Bajkeverők

Végtelen történet(29. rész)

Végignéztem, ahogyan Lucas végigszántja Yuta torkát a késsel, egészen addig, míg a test el nem ernyedt előttem. 

Lucas a kést bámulva hullt a földre, kezéből kiejtve a kést. Szemeit lehunyta, majd egy hatalmas ordítás szakadt ki torkából.

Tudtam, hogy mit érzett. Gyilkolni soha nem öröm és élete végéig a fejében lesz az a kép, amikor elvett egy életet. Emlékezni fog a halott nevére és annak utolsó szavaira.

Felkeltem a földről és szemeimet végigvezettem a teremben még élő személyeken. Láttam, ahogyan Ten lassan feltérdelt, majd felegyenesedett és elindult felém. Hátam mögött erőtlen köhögést hallottam meg és azt, ahogyan valami a földre hull és összetörik. Jackson próbálkozott felkelni a földről, mellkasát szorongatva.

- Apa! – kiáltott fel Lucas és Jacksonhoz rohant.

- Miért jöttél vissza? – ordított rá, mire Lucas csak magához rántotta apját. – Jó, hogy itt vagy – erőltetett magára egy féloldalas vigyort.

- Neee! – hallottam meg egy női hangot a lépcsőforduló irányából. Azonnal futásnak eredtem, hogy utána nézzek.

Nina kuporgott egy test mellett. A mi harcosunk holtteste mellett.

- Yoongi! – pattantam oda azonnal és próbáltam életjeleket keresni, holott tudtam, hogy felesleges. Már percekkel érkezésem előtt kihunyt.

- Csinálj valamit! – siránkozott Nina, Yoongi kezét szorongatva. – Még fel kell nevelnie a meg nem született gyerekét!

- Nina! – szóltam erélyesen.

- Jimin! Hozd vissza! – ragadta meg ruhámat és rázogatni kezdett.

- Nem tudom – feleltem és szorosan magamhoz vontam.

A lépcsőkön halk cipőkopogást hallottam. Először egy pár bakancs koppant, majd egyre több. A csapat többi tagja volt az. Senki nem kérdezett, csak körénk gyűltek és velünk együtt fújták ki magukból a levegőt. Hálát mondtak az égnek, hogy ők még élnek és kérték, hogy Yoongi jó helyre kerüljön. Egy hősnek megfelelő helyre.

Percekkel később, mikor már éreztem, hogy Nina kezd megnyugodni, felemeltem a fejemet és körültekintettem. A sorok végén láttam, ahogyan Hoseok és Jaebum között valaki szipogva közeledik. Elengedtem Ninát és felálltam a földről, majd futottam felé, ahogyan csak lábam engedte. Ölembe kaptam lányomat és elkezdtem felmérni testén a sebeket. Nem volt sértetlen, de élt és a karjaim közt tarthattam.

- Úgy sajnálom – suttogta.

- Mégis mit? – simítottam ki könny áztatta arcából kósza hajszálait.

- Miattam történt ez az egész, miattam halt meg Yoongi és még sokan mások – zokogott fel.

- A srácok tudták, hogy bármikor meghalhatnak. Inkább hálásak, hogy érted halhattak meg. Szerettek téged.

- Így van – lépett mellénk Hoseok -, sosem láttam Yoongit annyira felhőtlenül röhögni, mint amikor veled szórakozott.

Még szívesen szorongattam volna tovább, ha tehettem volna. De mások is sorban álltak egy hatalmas ölelésért. Lefejtettem apró kezeit magamról és a rá várakozó fiúk felé fordítottam.

Mikor meglátta őket, azonnal odafutott Tenhez. A fiú eléggé instabil lábakon állt és láttam rajta, hogy bármikor kiszaladhat lába alól a föld. Mikor Sua odaért hozzá, azonnal ráakaszkodott és elengedte magát.

- Ten! – szólította meg, de a fiú nem mutatott semmilyen reakciót. – Ten! Térj magadhoz! – szólt ismét, de a fiú lábai elernyedtek és zuhanni kezdett a föld felé. Lucas a közelükben állt és apja mellől elrugaszkodva sietett Sua segítségére.

- Gyerünk, a kórházba, mindenki! – tapsolt kettőt Jin, mire mindenki követte utasítását. Kevés olyan ember volt, akik sértetlenül megúszták.

A pár nap alatt begyógyuló sebeket elszenvedettek a bázis orvosánál kaptak ápolást, míg a lőtt sebet és mélyebb vágásokat a körzeti kórházban gyógyították.

A családom tagjai a kórházban töltötték az estét, ahogyan Lucas és Jackson, valamint Kook és Lisa is, hiszen fiúk eszméletlenül érkezett a fehér falak közé.

- Apa, semmi bajom! – nyávogott Sua mellettem egy szobában várakozva egy orvosra. Mindenféleképpen szerettem volna, ha egy szakember kivizsgálja a lányomat, még akkor is, ha látszólag és elmondása szerint is jól volt.

