Bajkeverők

Fekete lovag(7.rész)

- Mikor kezdjük? - pillantottam a mellettem lépkedő férfi felé, aki felajánlotta, hogy megtanít boxolni.
Igazából, azt hiszem nem is a sport érdekelt oly mértékben, inkább csak azért akartam ezt annyira, hogy meg tudjam védeni magam.
- Én itt leszek minden áldott nap, úgyhogy akkor jössz, amikor akarsz - felelte Jin és kinyitotta az épület előtti kaput, hogy kiengedjen.
- Akkor jövő héten már jövök is - szóltam, aztán azzal el is indultam hazafelé.
- Sua! - kiáltott utánam.
- Nem szólok senkinek róla - intettem vissza, mire a férfi lazábbá vált.
Mindenki feszengve érezte magát, nem bíztak bennem, holott eszem ágában sem volt elárulni őket. Ha apámnak lehetnek titkai, akkor nekem is.

Kocogva indultam el, aztán egyre gyorsabban szedtem lábaimat. Valamiért futás közben egyfolytában csak mosolyogtam. Gondolataimba temetkeztem és azt hiszem messze elhallatszott agyam kattogása. Hogy min gondolkoztam? Egy akartam lenni közülük. Ahogy beléptem az épületbe, a sakálok barlangjába, azonnal megtetszett az egész. Úgy beszéltek egymással, akár egy nagycsalád.

Olyan nagyon nem figyeltem a külvilágra, hogy fel sem tűnt, hol járok. Egyáltalán nem volt sötét. Valahol dél körül járhatott az idő, de én sikeresen eltévedtem. Halk csoszogást hallottam meg a hátam mögül, ezért letértem egy másik irányba. Semmi kedvem nem lett volna összefutni egy ismeretlen fiúbandával egyedül.
Ahogy próbáltam távolabb kerülni tőlük, ők úgy férkőztek egyre közelebb hozzám. Mikor az egyik sarkon elfordultam, ők is ugyanúgy tettek. Ekkor jöttem rá, hogy nagy valószínűséggel engem követnek.
Körülbelül öten voltak és néhány évvel lehettek idősebbek nálam, az arcuk alapján.

Mikor észrevették, hogy figyelem őket, kacajban törtek ki, majd utánam iramodtak.
Ijedtségemben erősen rászorítottam a kezemben tartott üvegre és feléjük dobtam. Talán az egyik követőmet el is találhattam, de nem láttam, mert ekkor már felhúztam a nyúlcipőt. Csak futottam, de fogalmam sem volt merre. Egyre jobban elkeveredtem az ismerős terepről.

Nem bírtam túl sokáig tartani az üldözőim által diktált tempót, ezért muszáj voltam megállni, hogy pihenjek. Megpróbáltam felmászni egy tűzlétrára, hogy egy épület tetején találjak fedezéket, azonban nem számítottam arra, hogy mászás közben megragadják lábamat.
- Hagyjanak békén! Mit akarnak tőlem? - ordítottam torkom szakadtából. Egyértelműen lehetett hangomon hallani, hogy mennyire féltem attól, hogy mi lesz, ha elkapnak.
- Csak játszadozunk kicsit. Ne kapálózz már! - szólt rám, amikor egy erős rúgást mértem kezére. Egy pillanatra sikerült karjai közül megszabadulnom, de hamar utánam kapott egy másik fiú. Tudtam, hogy nem éppen babázni szeretett volna velem, vagy éppen egy tea partit plüssállatokkal.

Erőm fogytán volt és éreztem, hogy fogásom egyre jobban gyengül. Nem bírtam ismét kiszabadítani lábamat a banda markából. Ujjaim elváltak a létráról és erőtlenül hullottam az egyik fiúra.
A banda tagjai lefogták végtagjaimat és készülődni kezdtek a játékra. Könnyeim azonnal utat törtek maguknak.
- Ne! Nem akarom! - hallattam hangomat.
- Hamar túl leszünk rajta. Ne aggódj! - fordult felém a legmagasabbik és ajkaival közeledni kezdett nyakamhoz.

