Bajkeverők

Az igazság néha fáj, ezúttal a szokásosnál is jobban(9.rész)

A bál utáni napok ugyanúgy teltek. Reggel suliban ültem, lefárasztottam az agyamat, aztán a testem kínoztam a táncórákon kora délután. Majd mars haza, tanulás, pihenés, aztán sprintelhettem a bázisra. Azt hiszem azokat a perceket élveztem a legjobban, amiket az egyre szimpatikusabbnak tűnő csapattal tölthettem. Jin egyáltalán nem kímélt, amit nem is vártam tőle. Mivel nem volt nagyobb célom a boxszal, csak szimplán az önvédelem miatt érdekelt, ezért az ő tanácsára a kick boxot választottuk. Tehát nemcsak a kezemet használhattam, hanem a lábamat is.

Jó ideig csak arra ment, hogy javítsa az állóképességem és a kitartásom, ezért fekvőtámaszokat és más erőgyakorlatokat végeztetett velem. Egészen addig, ameddig erre rá nem untam és kértem arra, hogy térjünk át az ütésekre és rúgásokra.
- Na, gyerünk! Ne kímélj! - állt meg előttem.
Jó ideig csak néztem a férfit. Nem voltam képes arra, hogy megüssem. Nem akartam bántani. Főleg meg nem az arcát, túl jóképű volt.
- Nem megy! - vágódtam le a földre.
- Talán motivációra van szükséged? - lépett hozzám és a képembe hajolt.
Én is ugyanerre gondoltam. Mikor napokkal ezelőtt rám támadtak azok a fiúk, gondolkodás nélkül próbáltam nekik behúzni. Féltem és ösztönből képes lettem volna megütni őket.
Mikor nem válaszoltam, Jin a hajamba ragadt és úgy próbált meg felrángatni a földről. Ekkor valaki berontott az ajtón és már csak azt vettem észre, hogy ismét a földön ülök.
- Neked elment az eszed? - lökte hátra Jint Hoseok.
- Csak motivációra volt szüksége - szólt hanyagul.
- Hoseok, hagyd! Igaza van - pattantam fel és leporoltam hátsómat.
- Továbbra sem szeretném töketlenül végezni. Titeket is nehéz bújtatnom előle - köpte szavait Hoseok tanítóm képébe. Mintha csak elszólta volna magát, úgy kapta kezét szája elé.
- Miért bújtatod Jint? - fordultam a férfi felé.
- Na, most légy okos! - túrt Jin a másik hajába, vigyorogva. - Én ebből kimaradok - dobta át vállán a kendőt mesterem és kisétált a helységből.
- Nézd, így is túl sokat tudsz - pillantgatott idegeskedve Hoseok.
- Fér még ide - böködtem meg fejemet kezemmel - több is.
- Az apád úgy tudja, hogy nem szólunk bele a rendőrség ügyeibe, de nélkülünk nem mennének túl sokra. Többször is volt, hogy néhány rosszfiút mi dobtunk eléjük, persze a tudtuk nélkül. Nem kapták volna el őket. Úgy tudja, hogy csak néhányan vagyunk itt, ezért, amikor ellátogat hozzánk, a rengeteg embert ki kell paterolnom innen. Szokott segítséget kérni tőlünk, főleg a legdurvább bevetéseihez. Ő nem tudja, hogy azok mögött egy Japán jakuza áll, akik túl veszélyesek, ezért kellenek a többiek is.
- Hogy mi? Jakuza van Szöulban? - pattantak ki szemeim.
Néhány sorozatban láttam már nagyobb jakuzákat és a látottak alapján nem szeretnék annyira találkozni eggyel sem.
Lehunyta szemeit és halványan bólintott.
- De erről apádnak egy szót se! - pattantak ki szemei. - Ezt mi majd rendezzük!
Ujjamat szám előtt végighúzva jeleztem neki, hogy nem szólok erről egy szót sem és ekkor visszatért a csillogás arcára, amit a mosolya varázsolt oda. Napként virít, mikor mosolyog.
- Hadd halljam, kinek van kedve bunyózni - rontott be az ajtón Jaebum. A férfi, amikor meglátott kissé meghökkent, de hamar rendezte vonásait. - Jin azt mondta, hogy vegyelek át néhány napra. Ugyan boxolni nem tudok, de bunyózni annál inkább - ropogtatta meg ujjait előttem.

Erősebbé kell válnom és ehhez az is szükséges, hogy másokat bántsak. Meg kellett ütnöm Jaebumot.
Kezemet mellkasához irányítottam és mosolyogva néztem utána, ahogyan elértem a célpontot. Azonban nem sokáig gyönyörködhettem, mert hirtelen megragadta karomat és hátam mögé csavarta. A fájdalomtól felszisszentem, ezért nem feszítette tovább.
- Még egyszer, de most tedd oda magad jobban. A tested is vidd bele a mozdulatba! - állt elém ismét. Úgy tettem, ahogy mondta és a következő ütést már én is megéreztem, de nem foglalkoztam vele. Ismét megpróbált ellentámadást indítani, ezúttal használtam lábamat is és megpróbáltam elgáncsolni. Azonban biztos talajon állt.
- Ess már el! - kiáltottam és elkezdtem rugdosni lábát. Pár pillanatig vigyorogva figyelt, aztán magától vágta hanyatt magát.
- Ne! Ne bánts! - nyüszített a földön.
- Most meghalsz! - ugrottam rá.
- Sua! - rontott be Yoongi az ajtón. - El kell tűnnöd! Apád mindjárt itt van - ragadta meg a kezem és egy ismeretlen folyosó felé húzott. Egy lépcsőn lerobogtunk, majd még egyen és egy pincébe jutottunk. Egy vasajtón betuszkolt, ahol korom sötét volt. - Menj a fény irányába!
- Nem azt mondják mindig, hogy ne menjünk arra?
- Ne most hülyéskedj már!
Mivel hallottam, ahogyan apám egyre közelebb beszélt, ezért úgy tettem, ahogy azt Yoongi parancsolta. Akkor menjünk a fény irányába. Legalább megtudom, mi van ott, mert a filmekből ez általában kimarad.