Orion társa

3.

Dőlt betűk - francia szöveg

Arra keltünk, hogy valaki szinte betöri az ajtót.
- Mi a... - motyogtam a fejemre húzva a fekete selyem párnát.
Orion azonban azonnal éber lett. Fészkelődni kezdett a karjaim között. Valamiért úgy szeretett aludni, hogyha teljesen betakartam velük. Jó érzés volt, ahogyan puha, lágy teste hozzám simul. Hűvösséggel borította el minden porcikámat, amelyek olyanok voltak, mintha folyamatosan lázas lennék. Forrónak éreztem magamat. Erre egyedül a király jelentett orvosságot. Azt mondta, ez az egyesülés után meg fog változni, de inkább ráhagytam. Túl sokat izgatta a köztünk kialakuló kötelék. Én inkább nem zargattam a dolgot, hiszen visszafordítani úgysem tudtam volna.
- Ez Philippe. Akkor délelőtt tíz van - kuncogott fel.
A korán kelő, pedáns uralkodó az első együtt töltött reggelünkig tartott. Az Anne's-ban tett első látogatásunk után még hajnali háromig beszélgettünk, végül összebújva aludtunk el az ágyában. Másnap, jobban mondva még aznap ki sem keltünk onnan. Orion csak harmadnap tartott egy hosszabb tanácsot, ahol bepótoltak szinte mindent és furcsa módon, még aznap megoldást találtak az észak-koreai problémára. Mintha minden egy varázsütésre működött volna. Ezt követően minden reggel a saját ritmusunkban ébredeztünk. A reggelik is inkább ebédek voltak, a parlamenti ülések és tanácsok pedig nagyrészt délutánra tolódtak és akár éjfélig is tartottak.
- És ezért töri ránk az ajtót? Hogyha nem válaszolunk, biztosan elmegy - suttogtam álmosan.
- Nem fog. Hidd el. Először megpróbálja majd kinyitni, aztán betör az ablakon át - felelte és puszit lehelt a mellkasomra.
Összerezzentem az érintésétől. Hihetetlen hatással volt rám. Két hete voltam a Társa, de még nem feküdtünk le. Ez mondjuk furcsa volt, de nem akartam semmit sem siettetni. Pedig egyetlen pillantására képes volt vigyázzba vágni magát a farkam.
Kicsit szemrehányóan pillantottam rá.
- Akkor engedd be.
Hangom tele volt leplezetlen gonoszsággal.
- Elvárom, hogy kedves légy vele és a Társával. Megértetted? - kérdezte parancsolóan.
Már megszoktam, hogy egyik pillanatról a másikra vált át a kezes kiscicából uralkodó törpére. Csak óvatosan megsimogattam a sötét fürtjeit. Ujjaim elvesztek a csillogó szálakban, ami mosolyra késztette. Imádtam a hajával játszani és ezt ő is jól tudta. Párszor hagyta, hogy az unalmas, tévénézős estéken befonjam, amivel leginkább egy tehenészlányra hasonlított a saját bevallása szerint.
- Rendben. Kivel nem vagyok kedves, akit te kedvelsz? Mindenkivel bájosnak kell lennem - feleltem lágyan.
Ez hatott természetesen.
- Az én engedelmes Társam - adott egy gyors csókot a számra, majd intett egyet a jobbjával, mire a hálószoba súlyos, tölgyfa ajtaja kitárult.
A hirtelen mozdulattól, a neki támaszkodó test, szinte beesett rajta.
- A kurva életbe. Mi lenne ha életedben egyszer a két kezedet használnád?! - kérdezte a vendég zengő, mély hangján.
Egy velem egy magas, ám valamivel szálkásabb, húszas évei közepén járó férfi lépett közelebb, aki sajnos túl jóképű volt. Ne értsen senki félre, nem féltékeny voltam. Csak reménykedtem benne, hogy valamivel rondább lesz, hiszen világos volt számomra, közte és Orion között nagyon régen sokkal több volt, mint puszta szalonokban lefolytatott barátság. Mondjuk kissé megnyugtatott, hogy a nagyon régen, náluk évszázadokat jelentett.