- Olyan szánalmasak vagytok - hallottam meg egy hangot méterekkel távolabbról. A szél kezdett feltámadni, így az vékonyabbnak hatott.
A fiúk körülöttem felpillantottak a vendégünk irányába.
- Te meg mégis ki vagy? - kérdezte az egyik fiú, aki addig a karomat szorította.
Válasz nem érkezett kérdésére.
A banda tagjai egyenként felálltak a földről, így esélyem adódott egy pillantást vetni az érkezőre.
Talpig fekete anyag fedte testét. Arcára maszkot húzott, kezét motoros kesztyűbe bujtatta, melyet ökölbe szorított, amellyel erőteljesen behúzott egyet az egyik férfinek.
Tette miatt felbátorodtam és kicsavartam karomat. A mellettem ülő fiú meglepődötten esett hátára, így esélyem adódott a menekülésre. Tudtam, hogy nem bírtam volna már futni, ezért megint a tűzlétra irányába menekültem és ezúttal sikeresen fel is másztam rá. Ugyan az egyik fiú követett, de sikeresen lerúgtam a létráról minden alkalommal, amikor az megpróbált felmászni.

Mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni magam.
- Minden rendben lesz, a fekete lovagom megment - hajtogattam magam elé suttogva.
Mikor sikerült valamennyire megnyugodnom, lepillantottam a ház mellé, ahol még javában dúlt a háború.
A megmentőm megállíthatatlanul ütötte, rúgta a rátámadó fiúkat.
- Gyerünk! Ne hagyd magad! - kiáltottam, de bár ne tettem volna.
Mindenki felém kapta fejét, beleértve a megmentőm is, így a többieknek esélye adódott arra, hogy bemossanak neki.
Az egyikük az arcát találta el, ajka pedig azonnal felszakadt.
A fekete lovagom, mintha meg sem érezte volna, lehúzta szájáról a maszkot és vért köpött maga mellé. Aztán ismét támadásba lendült és maga alá gyűrte az összes fiút.
Egy kivételével, aki ugyanazt az útvonalat választotta menekülésnek, amit én.
- Hello, cicababa! - közeledett felém.
Arca alaposan össze volt már törve és görnyedt teste is arról árulkodott, hogy alaposan móresre tanította a talpig feketébe öltözött harcos.
- Ne közelíts felém! - húzódtam egyre távolabb tőle, egészen a tető széléig, ahol muszáj voltam megtorpanni, mert onnan egyenes út vezetett a halálba.
- Csak ápold le a sebeimet - húzta fel hasáról pólóját. Az anyag egy egész szivárványt takart, hiszen teste minden színben játszott. A színeket egy hatalmas vércsík mosta össze, amely szájából folyt végig nyakán, egészen hasa aljáig. Attól lejjebb haladva, nadrágján, lábai között egy hatalmas folt díszelgett, ami pedig arról árulkodott, hogy eléggé összepisilte magát az alattunk bunyózó harcostól.
Szemeimet becsukva vártam, hogy mikor ér el hozzám a húgyfoltos nadrágot viselő fiú. Egy nyekkenést hallottam a részéről, aztán csak egy erőteljes szorítást éreztem meg csuklómon.
Reflexszerűen rúgtam magam elé és éreztem, hogy célba találtam. A szorító érzés felhagyott, ezért végre kimertem nyitni szememet és ekkor vettem észre, hogy sikeresen bezúztam néhány tojást. A fekete lovagom tojásait.
- Úristen, ne haragudj! - pattantam azonnal hozzá, hogy felkaparjam a földről az ágyékát fájlaló megmentőmet.
Kezével jelezte, hogy jól van, azonban én nem úgy láttam, ezért nem hagytam ott.
- Köszönöm, hogy megmentettél! - hálálkodtam.
Segítségemmel sikerült felállnia a földről és azonnal készült ott is hagyni.
- Várj már! - nyúltam karja után, amiről kissé lecsusszant a kesztyűje. Felém fordult és kirántotta kezem közül karját. - Megtudhatom a neved? - pillantottam szemébe, mely erőteljes színe úgy tűnt ki sötét öltözékéből, akár a fekete égboltból a csillagok. Az volt az egyetlen, amit nem takart semmi, bár nem is bántam, öröm volt a szempárba tekinteni, melyben magamat láttam. Fejrázással jelezte, hogy nem fogja elárulni, aztán megigazította haját elfedő sapkáját és elindult lefelé a létrán.
Nem akartam még elengedni. Tudni akartam, hogy ki ő.

