Bajkeverők

A turné (2.rész)

- Sua szemszöge -

Azt hiszem a reptéren kétszer annyira izgultam, mint a színpadon. Túl közvetlenek voltak az emberek és az a hatalmas tolongás... Egyedül csak a biztonsági őrökre számíthattam. Legalábbis azt hittem. Azonnal mosolyt csalt az arcomra, mikor megláttam, hogy néhány rajongóm láncot alkotva tartotta távol tőlem a náluk sokkal erőszakosabb fanjaimat. A nagy rohanás közepette volt, hogy néhányan elestek. Nehéz volt kibírni, hogy ne rohanjak hozzájuk, felsegíteni őket. Azonban a menedzser azt mondta, hogy ez túl kockázatos. Így muszáj volt végignéznem, ahogy a térdükre hulltak.

- Oké, bejelentkeztünk. Irány Peking! – erőltetett magára egy mosolyt a menedzserem.
Tudtam, hogy szörnyen fáradt. Hiszen míg nekem volt pár nap pihenőm, ő az én ügyeimet intézte, valamint egy fiú és egy lány banda koncertjeit szervezte.
- Irány Peking! – ismételtem meg, aztán megragadtam a kezét, felemeltem és vigyorogva belecsaptam. Furcsa fintorral az arcán nézett, aztán fejcsóválva haladt el mellettem. Úgy egy héttel ezelőtt kijelentette, hogy hála a gyerekességemnek, legalább tízszer annyi baj van velem, mint egy egész bandával.

A repülőn a helyünket elfoglalva, előkerestem nyakpárnámat, aztán hátradőlve lehunytam szemeimet és megpróbáltam kicsit pihenni. Nem aludtam túl jól este. Nagyon ideges voltam az út és a drukk miatt, hogy a legjobbat mutassam a rajongóim előtt. Volt, hogy felébredtem, aztán úgy éreztem, hogy fáj a torkom és ki kellett próbálnom, hogy nem ment-e el a hangom. Elénekeltem egy dalomból néhány sort, aztán ismét megpróbáltam elaludni, de jött az újabb meg az újabb félelem. Egyszer még azt is leellenőriztem, hogy megvannak-e a lábujjaim.

Annyira kényelembe helyeztem magam, hogy átaludtam az egész repülést és már csak azt vettem észre, hogy a leszállópályán gurulunk a többi repülő között.

- Gyere kislány, megérkeztünk – szólt a menedzserem és megrángatta kicsit a karomat, hogy felébresszen.
- Fent vagyok – motyogtam, miközben szemeimet dörzsöltem ökleimmel.
- Aha, azt látom – sóhajtott.

A repülőt felváltotta egy sötétített ablakú kisbusz. Eléggé hiányérzetem volt, de nem tudtam mégis mi hiányzott. Aztán, mikor gurulni kezdtünk, meghallottam a sikolyokat, amik elkerültek a leszállás után. Leengedtem az ablakot és kidugtam a fejemet, hogy mosollyal ajándékozzam meg az embereket, akik miattam gyűltek oda.
- Szeretlek titeket! – kiáltottam ki a két szót, amivel sikerült mosolyra derítenem őket.
- Nekem sosem mondasz ilyet – zsörtölődött mellettem a menedzserem, mire megfogtam az arcát és egy puszit nyomtam a bőrére.
- Csak azért nem, mert te kőszívű vagy és semmit nem érnék vele.
- Látod ezt itt? – mutatott a szájára. Megcsóváltam a fejemet, mert az apró repedéseken kívül semmi nem volt az ajkain. – Jó, mert én sem.
Ekkor esett le, hogy egy vigyort kellett volna keresnem, amit hiába kutattam volna. De tudtam, hogy legbelül, a szíve boldog volt.

Egy órával később, meg is érkeztünk a helyszínre. Mindenhol emberek voltak, holott még két óra volt a kezdésig. Egy hátsó bejárathoz vittek, ahol könnyedén beosonhattunk a színpad mögé készülődni. A stylist elém tolt egy mozgatható állványt tele ruhákkal.