Miután a harc befejeződött, esélyem adódott pár szót váltani Jacksonnal, aki megesküdött, hogy feladja magát és teljesíti a büntetését, legyen szó bármennyi időről. A régi fiú bandánk felsorakozott az ajtó előtt és csak arra vártak, hogy beszélhessenek rossz útra terelődött haverjukkal. Mind haragudtak rá, már hogy ne tették volna, hiszen nem volt teljes a körünk. Bambam és Mark is meghalt, még egy korábbi harcban, amikor Jisoo életére tört. Éveket húztunk le egymás mellett. Tudtuk, hogy Jackson megbánta a tetteit.

- Az emberek hibáznak – felelte Jaebum, miközben lepacsizott az ágyban fekvő Jacksonnal. Mellkasán egy nagy adag anyag tekeredett, amely lőtt sebét takarta. Az orvos érkezéskor azonnal kiszedte a szilánkokra tört golyót és fertőtlenítette is a mélyre fúródott lyukat, mely szerencséjére elkerülte a szerveit.

Percekkel később Jungkook is megérkezett, aki hatalmas lendülettel vágta ki az ajtót és zúgott be rajta. Nem tudtuk megállítani, de nem is nagyon nyúlt senki a száguldó vonat elé, magát védve.

- Te nyomorult! – ordította, majd egy erőteljes ütést mért az arcára. Meglepetten pillantottunk felé, amikor az ütés után csak simán magához vonta Jacksont. – Csak hogy soha többé ne merj még egyszer valami idiótaságot csinálni.

Az ajtón kopogtattak. Mindannyian a hang irányába kaptuk a fejünket, majd mikor alakok léptek be a szobába, elköszöntünk Jacksontól. Tudtuk, hogy mi következik. Az egyenruhások megkértek minket, hogy hagyjuk el a termet, ameddig elvégzik a dolgukat. Még egyszer visszafordultam Jackson felé. Láttam rajta, hogy feszült és legszívesebben elmenekülne, de nem teszi, mert a szíve mást diktált. Mindig a jót akarta, csak az esze volt olyan ördögi. Magára erőltetett egy vigyort, az ajtó pedig bezárult előttem.

- Sua szemszöge -

Miután anya végighallgatta az orvos szavait, ami röviden annyi volt, hogy kutya bajom, az ősök megnyugodtak és elhagyhattam a nyomott hangulattal teli fehér falas szobámat. Magasra nyújtózkodva botlottam bele egy gyorsan suhanó fiúba, aki visszakapta a fejét és mélyen a szemembe nézett.

- Szia! – köszöntem neki és közelebb léptem hozzá.

- Szia! – intett felém, száját rágva. Idegesnek tűnt és nem tudta mihez kezdjen. Ahogyan én sem. – Van kedved kicsit szellőzni a tetőn? – tette keresztbe lábait Lucas.

Aprót bólintottam és követtem őt a lépcsőn fel. Szótlanul szeltük a fokokat. Tudtam, hogy felfelé megyünk, azonban minden egyes foknál úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk inkább zuhanni kezd.

Elértük az utolsó fokot és megtorpantam, ameddig kinyitott egy ajtót, ami a tetőteret zárta el.

Felém nyújtotta a kezét és segített kilépni a falak fogságából. Vártam, hogy szemeimbe csapódjon az ezernyi napsugár, azonban ez nem történt meg. Az egyedüli fényt a Hold adta, mely karcsú volt és magányos. A csillagokat eltakarták a közeledő viharfelhők.

- Sua? – hallottam meg egy hangot a tető széléről.

- Ten? Mit keresel itt? – engedtem el Lucas kezét.

- Csak beszélni szeretnék veletek.

Tehát Lucas és Ten összebeszéltek.

Mindhárman a tető széléhez léptünk, a korlátnak támaszkodva. Nem láttam túl jól, de azt tökéletesen kivettem, hogy Ten egy állványt huzigált maga után, amire infúzió volt erősítve. Nem hinném, hogy bármelyik orvos, vagy nővér örült volna annak, ha a betegét látja, hogy a tetőn állva várja, hogy lecsepegjen a folyadék.

- Hűvös az idő, nemde? – kérdezte Ten.

- Nem azért jöttem ki ide, hogy halljam az időjárás jelentést – zsörtölődött Lucas.

- Pont olyan rideg vagy, mint amilyen hideg van – szólt vissza Ten.

- Elég! – kiáltottam el magam és ellöktem magam a korláttól.

Felém kapták a fejüket mind a ketten és vártak a továbbiakra.

- Miért akartál minket látni, Ten?

- Csak tudni akartam, hogy most mi van – lépett közelebb hozzám. Lucas továbbra is egy helyben ácsorgott. Ridegen, érzelemmentesen, ahogyan Ten mondta. – És bocsánatot szerettem volna kérni – nézett mélyen szemembe – azt hittem van valami, ami képes helyettesíteni téged. Hiányoztál és kétségbe voltam esve. Nem bírtam nélküled, Sua! – emelte meg hangját és a földre kuporodott. Az állvány eldőlt mellette és hatalmas csattanással landolt. – Azt hittem, hogy a szerek és az új barátok elfelejtetik velem azt, hogy mennyire szeretlek, de semmi sem segített.