Végig ott loholtam a nyomában. Próbált lehagyni, de nem hagytam, hogy ilyen könnyen lerázzon.
Egészen egy járgányig követtem, amin átlendítette lábát és felbőgette a motort.
A fekete lovaghoz egy fekete motor párosult, ami olyan erőteljesnek tűnt, akárcsak ő.
Hátrébb lépkedtem, hogy elengedjem, mert nem akartam a kerekek alá kerülni, de ekkor kicsúszott a számon néhány szó.
- Mégis hogyan jutok haza? - biggyesztettem le ajkaimat.
A fekete lovag felém kapta a fejét és idegesen csapott a kormányra, amitől összerezzentem.
Megpaskolta maga mögött az ülést, mire én ismét meghátráltam.
- Én oda aztán fel nem ülök - mutogattam kezemmel közben.
Ekkor ismét felbőgette a motort.
- Oké, oké értem, akkor te itt hagysz, ha én nem szállok fel. Jövök már!
Odalépdeltem a járgányhoz, de fogalmam sem volt, hogyan tovább. Egy ideig bénáztam, aztán sikeresen kényelembe helyeztem magam mögötte és félve, ösztöntől vezérelve kulcsoltam össze karjaimat mellkasa körül.
Hallhatóan felsóhajtott, majd akárcsak a villám, úgy hagytuk magunk mögött a bunyó helyszínét, ahol továbbra is ott mocorogtak az összevert üldözőim.
- A legközelebbi parkig elszállítanál? - sziszegtem fogaim között, mire csak bólintott egyet.

Próbáltam élvezni, ahogyan suhantunk az utcán, durván megszegve több közlekedési szabályt is. Sebesség korlátozás? Lámpák? Elsőbbségadás? Magasról tett rá, csak azt akarta, hogy végre magára hagyjam. Azt hiszem, csak egy kolonc voltam a nyakára.

Úgy éreztem, hogy ha nem leszünk hamar a parknál, akkor a hajhagymáim megelégelik a megpróbáltatást és elhagynak. Hogy is nézhettem volna ki kopaszon?

Ahogyan kezdtem megszokni a száguldást, úgy bátorodtam fel egyre jobban és engedtem a szorításon. A fekete lovag néhányszor felém pillantott, úgy tűnt, mintha valamit mondani szeretett volna, azonban egyszer sem tette meg. Nem akarta felfedni magát előttem.
Agyamat átfuttattam a történéseken és akaratom ellenére is összerezdültem, amikor eszembe jutott, hogy majdnem megerőszakoltak. Ismét közel bújtam az előttem ülőhöz, fejemet hátának döntöttem és úgy kezdtem el motyogni.
- Nagyon féltem.
Egy könnycsepp buggyant ki szememből ismét, ami azonnal el is tűnt, akárcsak a látókörből eltűnő házak. Bár ilyen gyorsan tűnt volna el ez a borzalmas emlék is. Azonban azt a gyorsaság nem tudta csak úgy maga mögött hagyni.

