Orion társa

8.

Egy hatalmas ütéstől a földre estem és a következő pillanatban már csak arra eszméltem, hogy Philippe próbál a BMW hátsó ülésére tuszkolni. Eszméletlen hideg lett néhány másodperc alatt. A leheletem is látszott, ahogy négykézláb másztam fel, az autó küszöbére támaszkodva. Elült a fegyverropogás és a helyét néma csend vette át. Nagyon fáztam és csak nehezen tudtam felemelni a fejem, hogy kinézzek a hátsó ajtó mögül. Mindenhol holttestek hevertek. Véres, összeszabdalt hullák, amikből kis csatornákban folyt az aszfalton a piros folyadék. Nagyon gyorsan alvadásnak indult a hidegtől. Az autó fényszórójának körének közepén, Marcus teste mellett Orion állt teljes valójában. Tőle szokatlanul talpig feketében, haját hátul összefogva. Két karját oldalra tartotta, markaiban két hatalmas kardot tartott, amik úsztak a vérben. Erről akaratlanul is a kiválasztásom jutott eszembe, amikor ugyanilyen pózban érzékelte az energiámat. Most azonban lényéből sugárzó dominancia és horrorisztikus kisugárzás miatt még én is megrettentem. Fejem lüktetni kezdett, miközben nagyon távolról, emberi halálsikolyok csendültek. A körülöttünk lévő épületek tetején, ahonnan tüzet nyitottak ránk, szintén testek hevertek. Volt, amelyik még enyhén mozgolódott, de a hangjukat nem hallottam. Hirtelen rájöttem, miért. A király ereje tompított ennyire el és ütött ki. Miatta volt hányingerem is.
- Hello, szerelmem - szólalt meg Orion földöntúli hangon.
Szemei hófehérek voltak és fenyegetőek.
- Szállj be az autóba. Philippe, rakd be a fiút hátra. A lábára vigyázz - mondta halkan, mégis hallottam.
Szó nélkül tettem, amit mond, ahogyan a francia sem mert vitatkozni. Néhány másodperc múlva, Marcus élettelen teste került be mellém hátra. Az arc, amit egykor úgy imádtam, akkor beesett volt és felpuffadt az ütésektől. Testét zúzódások és fagyási sérülések borították. Hajába vér és kosz tapadt. Borzalmasan helyben hagyták. Ujjaimat a nyakához tettem és kitapintottam a gyenge pulzusát. Gyorsan végignéztem rajta, számba véve a sérüléseit. A legsúlyosabbnak a lábán lévő vasbilincsek okozta sebek tűntek, amik már jócskán elfertőződött és a jellegzetes, édeskés szagból tudtam, hogy azokkal baj lesz a továbbiakban.
Közben az autó nagy sebességgel elindult. Orion vezetett. Mereven bámulta az utat. Amikor szólásra nyitottam a számat, kapucnis felsője zsebéből elővette a telefonját és hátra nyújtotta.
- Hívd a vészszámot és mondd meg, hogy mérjék be a legutolsó stabil helyemet és tíz percen belül takarítsanak fel - utasított olyan hanghordozással, amit eddig csak egyetlen egyszer hallottam tőle, amikor Philippe-el beszélt, miután majdnem megölte Harry-t.
Reszkető ujjakkal nyomtam meg háromszor a mobil kioldóját, hogy az automatikusan tárcsázzon. Egyetlen csengés után felvették és beleszólt egy mély, nyugodt hang.
- Felség?
- A Társ vagyok. Mérjék be a király utolsó pontját és… takarítsanak ki - mondtam remegve.
- Mennyi? - kérdezte a férfi ugyanolyan rezignáltan.
Orionra pillantottam a tükörben. Tudtam, hogy hallotta.
- Legalább huszonöt - feleltem
- Azonnal, fenség. Ne aggódjon - azzal bontotta a vonalat.
Csend telepedett ismét ránk. Csak a motor bőgése visszhangzott és Marcus egyenetlen, nehézkes légzése. Levettem és ráterítettem a kabátomat, mire lassan kinyitotta hatalmas, barna szemeit. Beletelt pár másodpercbe, mire felismert. Sebes, csontos ujjaival gyengéden megfogta a kezemet.
- Hercegem… - suttogta hang nélkül.
Egy éles kanyarral befordultunk egy mélygarázs lehajtójához. Mindkét kezemmel utána kellett kapnom, hogy ne guruljon le az ülésről. Legalább két szintet haladtunk lefelé, amikor az egyik lift előtt egy orvos és két nővér várt minket, egy hordággyal és lélegeztetőgéppel. Mindenre fel voltak készülve.
