Orion társa

13.

- Hercegem... Ébredj... Be kell venned a gyógyszeredet - szólított meg a kellemes, lágy hang az álmok birodalmában.
Először nem tudtam kinyitni a szememet. Túl nehéz volt és túlságosan jól esett elbújni a külvilág elől az elmém sötét, biztosan meleg zugaiba, ahol senki nem csesztetett és nem kellett a problémáimra gondolnom. Nem akartam Orionra gondolni.
Aztán egy meleg, érdes kéz ért az arcomhoz, ami határozottan nem a királyé volt. Az övé hűvös és imádnivalóan picike az enyémhez képest.
- Danny...
Hirtelen kipattantak a szemeim, amitől égtelen fájdalom nyilalt a fejembe. Egy ember hívott valaha is Danny-nek és az ott állt felettem, teljes valójában. Egészen közel hajolt az arcomhoz. Szőkített, oroszlánsörény-szerű haja a mellkasomra lógott, ami megtelt a rettegéshez hasonló érzéssel. Megjegyeztem magamnak, hogy nyom nélkül eltűntek az orrát és az állkapcsát ért ütések nyomai. Gyönyörű ajkain mosoly üldögélt, miközben hatalmas, gesztenyebarna szemeiben a játékosság és vidámság szikrája keveredett egy csepp őrülettel.
Nem tudtam visszaemlékezni, mikor lett ilyen.
Csontokkal és pillangókkal teletetovált kézfejével végigsimította az állam vonalát.
- M-Marcus? - hunyorítottam.
- Igen, hercegem... Én vagyok... Vedd ezt be szépen, hogy lemenjen a lázad.
Hangja tárgyilagos, ugyanakkor búgó volt, mint az első randijaink alatt. Az az időszak elképesztő volt vele.
Az agyam képtelen volt feldolgozni, összerakni a történteket. A zenészt legutóbb akkor láttam, amikor elhagyta a villát, három nappal a vérengzés előtt. Addigra annyira jobban lett, hogy Orion bűntudat nélkül kidobhatta. Én pedig már annyira mérges voltam az exemre, hogy meg sem próbáltam megállítani. Emlékszem, milyen érzésekkel figyeltem, ahogy bedobja a hátizsákják az autó hátsó ülésére, majd még rám mosolygott. Abban a pillantásban inkább nosztalgia, mint rosszakarat volt.
,,Még látjuk egymást." - mondta.
- M-mi történt? - motyogtam kiszáradt torokkal - Hol van Emma?
Megpróbáltam felemelni a fejem, de az erős fájdalomtól képtelen voltam rá. Olyan volt, mintha az agysejteim egyszerre akarnának kiugrani a fülemen keresztül egy medencébe, meg sem várva a sípszót. Lassan körbetekintettem a helyiségben, ami egyik szobámra sem hasonlított. Inkább egy lepukkant hotelszobára. A velem szemközti ablakon vakító fehérség szűrődött be, amit azonnal be tudtam hóként azonosítani.
- A nappaliban van. Kicsit ki van ütve. De ez egy másik téma. Hogy érzed magad? Jobban van a mellkasod?
Hangjában nyoma sem volt aggodalomnak, mégsem tűnt ellenségesnek.
- Kicsit... Már elmúlt a köhögés. Mióta vagyok kiütve? Hol vagyok? Elraboltál? - böktem ki, lassan összehúzva a szemeimet.
Szélesen elmosolyodott ismét és száját hozzáérintette a homlokomhoz. Ez nagyon, nagyon szokatlan volt tőle. Ő nem az a babusgatós fajta. Igazából Orionban ezt is szerettem. Neki ezek az érintések ösztönből jöttek és hagyta, hogy viszonozzam őket. Ellentétben Marcusszal, aki attól is ki volt akadva, ha a kezét megfogtam.
- Nem kell ennyire szigorúan fogalmazni. Megmentettelek a fogságból. Ha így fejezed ki, akkor én vagyok a hős lovag.
- De miért? - akadékoskodtam.
Nyelt egyet és már megint az ajkában lévő karikát kezdte piszkálgatni a nyelvével.
- Pénzre és démonvérre van szükségem. Főként az utóbbira, de érted is jó pénzt kapok. A hajasbaba kicsenget érted százhúsz milliót - vont vállat.
Összevontam a szemöldökömet.
Nem hittem el, hogy ekkora idióta lehet.
- Miből gondolod, hogy Orion fizetne értem? Maximum rád rúgja a falat és leüti puszta kézzel a fejedet.
- Ezért vagyunk itt, hercegem. Itt nem találnak ránk - néztem ki ismét az ablakon.
