyuval van a kórházban. Itt eszembe jutott az athelas. A zsebemhez kaptam, abban reménykedve, hogy ott van.

Ott volt.

Nem is igazán értettem, hogy miért és hogyan, de örültem neki. Nagyon. Mikor hazaértem, az arcom olyan piros volt, mint Tauriel haja. A lábamat csípte a lakás melege. Beültem egy kád gőzölgő vízbe a hobbittal és olvasni kezdtem. Mikor kimásztam, apu a konyhaasztalnál kávézott. Arca szomorú volt. Felvettem valami ruhát és kiültem vele szembe.

-Na? Milyen volt a film?- próbálta elterelni a figyelmemet a vörösre sírt szemeiről.

-Úgysem hinnéd el..- forgattam a szemeimet- De előbb te mesélj!

-Anyukád.. szándékosan vagy véletlen, de hazudott. Az elkapott vírus egy olyan mutációját találták meg a vérében, amit nem tudnak..- elcsuklott a hangja-.. nem tudnak gyógyítani.

-Ne.- én is elkomorodtam, de csak egy pillanatra- Ha azt mondanám, hogy az orvosok sem tudhatnak mindent?- kérdeztem óvatosan.

-Ezt meg hogy érted?- nézett rám összezavarodva.

Elővettem a kabátom zsebéből  az athelast és az asztalra raktam.

-Ezt nem mondod komolyan! Hogyan? Mit?

-Hiszel a csodákban?