Bajkeverők

Csomós lánc (3.rész)

Nem tudtam, hogy kitört a zombiapokalipszis. Ez a Sua olyan, mintha megfertőződött volna, azt hiszem jobb, ha rajta tartom a szemem. Még a végén megharap - by Földrajz tanár.

Miután otthon anyával közösen lezavartam körülbelül ugyanazt a beszélgetést, amit apával, megebédeltünk. Anya mindig tudja, hogy éppen mi esne jól, ez most sem volt másképp. Még repetáztam is a levesből.

Hatalmas pocakkal vonszoltam fel magam az emeletre, hogy levágjam magam az ágyamra és megkezdhessem az emésztést. A táskámat ledobtam az íróasztalom mellé, aztán arccal egyenesen az ágyra vetettem magam.
- Meghaloook! - kiáltottam a végét elnyújtva, a puha anyagba. Úgy éreztem, mintha a leves meg akarná bosszulni, hogy olyan gyorsan befaltam.
- Egy kis kaja nem fog bántani - hallottam meg anya hangját az ajtóm irányából.
- Ez nem kis kaja volt - feleltem mérgelődve, aztán átfordultam az oldalamra.

Láttam, ahogyan a kilincs párszor lenyomódik, de nem nyílott ki az ajtó. Végül sikeresen kitárult az és megpillantottam anyát a szennyes kosárral a kezében. Valószínűleg a nehéz ruha akadályozta az ajtó kinyitását.
- Alig ettél valamit - tűrte ki arcából a tincseket fél kézzel, ami azt eredményezte, hogy a kosár kiesett kezéből, a nagy adag ruha egy része pedig a földön kötött ki. - Ez a te hibád! - mordult rám anyám. Nyilván. Ki más hibája lenne?
- Az meg a tied, hogy a hasamba költözött egy ördög és mindjárt felemészt - szorítottam nyöszörögve kezemet pocakomra.
- Hadd szedjem ki belőled! - lépte át a küszöböt, onnan pedig egy ugrással az ágyamon termett.
- Mégis mit tervezel? - kérdeztem ijedten, de hamar rájöttem, amikor maga elé emelte kezeit. - Ne! - kiáltottam, de késő volt. Mikor ujjai megtámadták hasamat, azonnal nevetésben törtem ki.
- Bújj elő kisördög! Hagyd békén a lányomat! - folytatta továbbra is a támadást, én pedig kapálózásba kezdtem lábammal, karommal pedig próbáltam védeni hasamat.
- Jó, azt hiszem kiszedted - mondtam szakadozva. - Még a végén, a számon jön ki - folytattam, mire végre befejezte. Lihegve fordultam hasamra az ágyon.
- Szólj, ha visszatér - rázta meg ujjait előttem, ezzel mutatva, hogy továbbra is készen áll arra, hogy kicsit megkínlassza hasizmom. Aztán távozott a szobámból. Hatalmasakat sóhajtozva próbáltam visszaállítani légzésemet a gyári beállításokra, ami nem ment túl könnyen. Anya eléggé megdolgoztatott minden egyes porcikámat.

Egyébként imádom, hogy néha képes úgy viselkedni, mintha csak a nővérem lenne. Volt már, hogy az ismerőseim azt hitték, hogy testvérek vagyunk. Bár nem hibáztattam őket. Hiszen édesanyámon nem fog az idő múlása. Feszes, ránctalan arc, amelyhez egy bájos mosoly társul. Valamint olyan alkat, amit rengeteg anya visszasírna a szülés után. Tisztán emlékszem, hogy még évekkel a világra jöttem után is eljárt Lisaval, Ten anyukájával edzeni, hogy mind a ketten visszanyerjék alakjukat.

Mivel a hasam a csiklandozás óta nem éreztem, ezért képes voltam felpattanni az ágyamról, még gömböc hassal is. Néhány percig gondolkodtam, hogy mihez kezdjek, de aztán hamar segítséget kaptam, mert csörögni kezdett a telefonom. Csak az volt a probléma, hogy nem emlékeztem hová is tettem. Mikor végre sikerült a hangot követve megtalálnom, megláttam, hogy Dami keres ezért felvettem azonnal.