Vetettem egy gyors pillantást a ruházatára, ami egy rózsaszín nadrágot, zakót és egy fekete inget jelentett. Elgondolkoztam, ez az undorítóan buzis öltözködésmód, ami mindkettejüket jellemzi, a korukból fakad vagy a saját passziójuk. Később eszembe jutott, hogy a 17. században gyakori volt, hogy a kisfiúkat lány ruhába öltöztették, hogyha volt bátyjuk. Ennek az volt az oka, hogy az örököst még a saját testvérének sem szabadott elnyomnia, ezért a kisebbeket gyakorlatilag elfolytották. Hogyha az ember pedig Franciaország királyának az öccse, akkor ez hatványozottan igaz rá. Orion szerint Philippe nagyon rosszul viselte, hogy más árnyékában kellett élnie, ezért döntött úgy elég hamar, hogy megszökik a felelősség elől. Nagyon sok mindent elmond a királyi családról, hogy simán pótolták egy imposztorral őt. Furcsa egy kor lehetett...
Philippe d'Orléan egy vidám tekintetű, kissé csontos arcberendezésű, kisfiús bájú, de nagyon is férfias kisugárzású srác volt. Átható, zöld szemei játékosan megcsillantak, ahogyan a királyra tekintett.
- Philippe, drága barátom, az én kezeim sokkal többre hivatottak, mint ajtók nyitogatására - nevetett fel az uralkodó és úgy, ahogy volt, egy szál alsónadrágban a vendég karjai közé robbant.
Nyeltem egyet, kissé kábán. Illetlennek éreztem ölelkezés közben nézni őket. Túl intimnek találtam, úgyhogy inkább magamra vettem a köntösömet és kissé várakozóan tartottam a kezemben Orionét. A ruháim nagy részétől meg kellett szabadulnom, így a múlt hetem jóformán azzal telt, hogy egyik méregdrága üzletből a másikba kóricáltam Carllal, aki meglepően jól viselte a dolgot. Kezdtem megbarátkozni ezzel az elegánsabb stílussal, ami jól illett a királyéhoz. Kiegészítettük egymást még így is.
- Borzasztóan hiányoztál, életem - dörmögte a jövevény franciául.
- Te is nekem. Gyakrabban is meglátogathatnál  - felelte természetes kiejtéssel Orion.
Pontosan huszonkettőig számoltam, mire elváltak és Philippe rám emelte smaragd tekintetét.
- Áh, te biztosan Daniel vagy. Philippe d'Orléan - nyújtott kezet.
Minden mozdulatában és szavában éreztem, hogy próbára akar engem tenni. Tudtam, hogy tud angolul, de a világért sem alacsonyodott volna le odáig, hogy használja is.
- Nagyon örvendek - válaszoltam a tőlem telhető legnagyobb mosollyal.
Amint elengedte a jobbomat, egy egyszerű mozdulattal szétnyitottam a kezemben lévő köntöst, hogy a Társamra segítsem. Ő elvigyorodva bújt bele, még kissé el is pirult, amikor csókot leheltem a nyakára.
- Ne pucérkodj itt. Biztosan sok megbeszélnivalótok van. Elmegyek fürdeni, ha nem bánod, felség - mondtam hátulról magamhoz ölelve.
Hallottam, hogy elakad a lélegzete, ahogy előre nyúltam és a ruhadarab kötőire masnit varázsoltam a lapos hasán. Lágy mozdulattal simítottam végig a derekán.
- Persze, menj csak. Az nagy étkezőben várunk majd - suttogta a király alig hallhatóan.
Amikor elhaladtam mellette, a francia csak egy nagyképű mosollyal fejet hajtott felém. Mellkasomat valami megmagyarázhatatlan szorongás járta át.
Miközben az esőzuhany segítségével megpróbáltam kibillenteni magamat a reggeli pilóta-üzemmódból, azon járt az agyam, mi lehet ebben a Philippe gyerekben olyan átkozottul idegesítő, ami miatt legszívesebben addig ütném, ameddig mozog.
Mindegy is. Úgyis alattam áll, szóval bekaphatja. Remélem hamar visszahúznak Európába - gondoltam.