- Köszönöm Hyo, hogy elhoztál - olvastam le a motorról, annak nevét.
A fiú kérdőn fordult felém, mire a motor felé böktem.
- Hyosung - olvastam le róla a járgány megnevezését.
A fiú unalmasan pillantott el más irányba és láttam, ahogy a maszk alatt nyelvével dolgozni kezd. Mikor jobban megfigyeltem, szembetűnt, hogy az anyag teljesen átnedvesedett már. Arca felé nyúltam, de azonnal elkapta kezemet és eldobta magától.
- Vérzel - motyogtam alig hallhatóan.
A fiú benyúlt száját elfedő maszkja alá, majd mikor kiemelte onnan ujjait, ő is megpillanthatta a vért magán.
- Hadd segítsek rajtad! - nyúltam ismét felé és sikeresen elértem arcát. - Csak meg akarom valahogy köszönni!
Úgy éreztem, hogy sikeresen hatottam rá. Készült leemelni a maszkot magáról, ám ekkor egyszerre szólalt meg mindkettőnk telefonja.
A fiú kikapta nadrágja zsebéből készülékét és hallgatta az abból átszűrődő hangokat, ám továbbra sem szólt bele.
Én csak egy üzenetet kaptam Damitól, amit hamar el is olvastam.
A fiú pont ezt az időpontot választotta, hogy elhajtson.
- Hé! - kiáltottam utána, de hiába, otthagyott.

Na, kiválasztottad már, hogy miben jössz a bálra?
Gyorsan be is pötyögtem a választ Dami kérdésére.
Aha. Nem jössz át hozzám?
Kedvem támadt beszámolni neki a ma történtekről. Természetesen a sakálokról egy szót sem szerettem volna ejteni.
10 perc és ott vagyok.
Válaszát olvasva jöttem rá, hogy, ha nem csipkedem magam, akkor valószínűleg hamarabb ér haza. Ugyan futni már nem bírtam, de olyan gyorsan szedtem a lábam, ahogyan csak bírtam.

Kissé megsegített a frissen nyírt fű illatával vegyülő cseresznyefavirág aroma, mely az utamon végigkísért. Akaratlanul is összekötöttem a fekete lovag testének illatával, melyet nem éreztem, de párosítottam vele. Nem láttam nagy esélyt arra, hogy egyszer ismét összefutok vele, de azt tudtam, hogy akárhányszor meg fogok pillantani egy cseresznyefacserjét, ő fog eszembe jutni róla. Szöul túl nagy ahhoz, hogy ugyanazzal a fiúval találkozzak. Még ha a látókörömbe is kerülne, akkor sem tudnám felismerni, főleg meg nem lazább ruhákban, hiszen nem láttam túl sok mindent belőle.

Damival egyszerre érkeztünk meg a házunkhoz, egy hatalmas öleléssel fogadott, aztán, mintha csak az ő házába léptünk volna be, úgy rontott be hozzánk.
- Jó reggelt! - kiáltotta el magát.
A szüleim meglepődötten kukkantottak ki a konyhából. Mikor megpillantották Damit, egy nem túl őszinte mosoly jelent meg arcukon.
Eléggé reggel volt még Dami hiperaktivitásához, úgyhogy nem csodálkoztam azon, hogy nem túl nagy kedvvel fogadták.
- Menj fel nyugodtan a szobámba, addig nézd meg a ruhám - küldtem el, a lány pedig azonnal felrobogott.
Mikor hallottam, hogy becsukja maga mögött az ajtót, odaléptem anyához és megpróbáltam megnyugtatni afelől, hogy Dami nem fog kárt tenni semmiben. Apát pedig arról biztosítottam, hogy nem fog faggatózni a munkájáról, hiszen imádta, amikor valamilyen véres esetről beszámolt neki apám. Mintha csak egy riporter kérdezett volna ki egy rendőrt.
Szerencsére apám nem bombázott kérdésekkel, így nem kerültem kínos szituációba. Csak el kellett hallgatnom, hogy a sakálok búvóhelyén jártam.
- Vigyél fel egy kis sütit - nyomta anya kezembe a friss, forró ropogós finomságot egy tálban.
- Köszi! - azonnal felcsillantak szemeim, azt hiszem még a gyomrom is csillogott bőröm alatt, amikor megtudta, hogy végre megtömöm, hiszen eléggé éhes voltam már.