Csak a havas háztetőket láttam, majd nehézkesen kivettem egy hirdetőtáblán a nyomtatott, cirill betűket.
- Marcus... Hová hoztál? - kérdeztem kiszáradt torokkal - Meddig feküdtem betegen?
Ismét megpróbáltam felülni, de ezúttal már ő nyomott vissza. Mozdulatai határozottak voltak, ugyanakkor lágyak.
- Nem beteg voltál. Smile kiütött valami belélegezhető cuccal. De sokat kaptál. A faszom gondolta, hogy ezek a dögök nem lélegeznek - hadarta.
Kikerekedtek a szemeim és a mellkasánál meglökve, eltoltam magamtól feszülten.
- Ti bedrogoztatok?! - emeltem meg a hangom, ami az utolsó szótagnál már elcsuklott a fájdalomtól.
A fejét rázta.
- Megint ezek a szigorú szavak... Valahogyan el kellett kapnunk a csajt. Ne haragudj, hercegem - gügyögte, az arcom után nyúlva.
- Hol vagyunk? - tudakoltam ismét.
Sóhajtott egyet, amikor hagytam, hogy a gitártól érdes balkeze a bőrömhöz érjen. Éreztem, taktikát kell váltanom. Mélyen a szemébe néztem.
Az első Orionnal töltött hetem óta, részt kellett vennem szerdánként és szombatonként egy önvédelmi edzésen, ami inkább ilyen taktikai tanácsadásba futott át nagyon gyorsan, hiszen a legelső lecke az volt, hogy bármikor elrabolhatnak és amint megteszi bárki, engedelmesnek kellett lennem. Befolyásos személyként, nem szabad a testi épségemet kockára tennem a bizonytalan menekülésért. Az esetemben az együttműködés és a kivárás sokkal célravezetőbb.
,,Magát nem azért fogják esetlegesen elrabolni, hogy megerőszakolják és megöljék. Nekik a váltságdíj kell, amit akkor kapnak meg, ha életben marad. Logikus? Az Ön dolga, hogy kedves legyen, próbáljon szimpátiát kelteni, hogy minél jobban bánjanak Önnel. Időt kell nyernie, amíg megtalálják" - mondta az edzőm egyszer.
- Moszkvában. Ahová mindig is szerettél volna eljutni - mondta immár kedves hangon.
Lágyan simogatott végig a nyakamig, ami mindig is a gyenge pontom volt.
- Mert egy gyönyörű város. Elmehetnénk majd sétálni - ajánlottam, nyelve egyet - Miután kiment belőlem ez a lónyugtató. Itt van Smile is?
Elmosolyodva bólogatott és felegyenesedve, felém nyújtott két rózsaszín tablettát, amit fájdalomcsillapítóként azonosítottam be. Egy korty fémes ízű víz kíséretében lehajtottam őket. Lassan kezdett minden kitisztulni.
Emma és Orion róluk beszéltek videótelefonon és a nő valószínűleg ezért vett térképet.
- Láthatnám a csajt? - igyekeztem nyugodt hangot megütni, hogy ne tűnjön fel neki az aggodalmam.
Vállat vont és gyengéden felsegített. Nem engedte el a karomat akkor sem, amikor már viszonylag stabilan álltam. Bizalmas volt és intim. Sebesen járt a fejemben, mit várhat el tőlem.
A kis lakás két hálószobából és egy nappaliból állt, fürdővel és konyhából. Igazi szocialista, régi és lepukkant volt minden. Nagyon nehezemre esett nem megbámulni az ocsmány berendezést. Az undorítóan koszos, barna kanapén Emma élettelen teste feküdt. Egyik oldalán egy kórházi állvány helyezkedett el, amiről átlátszó folyadék csordogált a karjába vezetett kanülön keresztül a szervezetébe. Arca meglepően békésnek tűnt. Mellkasán valóban nem látszott, hogy lélegzett volna. Észrevettem, hogy míg én kényelmes melegítőbe voltam átöltöztetve, ő ugyanabban az alvós szerelésében volt, amiben elrabolták.
Legszívesebben odasiettem volna hozzá, de nem tehettem. A szerepem szerint gyűlölnöm kell.
Tőle nem messze, az egyik fotelban egy kék hajú, bőrnadrágos férfi terpeszkedett, a telefonját nyomkodva feketére lakkozott ujjaival. Smile a zenekar gitárosa volt, egyben a legfiatalabb tag. Csak pár éve volt az egyébként tizenkilenc éves csapattal, mivel az elődje túladagolta magát. Ő az a tipikus buta, ám annál hűségesebb tettestárs volt, aki balszerencséjére pont egy akkora férget választott mintaképül, mint Marcus.
Rendes gyerek. Kár lesz érte, ha Orion kinyírja.
