Bajkeverők

Ki nevet a végén?(27.rész)

- Lucas szemszöge -

Miután Sua felkelt mellőlem, úgy döntöttem nekem is ideje lenne felkelnem és elkezdenem a napot. Jó ideig csak ücsörögtem a parton és figyeltem az utat, ahol Sua alakját utoljára láttam.

Nem akartam zavarni, ezért csak vártam. Körülbelül húsz perccel eltűnése után elhatároztam, hogy utána indulok. Alig értem fel a lejtő tetejére, mikor telefonom kijelzőjén megjelent neve.

Egy üzenet érkezett tőle.

Ujjaimmal szememet megdörzsöltem, majd olvasni kezdtem a sorokat, amelyektől azonnal ideges lettem.

Egyből rossz érzés fogott el és tudtam, hogy tüstént indulnom kell, hogy még megelőzzem a bajt.

A motorom felé futottam, miközben tárcsáztam Sua számát. Nem volt elérhető, amitől még inkább ideges lettem.

Kikerestem egy újabb számot a telefonomban, azt remélve, hogy majd vele többre jutok.

- Mondjad töki! – szólt bele barátom.

- Segítened kell Woo! Sua bajban van – hadartam.

- Hé! Higgadj le és mondd, hogy mi a helyzet.

Felvázoltam, amilyen gyorsan csak tudtam neki az egészet és elküldtem apám házához, hogy nézzen ott körül, ameddig én Szöulba nem érek.

Körülbelül az út háromnegyedénél járhattam, mikor megláttam, hogy hívás érkezik tőle. Lehúzódtam a forgalmas úttestről és fogadtam.

- Rossz hírem van... A házatok üres. De még az utcán se láttam senkit.

- Meg kell találnunk Suat amint lehet! – kiáltottam. – Tudom, hogy bosszút akar állni, Woo.

- Az egész banda rajta van az ügyön, Szöul minden utcáját ismerjük, hála neked. A motoros versenyeidnek végre hasznát vesszük, nem pedig csak szórjuk a pénzt a rendőröknek. Még ma este a karjaid közt lesz, ne parázz! – felelte barátom, mire megjelent egy épület a fejemben. Egy régi gyár, ahol még évekkel ezelőtt jártam párszor, miután már nem gyártottak benne gyógyszereket.

- Tudom, hol lehet! Woo, menj a régi gyárhoz, ami a sulink mellett van. Tartsd szemmel az épületet és jelents, ha valami történik!

- Máris megyek, pár perc és ott is leszek – reagált rá azonnal és hallottam, hogy beszáll egy autóba, majd ahogyan a motor felbőg.

- Woo – szólítottam meg.

- Igen?

- Köszönöm – mondtam ki alig hallhatóan. Nem is tudom mikor mondtam utoljára őszintén ezt a szót. Az életemben nem sok minden van, amiért hálásnak kellene lennem. Furcsa is volt kiejteni. Mintha csak kihagyott volna a szívem is.

- Majd később érzelegsz. Ha elsírom magam, nem fogok jól látni és csinálok egy tömegkarambolt a város közepén.

- Ott találkozunk! – tettem le a telefont, majd repeszteni kezdtem az úton.

Szöul határát átlépve még idegesebb lettem, mint voltam. Minden sáv dugig volt autókkal.

- Haladj már! – kiabáltam, de csak annyit értem el, hogy a járókelők megbámultak.

Ha tehettem letértem, sikátorokba és inkább ott szenvedtem át magam, mintsem kivárjam, hogy az autósok átvánszorogjanak a közlekedési lámpákon.

Mikor befordultam az utcába, a baj szaga megcsapott és Woot láttam meg az út és az épület között ácsorogva. Mellégurultam, lepattantam az ülésről és elindultam a kapu irányába.