- Nekem miért nincsenek ilyen cuccaim? - nyávogott Dami, az egyik ruhámmal a kezében. Minden egyes darab úgy fogadott, ahogyan azt hagytam. Célszerű lett volna összepakolnom, mielőtt elindultam.
- Ha jó rád valami, akkor kölcsönadom - mosolyodtam el és felé nyújtottam a tálat. Reméltem, hogy csak elvesz belőle pár sütit, de, mint aki vérszemet kapott, úgy nyúlt a finomsággal teli tál után.
- Hé! Éhen halok! - támadtam le, akárcsak egy tigris az előle menekülő prédára.
- Én is éhes vagyok! - húzta vissza maga felé a sütiket, de ekkor erősebben ragadtam meg és újra hozzám kerültek.
Tettemre elfordult tőlem és nyüszítő hangot hallatott, akárcsak egy kiskutya.
- Ez engem nem hat meg - faltam tovább a süteményeket.
Ekkor felém fordult és elővette az aranyosabbik felét. Mutató ujjait arcába szúrta és úgy közelített felém.
- Kérek sütit! Kérek sütit! - hajtogatta egyre cukibban, aminek már nem tudtam ellenállni. Hatalmasra nyílt szájjal kezdte falni a finomságot, ami hamar el is fogyott.

Míg ő a sütit ette, én felkapartam a földről a cipőket és a ruhákat, amelyekre nem volt szükségünk. Ezután következett Dami ruhapróbája, aminek hamar vége lett, hiszen csak egyetlen egy összeállítás volt jó rá.
- Köszönöm! - hálálkodott, miközben kiengedett magából egy halk büfit. - Bocsi!
Én továbbra is éhes voltam, ő meg folyamatosan csak arról beszélt, hogy mennyire jól lakott.

- Egyébként merre jártál? - emelte rám tekintetét az ágyamon fekve.
- Csak futottam egy kört - válaszoltam, de mikor visszagondoltam arra, hogy mi történt, azonnal elmosolyodtam.
- Na! Min mosolyogsz annyira? - fordult hasra.
- Mikor hazafelé jöttem, eléggé eltévedtem és egy fiúkból álló banda elől loholtam körülbelül tíz percen át.
- Ezen mosolyogsz? - vágott közbe.
- Hadd mondjam már végig! - vágtam hozzá az egyik párnámat. Kezét maga elé tartva mutatta, hogy csak nyugodtan, ezért újra mesélni kezdtem. - Tehát, menekültem a banda elől, aztán megpróbáltam felmászni egy ház tetejére, de elkaptak. Ekkor megjelent valaki megjelent és sorra leütötte a támadóimat. Tökre olyan volt, mint egy akciófilmben. Aztán mikor megmenekültem, elhozott a parkig.
- A hátán? - kérdezett vissza.
- A paripáján - válaszoltam.
- Az utcán lovagoltál? - csillant meg szeme.
- Aha, egy motoron.
- Ja, az más - változott kevésbé érdeklődőre tekintete.
- Most meg mi van? - csaptam vállára - Motorral, sokkal szuperebb volt.
- Szerintem lóval sokkal jobb lett volna - mondta komoly tekintettel.
- Te beteg vagy - nevettem fel.

~ Csing ~

- Na, mi az? Üzeneted jött a lovagodtól? - kérdezte szemöldökét felhúzva, miközben hasát simogatta.
- Aha - mosolyodtam el, mikor megpillantottam a telefonon Ten nevét.
- Muti! - gördült hozzám az ágyon. - De hát ez Ten!
- Nekem ő az igazi lovagom - mosolyodtam el, miközben olvastam üzenetét. Csak annyit írt, hogy holnapra odarendel a sulihoz egy mentőt, a biztonság kedvéért, hogyha elájulna miattam.
Erre csak annyit írtam, hogy valószínűleg csak a rondaságom miatt fog rosszul lenni.
Minden nap gyönyörű vagy.
Fülig érő mosollyal olvastam végig üzenetét, amit Dami nem díjazott túlságosan.
- Fúj, de nyálas - nyújtotta ki nyelvét.

Nyilván jól esnek a bókjai, amelyekkel minden nap bombáz és akárhányszor kapok tőle, annyiszor mosolyodom el. Ki ne tenne így? Azonban kezdett ez is egy folytonosság lenni, aminek örültem volna, ha megváltozik. Nem azt akartam, hogy vége legyen, hanem azt, hogy valahogyan másabb legyen.