- Dan, tesó - ugrott fel, pattanásos arcán széles mosollyal.
Nem nevezném őt csúnyának, inkább túl átlagosnak ahhoz, hogy kitűnjön az exem mellett.
- Hali, Smile. Mi újság? - öleltem magamhoz még mindig zsongó fejjel.
- Bocs a cuccért. Nem volt ráírva az adagolás. A sráctól meg nem mertem megkérdezni.
- Haver, kaptál már valaha ilyesmihez használati utasítás? - próbáltam viccelni, mire mindketten felnevettek.
Mivel gyakorlatilag, két évvel ezelőttig velük éltem, tökéletesen jól ismerem Marcuson kívül a banda mindkét tagját. Tudtam már az összes kis idiótaságukat és olyan állapotokban is láttam már őket, amilyenekben soha nem kellett volna. Éreztem, hogy Smile és a dobosuk, Eddy bánta, hogy otthagytam az énekest. Jóban voltunk.
A hangra felbukkant a már említett zenész. Egy hatalmas, fekete hajú óriás lépett ki a kicsiny konyhából. Komolyan, magasabb volt két méternél is. Minden izma kirajzolódott a fehér pólóján keresztül. Edward Zimno leszerelt katona volt, aki még megjárta a délszláv háborút is. Állítólag ott kattant be. Aztán visszatért Londonba, ahol a Hell éppen dobost keresett. Ekkor állt össze a kezdeti felállás, ami alig egy év alatt közepesen ismert lett Angliában. Eddy volt a legidősebb a maga 42 évével. Amolyan kivénhedt, de örök rocksztárnak látszott, aki meglepően megfontolt volt, azonban sosem akart apáskodni a két fiatalabb felett. Talán ez volt a baj. Még Marcus is tartott a veteránról, hiszen mindig legalább két kést tartott magánál, amikkel egyszer előttünk kapott szét egy kifejlett marhát, amikor egy vágóhídon megnyitóján léptek fel régen.
Egyből láttam, hogy még mindig viseli a kis ezüstkeresztet a nyakában, amit Melody-tól a már említett, szomorú sorsú gitárostól kapott egyik születésnapjára. Mindenki tudta, hogy Eddy fülig bele volt zúgva a girhes nőbe, aki 12 éves kora óta a keménydrogok rabja volt. Mióta megismertem, egy időzített bombának látszott, akinek már évek óta lengett a feje felett az aranylövés. Örülök, hogy én találtam meg és nem a hatalmas dobos.
- Csak nem felkelt a mi szerelmetes Csipkerózsikánk? - kérdezte elmosolyodva.
Lassan ráncosodó arcán még akkor is valami megmagyarázhatatlan szomorúság húzódott, amikor vigyorgott. Ő volt a banda legintelligensebb tagja, hiszen katonai akadémiát végzett és diplomája is volt. Több nyelven beszélt folyékonyan.
Sosem értettem, miért barátkozik olyan emberrel, mint Marcus.
Szorosan izmos karjai közé vont és barátian, de óvatosan megveregette a hátamat.
- Jól festesz, tesó - jegyeztem meg.
- Kösz. Új edzésterv meg minden. Te viszont szarul.
Elmosolyodtam az őszinteségén.
- Ennyire rosszul tartott ez a ribanc? - kérdezte az énekes halkan.
Éreztem, hogy Eddy teste megfeszül a szó hallatán. Mi a franc?
- Öhm... Csak szarul esett a váltás. Dögunalmas volt az egész. Már azt is tudtam, hány hajszálam van - fordultam ismét a másik kettő felé.
- Megnőtt a hajad is. Mióta nem vágatod? - vetette fel az óriás, ledobva magát Emma lábához, ügyelve, hogy ne érjen a nő testéhez.
Hümmögtem párat. A sötét televízióban láttam, hogy már jócskán a vállam alá ér és borostát is eresztettem, amit mindig is utáltam. A tincseimet nagyon régen vágattam már. Emlékszem, mielőtt Orion kiválasztott, terveztem, hogy elmegyek fodrászhoz, mert már akkor is az államig ért. Aztán ez elmaradt és valamikor pár hete vettem észre, hogy már össze tudom egy pici kontyba kötni, amivel kapcsolatban legszívesebben Carl véleményét kértem volna ki. Ilyen pillanatokban a csontjaimig hatolt a barátaim hiánya. Furcsa volt így magamra nézni. Valóban meglátszottak rajtam a "rabságom" nyomai. Karikás volt a szemem és határozottan sápadtnak tűntem.
- Egy ideje növesztem... 8-9 hónapja asszem.
- Nagyon szexi - ölelte át Marcus a derekamat.