- Hol a csudában voltál? Azt hittem fel sem veszed - hadarta idegesen.
- Elfelejtettem, hogy hová raktam a telefont, ne tegyél úgy, mintha egy év lett volna - hallgattattam el.
- Jó, de én elfoglalt vagyok.
- Na, persze. Annyi a dolgod egész nap, hogy levegőt vegyél - cukkoltam.
- Most miért vagy ilyen? - kérdezte. Egy kis szomorúságot véltem felfedezni hangjában. Természetesen nem volt igazi. Napi rendszerességgel húzzuk egymás agyát.
- Befejeztem nyugi - hagytam abba. - Miért hívtál?
- Te hívtál - válaszolta, mire én tényleg elgondolkoztam azon, hogy én hívtam-e ténylegesen.
- Dami, az előbb beszéltük meg, hogy sokáig csörgettél.
- Ó, igaz... - néhány perces csend állt be, amit néha csak az tört meg, hogy hallottam, amint valamilyen papír csörgött kezében, vagy a csámcsogása. - Dami! - szóltam rá, mert már kezdtem unni.
- Mi az? - kérdezett vissza, amitől ismét idegbe gurultam és egy morgáshoz hasonló hang szakadt ki belőlem. - Ó, megvan! Jungwoo csapata nyerte a mai meccset, úgyhogy bent vannak a döntőben - nyögte ki végre, a zavarásának miértjét és kiengedett magából egy sikolyt.
- Nem hiszem el, hogy erre vártam annyi időn át. Én ezt már úgy egy órája hallottam - csaptam homlokon magam.
- Akkor mégis miért nem mondtad el? - vont kérdőre azonnal. - Jó, mindegy, a lényeg, hogy végre tudom. Na, és azt hallottad, hogy holnap után van a döntő okoska?
- Nem, nem hallottam még, de nem is voltam annyira kíváncsi, mivel kettőnk közül te várod ezt annyira.
- De eljössz velem ugye? - váltott cukibbra. Szemeim előtt láttam, ahogy a vonal másik végén boci szemekkel bámulja a falat.
- Úgysincs akkor más elfoglaltságom - válaszoltam, miután átgondoltam gyorsan, hogy van-e valami programom.
- Te vagy a legjobb csajszi!

Mivel nem találtam semmi elfoglaltságot, így sikerült rávennem magam arra, hogy kinyissam a tankönyveket. Megcsináltam a nyelvi órára a házit, valamint a múlt órán vett anyagot átnéztem. A tánc és az énekórák után az angol nyelvi óra volt még, amit kedveltem. Valahogy mindig is szerettem nyelveket tanulni. Általánosban sikerült megtanulnom folyékonyan beszélni a Kínai nyelvet, így, amikor középsuli elején választanom kellett, hogy a kettő közül melyiket szeretném tanulni, egyértelmű volt, hogy az angolt válasszam. Kellett egy kis újdonság.

Ahogy a könyveket egymás után pakoltam az asztalra, úgy ment egyre jobban el a kedvem az egésztől. Az sem segített, hogy a kedvenc zenéim hallgattam közben. Mikor megpillantottam a matekkönyvet, az agyam azonnal lezsibbadt. Erőtlenül nyitottam ki a könyvet, majd a füzetet és emeltem tekintetemet az egyenletekre. Egyre jobban kezdtem belezavarodni az egészbe, ahogy próbáltam eljutni a végeredményig. Rengetegszer dörzsöltem meg szemeimet, hogy ébren maradjak, de nem igazán segített. Egyre csak álmosabb lettem, mígnem a padra hajtottam a fejem. Percek alatt elaludtam és máris számokkal álmodtam.

~Csing~

Hihetetlen gyorsasággal pattantam fel, amikor az orrom előtt heverő telefon megszólalt. Képes lettem volna a földhöz vágni a telefont, de mikor a kijelzőn megláttam, hogy kitől érkezett üzenet, inkább a mancsomba zártam. Ten írt. Az üzenete elolvasása után azon nyomban eltűnt a szememből az álmosság.

- Ugye nem felejtetted el, hogy holnap földrajzból írunk?

Persze hogy elfelejtettem. Buta, buta Sua!

- Köszönöm, hogy szóltál! - írtam vissza villámgyorsan, mert eléggé besötétedett, én pedig nem akartam az éj közepén is ezzel foglalkozni.

~Csing~

- Ó, szóval kiment a fejedből.

Eltaláltad Ten.

Magam elé kaptam a könyvet, a jegyzeteimet, valamint az atlaszomat, hogy könnyebb legyen bemagolnom a helyeket. Azonban akadt egy kis bökkenő. Nem tudtam, hogy mit kell tanulni.

~Csing~

- Európa gazdaságát nézd át.

Ten egy gondolatolvasó.