- Azt hiszem, ma valamilyen vidámabb cuccban kellene színpadra lépned – felelte és felém tartott egy tarka overallt.
Egyáltalán nem tetszett a ruha, és azt hiszem ez ki is ült az arcomra.
- Kislány, meglátod, nem lesz olyan szem, ami ne tapadna rád – felelte és belerúgott egyet az állványba, ami nagyot csattanva ütközött a fallal. – Kapd magadra, aztán irány vakolni az arcod!
- Rendben – erőltettem magamra egy mosolyt és elvettem a bársonyos anyagú rondaságot. Ez az egyik dolog, amit borzalmasan utálok a karrieremben. Nincs szabad véleményem, nem hozhatok saját döntéseket és nem mondhatok nemet semmire.
- Hova-hova kislány? – kapott karom után menedzserem és maga felé fordított.
- Csak felveszem a mai fellépő ruhámat – válaszoltam és már készültem továbbállni.
- Hol a ruhád? Azt ne mondd, hogy azt a rongyot kell felvenned – tágultak ki pupillái.
- De, ez az – lengettem meg fintorogva.
A menedzserem hirtelen megragadta az anyagot, ami nagyot reccsenve hagyta el kezemet.
- Megyek és szerzek neked valami másat, végül is szakadt ruhában nem léphetsz fel – játszotta meg szomorúságát.
- Te vagy a legjobb – dobódtam fel –, viszont nem mennék vissza a stylisthoz, ha nem baj – túrtam hajamba.
- Rendezem, ne parázz!

Percekkel később egy fehér szakadt rövidnadrággal tért vissza és egy fekete toppal, ami sokkalta jobban illett hozzám. Hatalmas öleléssel köszöntem meg a menedzseremnek a segítséget, aztán elbúcsúztam tőle, hiszen a kezdésig nem találkozhatok vele újra. Egészen más dolgokat kellett elintéznie a hely tulajdonosával.

Magamra öltöttem a ruhámat, majd a sminkesem vett kéz alá, akitől egy egyszerű, mégis jól látszódó síznt kaptam az arcomra. A legjobban a tusvonalam tetszett, amitől cica szemeim lettek. A hajamat egyszerűen kivasaltuk és néhány tincset kontyba csavartunk a fejem búbjára. Boldogan készítettem képeket az egész alakos tükörben, mire a menedzserem berontott és hangosan lihegve kezdett el kiabálni.

- Végre megtaláltalak! Irány kifelé, kezdés van kislány!
- Mi? Máris? – pattantam mellé, mire csak lökött egyet rajtam és kitotyogtam a magassarkúmban, amit sajnos nem tudtam elhagyni. Alacsony termetemnek hála muszáj hordanom. De szerencsére már hozzászoktam. Könnyedén táncolok benne, bár sűrűn fáj miatta a térdem és a bokám.

A folyosót elhagyva, a színpadhoz közeledve meghallottam egy fülbemászó dallamot, ami az én kis fandomomtól szólt. Az egyik dalomat kántálták, aminek hála eltűnt az idegességem és a kezem is befejezte a folytonos remegést.

- Tehát, megvárod, míg kinyílik az ajtó, aztán be is léphetsz, értetted?
- Igen, de hol vannak a táncosok? – pillantgattam körbe, mire megpillantottam a fiúkat, szapora léptekkel közeledve.
- Itt vagyunk, bocsi a késésért – vakarta meg tarkóját Bobby, a nyuszi fogakkal megáldott cukorbogyó.
- Majdnem infarktust kaptam fiúk! – töröltem meg gyöngyöző homlokomat.
- Ne haragudj hugi! – mondták többen is a bandából és hátamat kezdték simogatni, hogy megnyugtassanak kissé.
- Na, majd elnáspángollak titeket a fellépés után – felelte menedzserem, aztán bökdösni kezdett minket, indulásra invitálva.

Felsorakoztunk a hatalmas ajtók takarásában, a közönség az első számom kezdetekor elhalkult. Apró réseken keresztül láttam, hogy a fények kihunytak. Mögöttem pedig egyetlen lámpa kezdett pislákolni, amely egyre jobban megmutatta alakomat a nézők számára, a lassan kitáruló ajtón keresztül. A kamerák felsorakoztak a színpad végében és rám zoomoltak. Felvettem egy kifejezéstelen arcot, majd énekelni kezdtem és elindultam a hatalmas színpad közepe felé.