A démonok közti hierarchia szerint a legerősebb, vagyis Orion Társa a többi démon felett áll. Őt is ugyanúgy ki kell szolgálniuk és engedelmeskedniük kell neki. Mondjuk ezt még sosem tudtam kipróbálni, mert teljes értékű démonnal még sosem találkoztam a királyon kívül. Bár, a legjobb tudásom szerint, a francia sem volt teljes értékű, csak félig az. A féldémonokat úgy teremtik, hogy egy démon megosztja egy halandóval a lelkének egy darabját. Ez nagyon ritka dolog, mivel nagy fájdalmakkal jár. Állítólag belehalhat mindkét fél.
Orionnak két ilyen sarja van. Philippe és Carl.
Hosszú percekig bámultam a borostás tükörképemet. Lassan elsimítottam a kis ráncokat a fehér ingemen, majd beleléptem a cipőmbe. Megpróbáltam mosolyogni, de az a fura, kétségbeejtően bizalmatlan érzés, nem hagyta.
- Daniel, hát itt vagy - szólalt meg mögöttem Brent hangja.
Kelletlenül fordultam felé. Mélyen ülő, menyét-tekintetét végighordozta rajtam.
- Ja. Mit akarsz? - kérdeztem flegmán.
- Gondolkoztál a következő lépésről?
Felsóhajtottam. Folyamatosan nyaggatott ezzel. De nem tudtunk még semmit elkezdeni, ameddig nem történik meg az egyesülés. Azt tudtam, hogy az észak-koreaiakkal szövetkezik valamit, hogy az ő hadseregükkel győzzék le a királyt. Az idő előrehaladtával azonban egyre több kétségem támadt azzal kapcsolatban, hogy valóban az a legjobb döntés, amit készülök tenni.
- Nem. Ki akarok ebből szállni. Orion rá fog jönni és nyilvánosan fog kivégeztetni mindenkit, aki ebben benne volt. Én pedig nem akarok köztük lenni - mondtam komolyan.
Arca lassan megkeményedett és viasz-szerűvé változott. Elővette a telefonját és pár másodperces nyomkodás után felém mutatta a képernyőjét. Éreztem, ahogy meghűlik a vér az ereimben. Azonnal kiszáradt a szám és gombóc gyűlt a torkomban.
- Te utolsó, mocskos féreg - suttogtam.
Fölényesen elmosolyodott.
- Hogyha jó fiú leszel, talán életben marad.
- Honnan tudjam, hogy még nem öltétek meg?
Halkan felnevetett.
- Bíznod kell bennem, Daniel. A ma esti egyesülés után holnap elmentek Dr. Cortezhez a viszgálatok miatt. Mindkettőtökkel minden rendben lesz. Az orvos javasolni fogja a mielőbbi beültetést. Te belevered egy csészébe és onnantól próbálod a következő három hónapban laposan tartani a pofádat. Ezek a korcsok akkor a leggyengébbek, hogyha az utódjuk a világra jön. Szóval várunk addig.
Összerándult az arcom ezekre a szavakra. Hallottam kintről az ajtó csapódását.
Egy középmagas, barna hajú fiú lépett be rajta. Alakja hajlott volt és felettébb megterhelt, járásból ítélve vagy 50 lehetett volna, hogyha nem látszanak barátságos arcának csapzott vonásai. Nagyon soványnak tűnt és betegesnek. Bőre túlságosan sápadt, orcái vágásokkal szabdaltak és beesettek. Jobb szeme alatt sötét folt húzódott. Ajkai sebesek és színtelenek, akárcsak a ruhái. Az egész srác olyan volt, mintha kimosták, majd a napon szárították volna. A hűvös ellenére, egy szál, kinyúlt, fakó póló és szakadt farmer volt rajta.
- Monsieur, Őfelsége és a gazdám epedve várják, hogy csatlakozzon hozzájuk. Alázattal megkérném, hogy tartson velem - motyogta lesütött szemekkel.
Összevontam a szemöldökömet, mire a kancellár elviharzott mellettük.
- Persze, megyek - csatoltam be az Oriontól kapott ezüst órámat.
Amikor lefelé haladtunk, lapos oldalpillantást vetettem a mellettem lépkedő, kicsiny alakra.
- Megkérdezhetem, hogy te ki vagy? - tudakoltam kissé félve.
Lassan rám emelte szinte szürke szemeit.
- Monsieur d'Orléan Társa. T-talán gondot okoz Önnek?