A tanulás végeztével lerobogtam a konyhába, hogy megtarthassam a 10 órási vacsorámat. Miután megtaláltam anya főztjét, - ami már teljesen kihűlt - helyet foglaltam az asztalnál. Evés közben, miközben felesleges dolgokon merengtem, egy ismerős hang csapta meg a fülem.

- Akkor holnap találkozunk! - köszönt el apám a vendégtől.

Nem akartam, hogy úgy álljon tovább az, akivel beszélgetett, hogy még csak nem is köszöntem neki, ezért teli szájjal rohantam az előszoba irányába. Egyszer útközben sikerült majdnem a földre köpnöm a kaját, de néhány köhögés között sikerült lenyelnem.

- Yugyeom! - kiáltottam a távolodó alak után. Szerencsére eléggé hangosan kiáltottam, mert azonnal megtorpant és visszafordult.

- Nem sikerült meglógnom - sziszegett fogai között.

Rég találkoztam vele, a hangját is hetekkel ezelőtt hallhattam csak telefonban sajnos. Kiskoromban rengeteget lógtam Yugyeommal, mikor a szüleim nem tudtak vigyázni rám. Ő volt az én óvó bácsim.

Yugyeom a karjait a vállaim fölött összekulcsolta, én pedig a haját kezdtem el babrálni, mert feltűnt, hogy hosszabb lett.

- Tudtam, hogy észreveszed - engedett el, így jobban meg tudtam vizsgálni a kócost. Sötétebbek lettek tincsei, amik már közel az álláig értek.

- Én bemegyek - kiáltott apa az ajtó felől, akit észre sem vettem addig, ameddig meg nem szólalt. - Sua te se maradj kint sokáig! - csapta be az ajtót.

- Csak nem bekeményített Jimin? - nevetett Yugyeom.
- Délelőtt még nem volt ilyen - rántottam vállat. - Valahova elment kocsival, miután engem kirakott - folytattam, mire Yugyeom kissé megfeszült. Torkát párszor megköszörülte, aztán a köveket kezdte rugdosni a járdán. - Mi az? - kérdeztem, miközben szememmel próbáltam övéit megtalálni lobonca alatt. Nem volt könnyű, mert az utcai lámpa sem adott túl nagy fényt.
- Semmi, csak kissé fáj a torkom.
- Na, és a kövek? - pillantottam lefelé.
- Hm? - kérdezett vissza.
- Nem érdekes...

Nem folytatódott túl sokáig beszélgetésünk és tartalmas sem volt. Miután szó esett apámról, egészen megváltozott hangneme. Talán titkolna valamit?

Mikor a házba beléptem feltűnt, hogy apa valamilyen papírokat böngész az asztalnál. Kíváncsian léptem mellé.

- Mik ezek? - kérdeztem tőle és felmutattam az egyik lapot, amit közben gyorsan átfutottam. Válasz nélkül kapta ki a kezemből és rejtette a többi közé. Éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy segíthetek-e neki, amikor felpattant és beviharzott a hálóba.

Mivel továbbra sem oldódott kíváncsiságom, úgy eldöntöttem, hogy magam nézek utána. Ugyan nem sikerült az egész lapot memorizálnom egy pillanat alatt, de a címszavak megmaradtak, valamint egy cím is.

Felsiettem a szobámba és leheveredtem a földre, ölemben a laptopommal. Legelőször a címre kerestem rá. Képeket nem találtam a helyszínről, viszont a térkép azonnal kidobta és rájöttem, hogy nincs is olyan messze tőlem. Ezután rákerestem néhány szóra, amelyek még derengtek. Azonban semmit nem találtam róla. Volt egy állat a papír tetején, ám sehogy sem tudtam rájönni, hogy mi lehetett a neve.

Nyöszörögve csaptam hátra fejemet, mert megőrjített az, hogy tökéletesen emlékeztem a logóra, de nem tudtam felismerni a lényt.

Másnap reggel a suli előtt szokásosan zajlott le a találkozásunk a többiekkel. Dami és Ten megelőzött és egyszerre próbáltak megkaparintani maguknak. Sajnos Ten nem bírt a folyton buzgó Damival, így nem kaphattam meg a reggeli puszimat.

- Miért vagy ilyen nyúzott képű? - kérdezte Dami, miközben az iskola felé sétáltunk.
- Későn feküdtem le aludni - válaszoltam, mire válaszul csak fújt egy buborékot rágógumijával, ami orrán kötött ki.
Ameddig Dami azzal foglalatoskodott, hogy lehámozza magáról a darabjait, addig Ten megragadta karomat és elrángatott tőle. Boldogan felnevetve hagytam, hogy magával húzzon a fal mellé és elbújjunk. Mi láttunk mindenkit, viszont minket eltakart a fal.