Nehéz volt megállnom, hogy ne rohanjak oda hozzá és öleljem meg. Erősnek kellett maradnom.

- Hatalmas őrültséget csináltál, de mindenki hibázhat – halkultam el egyre jobban, amire Lucas is felfigyelt.

- Nekem miért kell ehhez itt lennem? – kérdezte maga elé bámulva.

- Nem tudja egyikőtök sem elrejteni, hogy mennyire vonzódtok egymáshoz – felelte Ten térdeit átölelve, miközben továbbra is Lucas és köztem kuporgott.

- Én nem is akarom – feleltem. Olyan halk voltam, hogy a szélben könnyen elveszett volna hangom, azonban az lecsendesedett, így mind a két fiú fülébe eljutott.

- Tehát őt választod – vezette le gyorsan fejében.

- A helyes döntést kell meghoznom.

- Mégpedig? – kérdezte Ten, de egyre jobban lehervadt szája.

Szerettem Lucast. Ebben biztos voltam, de abban is, hogy nem helyes. Nem szabad együtt lennünk és még több bajt hoznunk mindenki fejére. Tennel kellett maradnom. Nem bírtam volna végignézni, ahogyan végleg megszűnik a családunk közötti évek óta tartó barátság. Másra is kellett gondolnom, nemcsak magamra.

- Veled kell maradnom, Ten – válaszoltam határozottan és összeszedetten.

- Vele akarsz maradni, vagy vele kell maradnod? – kérdezte Lucas a várost nézve.

- Vele szeretnék maradni – hazudtam. Minden egyes porcikám Lucast akarta.

Lucas mintha csak megérezte volna, hogy hazudok, halkan felnevetett és elviharzott mellettem.

- Várj! – kiáltottam és utána rohantam. Elértem, még mielőtt elhagyta volna a tetőt.

- Eressz el! – rángatta kezét, amelyen pulóvere ujját nyújtottam.

- Nem! Nem tudlak!

- Tennel akarsz maradni nemde? – kérdezte gúnyosan forgatva szájában a szavakat.

- Szeretlek Lucas! – kiáltottam fel hisztérikusan és a földre estem.

Lucas mellém rogyott és felemelte fejemet. Nem szólt semmit, csak egy apró puszit nyomott a homlokomra, majd felkelt mellőlem és elsétált.

- Visszajössz ugye? – kiáltottam utána. – Vissza kell jönnöd! Ígérd meg, hogy nem hagysz örökre itt! – Lucas visszafordult és mintha szemeivel lefotózott volna magának. – Várok...

Csak ültem a tetőn perceken át. Talán már egy óra is eltelhetett, mire felkeltem. A nap sugarai kezdtek utat törni, de még mindig csak a házak oldalát világították meg, árnyékot vetve a földre, mely anélkül is olyan sötét volt.

Nemcsak a földet árnyékolta, hanem az én napjaimat is.

Ten az egész beszélgetésünket hallotta és talán tudatosult benne, hogy mit miért tettem, és hogy neki is ezt kell tennie.

Lucas nélkül az életem csak árnyék volt. A nap megvilágította azokat a napokat, amiket vele töltöttem, szeretetben és boldogságban. Most pedig itt volt a jelen, amely csak egy hatalmas árnyéka volt a múltnak.

- Írói szemszög -

Mindenkinek megvolt a saját problémája. Voltak olyanok, akik nem reménykedhettek abban, hogy szerettük visszatér.

Dami mikor megtudta, hogy Jungwoo elment, azonnal rohant a kórházba. A saját szemével akarta látni szerelmét és elköszönni tőle. Sua össze volt törve, de tudta, hogy kell egy támasz Daminak. Taeyongot is felhívta, arra az esetre, ha ő már nem bírná tovább könnyek nélkül. A fiú végig vele volt és hagyta, hogy a vállán kisírja magát a lány.

Yoongi halott teste sem úszta meg a könnyeket. Párja szinte sokkot kapott, mikor értesítették arról, hogy meg nem született gyerekük apja eltávozott az élők sorából.

A gyász sosem könnyű, de volt valami, ami átsegítette őket a menetén. A barátok összetartottak. Sosem engedték el egymás kezét. Ha összetörtek, volt, aki felkaparta őket a padlóról. Volt, aki adta nekik a pofont, hogy térjenek észhez. Volt, aki szerette őket és olyan is, aki utálta. Mert ez mind kellett ahhoz, hogy erősebbek legyenek és túltegyék magukat minden nehézségen.






NEHOGY NEKEM SIRÁNKOZZON BÁRKI IS. MÉG NINCS VÉGE!

Ezt csak úgy itt hagyom mert full olyan, mint ez a rész.