Hirtelen szembe fordultam vele. Jobban megnézve, alig lehetett ötven kiló. Minden csontja kilátszott. Alig tűnt tizennyolc évesnek. Szánalmasan festett. Akkor láttam csak, hogy karjait régi és új zúzódások sora díszítették.
- Te vagy a Társa? Dehát... Mi történt veled? Te jó ég...
Elakadtak a szavaim.
- Nem minden démon bánik olyan jól a Társával, mint Önnel Őfelsége - mondta alig hallhatóan és tovább indult.
A további rövid utat már mögötte, a gondolataimba mélyedve töltöttem.
Miket tehet ezzel a szegény gyerekkel az a féreg?
Máris gyűlöltem Philippe-et, majd eszembe jutott Brent és az összeesküvés. Az egyesülés után ki kell valamit találnom.
- Drágám, minden rendben? - kérdezte Orion, amikor már mellette ültem a hatalmas étkezőasztalnál.
Már kikészítette a kedvenc müzlimet, de egy falat sem ment volna le a torkomon. Csak a fiút tudtam nézni, ahogy odasomfordál a francia mellé és mintha az árnyéka lenne, megállt mögötte. Nem ülhetett az asztalhoz. A király óvatosan megsimogatta hideg ujjaival a nyakamat.
- Mi? Persze. Csak nem vagyok éhes - suttogtam.
- Jól vagy? Sápadtnak látszol. Csak nem beteg leszel?
Szemeiben az aggodalom őszinte, melengető szikrája égett. Haloványan rámosolyogtam.
- Ugyan, csupán kissé ideges vagyok az esti ünnepség miatt.
- Nincs rá okod, Dan... - mondta Philippe, a villájával felém mutatva.
- Daniel. A nevem Daniel. De neked maradjak Mr. Froid, ha már ma estétől úgyis a férjem nevét fogom viselni - néztem rá komolyan.
A szobában hirtelen megfagyott a levegő. A francia arcáról leolvadt a mosoly.
- Ahogy kívánod, fenség - bólintott végül.
Ezek után várható volt, hogy hamar asztalbontás következik. A király is bosszúsan nézett rám. Mintha képes lenne a szemeivel ölni. Kezei ökölbe szorultak és a reggeli véradagját sem itta meg. Éreztem, hogy megváltoztak a rezgései az irányomba. Philippe és a Társa az utazás okozta fáradtságra hivatkozva, visszatértek a lakosztályukba, úgyhogy kettesben maradtam Orionnal és a dühével.
- Mi a retkes faszom volt ez? - kérdezte egészen halkan.
Felállt mellőlem és tett egy nagy kört a helyiségben. Kecses alakja körül táncot jártak a köntöse ráncai.
- Te nem láttad, hogyan néz ki az a gyerek?
Én már nem voltam annyira finom és kedves.
- Philippe és Harry viszonya egyedül az ő dolguk! - üvöltötte magából kikelve - Mégis mit képzelsz magadról?!
Kék szemei úgy nyársaltak fel, hogy összeugrott a gyomrom. Lassan közeledtem felé, mert féltem, hogy hozzám vág valamit.
- Nem képzelem, hanem tudom, hogy én vagyok a világ leghatalmasabb démonjának a Társa. Az, aki esélyesen utóddal ajándékozza majd meg és akinek megesett a szíve azon a szerencsétlen fiún. El tudom képzelni, miket tesz vele...
Nagyon furcsa volt, hogy ennyire hevesen reagál. Nem szokott rám ilyen mérges lenni. Rendszerint jóval elnézőbb velem szemben, mint bárki mással.
- Ne avatkozz olyan dolgokba, amikhez nem értesz.
- Veled is ezt tette régen? Ti is ilyen viszonyban álltatok? - kérdeztem halkan.
Gyönyörű arcáról leolvadtak az érzelmek. Még a szokottnál is sápadtabbnak tűnt.
- Philippe... elég sajátos módon értelmezi a Társ fogalmát. Neked pedig nem elítélned kellene őt, hanem megbecsülni a sorodat mellettem - mondta az orrát ráncolva, majd mielőtt megérinthettem volna, hátat fordítva kiviharzott.
Éreztem, nagyon nagy szarban leszek, hogyha hagyom, hogy az a csigazabáló francia feszültséget keltsen köztünk. Minél előbb ki kellett iktatnom a játékból, hogy ne zavarjon be, amikor a király is elkerül a képből.