- Végre! - örvendezett Ten annak, hogy nem zavart senki minket. Óvatosan közelebb hajolt hozzám és egy hosszú csókba vonta ajkaimat. Nekem is jól esett, hogy végre láthattam őt. Este eléggé ideges voltam és nem sikerült lenyugodnom. Azonban akárhányszor stresszes vagyok, azt Ten képes felrobbantani. Hevesen marcangoltam a reggeli hidegtől pirosló száját. Mikor feltűnt neki, hogy a szokásostól durvábban kaptam utána, azonnal felkuncogott.
Abbahagyta tevékenységét és szóra nyitotta száját.
- Történt valami? - simított végig arcomon.
Mindig is őszinték voltunk egymással, így most sem állt szándékomban hazudni.
- Tegnap találkoztam a házunk előtt Yugyeommal. Hallottam, amikor apával beszéltek valamiről és úgy érzem, hogy titkolnak valamit. Mikor apát rajtakaptam, hogy papírokat böngész, inkább elvonult a szobájukba - mondta el röviden az este történteket.
- Lehet, csak a munkahelyére kell néhány irat, vagy hasonló. Ne húzd fel ezen magad - döntötte homlokát enyémnek.
- Szerintem valami egészen másról van szó - sóhajtottam.
- Majdcsak kiderül - tűrte fülem mögé kósza tincseimet.

A csengő megszólalt, ami egyet jelentett azzal, hogy szedhetjük a lábainkat, ha nem szeretnénk elkésni. Dami az ajtó előtt idegesen forgolódott és lábujjhegyre állva keresgélt szemével. Mikor megpillantott minket morcosan futott felém.
- Miért nem mentél be? - kérdeztem tőle.
- Ha te késel, akkor én is.
Kétségtelenül legjobb barátnő.

- Dami kisasszony, kérem, foglaljon helyet az első padban! - szólt a tanár, a névsor ellenőrzés után.
- Reméltem, hogy elfelejti - suttogta halkan a padtársam.
A matektanárunk nem volt egy feledékeny típus, így Dami nem úszta meg a büntetés dolgozatot.
Orrát lógatva ült le a tanár elé. Mikor a rikácsoló lerakta elé a feladatokkal teli lapot, az volt az első Daminak, hogy hátraforduljon és kezével kést formálva vágta el nyakát, ezzel mutatva, hogy megszívta.
Álmos voltam, de tudtam, hogy nem alhatok el, mert akkor én is úgy járok, ahogyan ő. Próbáltam a táblára koncentrálni, ahová a tanár villámgyorsan körmölte fel a számokat. Nekem minden egyes szám ugyanaz volt. Egy házszám. Az, amelyet tegnap este a papíron láttam.

Ahogyan meghallottam a kicsengő hangját, azon nyomban kikapcsolt agyam és a padra dőltem. Reménykedtem abban, hogy esélyem adódik pár perc alvásra, de elfelejtettem, hogy Damit ez nem fogja érdekelni. Mikor levágta magát a székre, azonnal panaszkodni kezdett, hogy a tanár direkt egy nehéz feladatsort nyomott az orra alá.

- Legközelebb ne aludj el - dünnyögtem.
- Akkor ne tanítson ilyen marhaságokat! - csapott az asztalra, amitől az én fejem fájdalmasan koccant a fának. Kezemmel azonnal a megütődött ponthoz kaptam, ami barátnőmnek is feltűnt.
- Ne haragudj! - kért azonnal bocsánatot, de ez engem nem hatott meg. Ördögi tekintettel meredtem rá, ezzel ráijesztve a lányra. Dami azonnal kapcsolt és futásnak eredt. Egy egész szüneten át tartó fogócska vette kezdetét, ami egészen az angol tanár mellkasáig tartott.

- Legalább neked lenne eszed Sua! - kiáltott rám a férfi, majd fülemet, farkamat behúzva kértem elnézést és sétáltam vissza a helyemre.

- Ha már olyan energikus kedvetekben vagytok lányok, akkor mit szólnátok ahhoz, ha elcseverésznénk kicsit? - rúgta ki maga alól a széket a férfi és a padunk felé vette az irányt.

Nekem nem okozott gondot az, hogy feltett néhány kérdést, eléggé bő volt angolból a szókincsem, ezért könnyen tudtam válaszolni. Egy újabb jelest kaptam a naplóba. Daminak azonban nem volt ilyen szerencséje.