Alig megállt az autó, a király kipattant és feltépte a mellettem lévő ajtót. Azt hittem, kiszakítja a helyéről. Vasmarokkal ragadta meg a galléromat és egy pillanatra a puszta erejével emelt meg a helyemről. Igyekeztem összekaparni magamat, hogy ne dühítsem fel még jobban.
- Orion, kérlek… - szólalt meg előröl Philippe, majd kiszállt, hogy segítsen a két nővérnek kivenni Marcust.
- Fogd be a pofádat. Te is jössz. Mind a ketten - mordult fel az uralkodó és lassan elváltozott az arca.
Hangja annyira rideg és feszült volt, hogy egyikünk sem mert vele vitatkozni. Szinte rohanva elindult a teljesen üres parkoló másik vége felé. A gyér fények megvilágításában olyan volt mintha lebegne, vagy csak úszna a levegőben. Jó jelnek vettem, hogy a két kardot nem hozta magával. Megéreztem a francia tenyerét a hátamon, amiből arra következtettem, hogy ő is be van szarva. Orion mielőtt nekiütközött volna a falnak, hirtelen megfordult. Csak azt várta, hogy hallótávolságon kívül kerüljünk a kórház személyzetétől. Arca érzelemmentes volt, kissé már kegyetlen.
- Van másfél percetek. Ha bármelyikőtökkel kapcsolatban felmerül, hogy hazudik, azonnal megölöm. Te kezded - bökött felém a fejével.
Vettem egy hatalmas levegőt.
- Kaptam két hete egy üzenetet, ami szerint elrabolták Marcust…
- Ki ez a Marcus? - vágott közbe remegő kézzel.
- Az exbarátom. Miután szakítottunk, utána jöttem Amerikába. Én… Meg akartam menteni. Csak érte kellett mennem.
Mélyen a szemébe néztem és vártam az ítéletet.
- Miért nem szóltál nekem? Miért Philippe kellett ehhez?
Igyekeztem kedvesen ránézni, hogy ne tűnjön fel neki a hazugságom.
- Mert tudtam, hogy így reagálnál. Ő pedig felajánlotta a segítségét. Nem akartalak belekeverni - mondtam halkan, közelebb lépve hozzá lassan.
- Tudod, hogy kik voltak?
A fejemet ráztam, mire szigorú tekintete tovább siklott a legjobb barátjára. Az kissé felhúzta a szemöldökét.
- Valaki felbérelte őket. Nem láttam rajtuk sem egységes jelzést, se megkülönböztető jegyet. A fegyvereik sem egyformák voltak. Az időzítésből kiindulva, nem lepődnék meg, hogyha a koreaiak így próbálnának meggyengíteni - fejtette ki.
Az a helyes arca egyszeriben egy kora újkori hadúrra hasonlított. Nem tagadhatta le a korát. Orionnak láthatóan tetszett a válasza, mert hümmögött egyet.
- Ezt Benjamin le fogja ellenőrizni - felelte halkan - Van valami, amiről tudnom kellene?
Ismét végig pillantott mindkettőnkön, mire a fejünket ráztuk.
- Philippe, menj haza… Gyalog… Keress elő minden lehetséges információt azokról, akik e mögött állhatnak. Te kiismered magad a dolgozószobámban. Keltsd fel Brentet és azt a vörös kiskölyköt…
- Caleb - segítettek ki készségesen.
- Azt. Keltsd fel őket és segítsenek neked. Hívasd be Cartert. Ellenőrizzenek le mindent a határon - utasította valamivel nyugodtabb hangon.
A francia csak biccentett egyet és a következő pillanatban már ott sem volt. Orion hirtelen közelebb lépett. Nagyon is közel. Hófehér, hosszú ujjait a kabátom zsebeibe vezette. Tengerkék szemeit az enyémekbe fúrta.
- Nem akarsz valamit mondani?
- Én… Sajnálom az egészet. Szólnom kellett volna - feleltem engedelmesen - Bocsáss meg, felség.
Hosszú másodpercekig fürkészett engem, de egy arcizma sem rezdült.
- Hazudtál nekem. Eltitkoltál előlem olyan dolgot, ami államügy. Ami a magánügyünk. Veszélybe sodortad magad és a legjobb barátomat. Mit kezdtem volna, hogyha ma éjszaka meghaltok? Egyedül hagytál volna egy még meg nem született gyerekkel? - kérdezte komoly hangon.
Ekkor esett le, hogy miért hitte el a mesénket olyan egyszerűen. Azért volt annyira mérges, mert aggódott értünk.
- Sajnálom. Egy idióta vagyok.
