We're Classic Together Like Egyptian Gold

♤ 14 ♤

Édes a csók, ha alszik kedvesed
S mit önként adna, lopva elveszed.
-Dóczi Lajos
_________________

🍁 Harley szemszöge

Egyet pislantottam és már ebédszünet is volt. Dee, én, Blake és Marley hangosan nevetve élveztük a jól megérdemelt ebedünket.
Én adtam a pizzámból
Dee-nek is, először nem akarta elvenni, de aztán ráerőszakoltam és végül jó ízűen megette.
-Szia Dante-Lee.- oldalra fordítottam a fejem csak azért, hogy szembetaláljam magam egy vörös hajú lánnyal. A haja a derekáig ért, a szemei gyönyörű erdő zöld színűek, telt vörös ajkai voltak és gyönyörű alakja. A lány ezerszer szebb volt mint én, kedvem volt elbújni az asztal alá, de helyette csak csendben visszafordultam a pizzámhoz és ettem tovább.
Dee nem szólt semmi, a lányt figyelmbe sem vette.
-Ma este csak neked fogok szurkolni. Tudom, hogy megint te leszel a legjobb és majd te dobod a legtöbb kosarat.- próbáltam minden figyelmemet csak a pizzának szentelni, de ez így elég nehéz volt. A lány egyfolytában fogdosta Dee-t és ez miatt valami leírhatatlan érzés keletkezett a gyomromban. Fájdalmas volt ezt látni és hallgatni, kedvem volt sírva kifutni innen, de tudtam, ezt nem tehetem. Erősnek kell lennem és végül is... Dee nem is figyel rá.
-Figyelj Sydney, nem érdekel kinek fogsz szurkolni és kinek nem. Leszarom. Engem csak az érdekel, hogy vajon Harley ott-e lesz és hogy vajon ő fog-e nekem szurkolni.- Dee felém fordult, egy apró mosoly a száján pihent, a szemöldökét kérdőn felvonta. Megint csak elpirultam, közben a lány, név szerint Sydney, dühösen figyelt engem.
-Ott leszek.- bólintottam. Hogy hol az az "ott", nem tudom, de gondolom, Dee majd elmondja.
-Komolyan ez a csicska érdekel érdekel téged és nem én?! Ezerszer jobb vagyok mint ő!- kiáltotta és undorodva nézett rám. Bántó szavaitól könnyek szöktek a szemembe. Kiderült, nem csak apám szemében voltam ronda és értéktelen.
-Húzz el innen, Sydney.- sziszegte Dee. Az asztal alatt a kezei ökölbe szorultak. Amikor Sydney nem mozdult, Dee-ben valami elpattant. -MOST!- üvöltötte. A szemei úsztak a dühben, a kezei még mindíg ökölbe voltak szorulva. Akaratom ellenére is emlékek törtek elő, fájdalmas és borzalmas emlékek. A szemem előtt mást sem láttam, csak apám dühös tekintetét, a kést a kezében. Összeszedtem a dolgaimat és amilyen gyorsan csak tudtam, kifutottam az ebédlőből. Könnyekkel áztatott arcomat megsem próbáltam elrejteni. Hallottam a kiabálást mögöttem, de nem figyeltem rá.
A lépések hangjai mögöttem egyre hangosabbak lettek, ezért minden maradék erőmet összeszedtem és még gyorsabban futottam. A mögöttem lévő ember úgy látszik sokkal gyorsabb volt, mert az egyik percben még futok, a másikban pedig egy erős mellakson fekszem a földön.
Elkezdtem kiabálni, kértem, hogy engedjen el, könyörögtem, hogy ne bántson.
-Harley! Dee vagyok. Szívem, kérlek, figyelj a hangomra. Mély levegő Harls, gyerünk, nyugodj le. Nem bántlak, sose tudnák ártani neked. Nem vagyok olyan mint az apád volt. Bízz bennem.- suttogta a hang a fülembe. Kirázott tőle a hideg, az agyam elkezdett újra működni, felfogta, hogy az a hang Dante-Lee-hez tartozik és hogy ő nem fog bántani. Bármennyire is megijedtem tőle, tudom, hogy ez csak az emlékek miatt van, mert Dee soha nem emelne kezet rám.
Idővel lenyugottam, Dee még mindíg ölelt, szó szerint az ölebén ültem. Még mindíg remegtem, de már nem volt olyan vészes.
-Ne haragudj rám, Harley. Én... én csak dühös lettem, mert Sydney azokat a dolgokat mondta neked és láttam, hogy téged ez megbántott. Harley, tudod, hogy ebből semmi sem igaz. Gyönyörű vagy, kedves és önzetlen. Tökéletes vagy.- suttogta az utolsó két szót. Lassan közelebb hajolt és nyomott egy apró csókot a számra.

🍁🍁🍁