A nap további részét egy kínlódás volt túlélni. Földrajz dolgozatírás közben többször is volt, hogy lecsukódott szemem. Csak arra keltem fel, hogy egy papírgalacsin repült a fejemnek. Még az is nehézséget jelentett, hogy kibontsam a fejemnek vágódott bombát. Kíváncsian tekintettem körbe, hogy mégis kitől kaphattam. Gondolhattam volna, hogy egy mosolygó Tennel fogok szembe kerülni. Ujjaimmal szívet formálva köszöntem meg neki az ébresztőt és egyben a válaszokat, amiket a papír rejtett. Daminak sajnos nem passzolhattam le a megoldásokat, hiszen az ő kérdései kissé eltértek az enyémektől. Így maradt neki megint kobakja, amiben földrajz helyett Jungwoo volt.

Jungwoora gondolva eszembe jutott a tegnap, ezzel együtt a nyaklánc is, amit a zsebembe rejtettem. Azonnal a kabátomba túrtam, hogy megkeressem a tárgyat. A lánc eléggé a medálra gabalyodott, amely egy dögcédula volt. Kissé idétlen fejet vághattam, amikor erre rájöttem, mert az első gondolatom az volt, hogy ez egy halotté.
Addig forgattam a kezemben a láncot, ameddig a tanár figyelmét magamra nem vontam.
- Sua! - kiáltott fel hangosan, mire bennem megállt az ütő. Az egész osztály dermedten fordult felém, arra várva, hogy a tanár folytassa mondandóját. - Ha végeztél, akkor hozd ki a dolgozatod!
Megkönnyebbültem. Azt hittem, hogy puskázással, vagy súgással fog zsarolni a csörömpölés miatt, ám ez nem így volt.
Miután a lapomat kivittem, újra kezembe vettem a tárgyat és megfordítottam a medált. Reménykedtem abban, hogy esetleg egy nevet találok rajta, ám ez nem így volt. Csak egy azonosító szám volt belevésve.

A nap további részében a csuklómra tekerve hordtam a láncot, abban reménykedve, hogy a tulajdonosa meglátja és érte jön, azonban ez nem sikerült. Még mielőtt hazamentem volna, körbekérdeztem a suliban, hogy nem-e látta esetleg valaki máson, de nem jártam sikerrel. Tovább erősödött bennem az a gondolat, hogy egy halott dögcédulája lóg a csuklómon, amitől kezdtem beparázni.

Hazaérve lejátszódott anya és köztem a sulis kérdezz-felelek. Mivel aznap még rosszabbul éreztem magam tánc után, így úgy éreztem, hogy jobb, ha beszámolok erről is. Szerinte keveset eszek és túl sokat várok el magamtól, ezért minden energiámat a táncba ölöm és ez okozza a bajt. Én azonban kitartottam amellett, hogy borzalmas kondícióban vagyok. A beszélgetésünk után elhatároztam, hogy kipróbálok egy sportot.

Felsiettem a szobámba és böngészni kezdtem az internetet, abban a reményben, hogy találok valamit, amit szívesen csinálnék.
Először a lovagláson akadt meg a szemem, azonban, ahogy néztem a lovardák címét, rájöttem, hogy nem valósítható meg. Túl messze volt mindegyik. Egyébként is, az a lovat jobban megmozgatná, mint engem. Tovább görgettem, néhány téli sport jelent meg, de rá kellett jönnöm, hogy hó hiányában ez is felejtős.

- Aish! - csaptam fejbe magam. Szemem ekkor tévedt egy be nem zárt oldalra, amit még tegnap csekkoltam. A térkép jelent meg, amin az a pont volt bejelölve, amit apám papírján láttam. Ismét kíváncsi lettem.

Kipillantottam az ablakon, hogy megnézzem nem sötétedett-e még be. Szerencsémre a nap még magasan járt. Telefonommal lefényképeztem a térképet, aztán lerobogtam a lépcsőn és magamra kaptam egy kényelmes cipőt.
- Elmentem futni! - kiáltottam el magam, mire anyával találtam szembe magam.
- Jó döntés - mosolyodott el. - Vigyázz magadra és még sötétedés előtt érj haza! - emelte feljebb hangját, hogy halljam, hiszen épp akkor csuktam be a bejárati ajtót.
Mivel apa ismét elment itthonról, így fent állt az esély arra, hogy összefutok vele. Kapucnimat a fejemre húztam, hogy valamennyire elrejtsem arcomat, aztán elvégeztem pár gyakorlatot, hogy izmaimat ne érje hirtelen megerőltetés.