- Gyerekek, megcsináltuk! – hívta nagy ölelésre a többi táncost, valamint engem Bobby.
- Még sosem élveztem ennyire egy fellépést sem – mondta egy másik táncosom, akinek arcáról lehetetlen volt letörölni a boldogságról árulkodó vigyort.
- Nagyon szépen köszönöm a munkátokat és, hogy támogattok a színpadon – törtem ki hálás rohamban és örömkönnyek kezdték mosni szemeimet.
- Hugi, nekünk megtisztelő, hogy veled dolgozhatunk – szólalt fel a táncosok közül a legidősebb és egy puszit nyomott a homlokomra.
Annyira örülök, hogy az egész csapatommal ilyen családias a kapcsolatom. Azt hiszem, nem sok előadó mondhatja el, hogy ilyen felhőtlenül zajlanak az előkészületek egy koncerthez.

- Letaroltatok mindent! Óriásiak vagytok! – rontott közénk menedzserem és ugrálni kezdett, mint egy kis majom, aki örül a farkának. - Ma egy késői vacsorára a vendégeim vagytok mind.
- Kösz, papa! Nagy vagy! – bokszolt bele a banda legfiatalabb tagja menedzserem vállába, mire az egy morcos tekintettel illette. Pár pillanatig csúnyán nézett még rá, de aztán megenyhült és szőke tincseibe túrva borzolta össze haját. – De indulhatnánk akkor végre? Éhen halok! – tapogatta meg hasát, mire – azt hiszem – mindenki szíve hevesebben kezdett verni annyira aranyos volt.
- Akkor szedjétek össze a cuccaitokat és a busznál találkozunk! – zavart el minket a menedzser és szétszéledt mindenki.

A helyiek tanácsát megfogadva a legnépszerűbb étteremben kötöttünk ki. Akkora kínálat volt, hogy sokáig csak vizslattuk az étlapot, hogy mit is együnk. Szerencsére, a menedzser nagylelkű volt és megengedte, hogy két étket is válasszunk, amit pedig követett egy megszokott közös borozgatás.
- Bobby, ha még egyszer rendelsz valamilyen italt én esküszöm, hogy a fejeden töröm szét! – csapott az asztalra a menedzser.
- De nem tehetek róla, állandóan azt mondják, hogy szeretnének szökőkútként kifolyni belőlem. Nem tudok ellenkezni! – adta elő magát drámaian, mire hangosan felkuncogtam.
- Ananászt akarok enni! Papa, vegyél nekem ananászt! – vágott aranyos képet a legfiatalabb tag.
- Néha óvó bácsinak érzem magam mellettetek, komolyan! – csapott homlokára menedzserem.
- De állítólag attól jóízű leszek – felelte ártatlan hangon a maknae.
Bobby a menedzserre köpve italát kezdett el egyszerre fuldokolni és nevetni. Mikor mindenkinek leesett, azonnal hatalmas kacagás zengte be az egész éttermet, amit természetesen minden vacsorázó meghallott és nem díjazták.
- Na, nem mintha bármelyik csajnak kedve lenne téged megkóstolni – vágott vissza a menedzser, a fiúk pedig pacsira tartották kezüket.
- Azt te csak hiszed! – sértődött be, majd rám tévedt szemem – Unnie! Neked nem lenne kedved? – a lélegzetem is elakadt kérdését hallva és éreztem, hogy a fiúk engem néztek, válaszra várva.
- Öhm, izé. Tudod, úgy érzem, mintha az öcsém lennél, ezért nem igazán...
- Vagyis egyáltalán nem vágyik rá, azaz rád! – kiáltott rá a menedzser.
A fiú arcát látva nem bírtam ki, hogy ne hajoljak hozzá és öleljem magamhoz.
- Láttam a rajongók arcán, hogy imádtak téged – súgtam fülébe és tudtam, hogy sikerült felvidítanom.

Magam sem értem, hogy tudok így kijönni a fiúkkal, de nagyon örülök, hogy az életem részeivé váltak. A turné alatt nem igazán találkozom lányokkal, de már egészen hozzászoktam, hogy ezekkel az ökrökkel kell utaznom és boldoggá tennem az embereket.

NAGY NAGY NAGY BOCSÁNATKÉRÉS, HOGY KÖZEL EGY HÓNAPRA ELTŰNTEM. Sosem hittem, hogy ez be fog következni, de nem vitt rá a lélek az írásra, de visszatértem ááám. Nem tudnálak csak úgy örökre itt hagyni titeket szó nélkül és nem is akarlak, egyszerűen csak most nem éreztem azt, hogy írnom kellene.
De! Itt az új rész és a suli vége felé közeledve ismét lesz időm írni.

Valószínűleg nem csak a suli vége közeledik:(