- Igen, de az én idiótám. Csak az enyém vagy, Daniel, mióta kiválaszottalak. Enyém a múltad, a jelened és a jövőd is, ameddig csak élünk. Minden egyes mozdulatod tudni akarok. A világ legerősebb teremtménye vagyok valószínűleg, de amikor ma megtudtam, hogy mire készültök, megrémültem. Megijedtem, hogy elveszítelek, érted? Bármit megtennék miattad. Egész országokat lennék képes leigázni a kedvedért és hogy biztonságban tudjalak. Fel tudod fogni, mit jelent ez az én helyzetemben? - ekkor már suttogott és újra az én szeretett, kenyérre kenhető Orionom volt.
Nyeltem lassan egyet és megsimogattam a puha, selymes nyakát. Beleremegett az érintésembe.
- Hogy mindent elmondok neked innentől. Őszinték leszünk egymással - feleltem.
Égető vágyat éreztem arra, hogy megcsókoljam. Hogy minél közelebb tudjam magamhoz, hogy magamévá tegyem ott helyben, abban az elhagyatott parkolóban. Nyeltem egy hatalmasat.
- Őszinteség. Rendben. Tervben sem volt, hogy a héten Németországba utazzak, tárgyalni az új kancellárral. Gyűlölöm azt a nőt. Az egyik hotelban voltam, innen nem messze. Kíváncsi voltam, hogyan tartod a frontot itthon. Hogyan kezeled a parlamenti helyzeteket és hogy kikre hallgatsz a távollétemben - mondta könnyedén.
Összevontam a szemöldökömet. Láttam felszállni a gépét három napja.
- Tökéletesen helytálltál a tegnapi ülésen, kitartottál az elveid és a meggyőződésed mellett. Képes voltál sarokba szorítani az ország legjobb politikusait. Képes vagy a befolyásodat és a pénzemet nem kímélni, hogy neked legyen igazad. Aztán felhasználtad Philippe-et, az egyik legfontosabb személyt az életemben, hogy elérd a céljaidat…
- Mire akarsz kilyukadni? - kérdeztem kissé feszülten.
- Arra, hogyha két perccel később születsz, már róka lennél. Arra, életem, hogy engem tart mindenki kegyetlennek és gátlástalannak, de te legalább annyira piszkos módszerekkel tudsz játszani, mint én. És én ezt is szeretem benned, tudod?  - lassan lábujjhegyre állt és lágy csókot lehelt az ajkaimra.
Menta és méz ízű volt. Kellemes, mégis veszélyes. Határozottan szerettem. Szorosan átöleltem a derekát, majd nagy tenyereimet a kerek fenekére csúsztattam. Elmosolyodva a nyakába temettem az arcomat. Mélyen beszívtam a levendula és a vér illatát. Halkan felnyögött, amikor finoman a hófehér bőrébe haraptam. Teste úgy simult a karjaim közé, mintha oda tervezték volna. Mintha nekem lett volna teremtve. Az addig halált osztó démon, megadó tiniként olvadt el az érintésem alatt. Szerelmes volt belém, semmi kétség.
- Daniel! Nem! Ha elfelejtetted volna, fontos dolgunk van - tolt el határozottan magától, mire elégedetlenül felmorrantam - Menjünk fel, nézzük meg, hogy van ez a Marcus barátod.
Szó nélkül összefűzte az ujjainkat és húzni kezdett a lift felé. Némán követtem, mintha csak a kutyája lennék. Egy jól idomított, odaadó házikedvenc.
- Nem is a barátom - feleltem, amikor becsukódott előttünk az acélajtó.
Rám nézett azokkal a hatalmas, vesébe látóan kék szemeivel.
- Tudom, hogyan érzel iránta. Ő a múltad része, amit nehéz elengedni. Fiatal vagy még… Nagyon fiatal… Meg fogod majd tanulni, hogyan kezeld mindezt. Méltósággal.
Kissé értetlenül fordultam felé.
- Csak téged szeretlek. Ugye tudod? - kérdeztem, mintha csak természetes lenne.
Lassan elmosolyodott. Ezzel az arcával le tudta volna olvasztani a minket körülvevő tükröket. Cseresznyepiros ajkai egy szabályos O-t formáztak, mintha meglepett lenne.
- Természetesen tudom. Ezért vagy még életben.
Ekkor nyílt az ajtó és kilépett a fülkéből, magával rántva engem is.
Marcus akkor már nem volt magánál. A város legjobb orvosai szerint vérmérgezést kapott a lábán lévő sebek miatt, több bordája is eltört, ahogy az arccsontja és a keze is. A tüdeje egy része váladékkal telt meg és a hideg miatt komoly felsőlégúti gyulladást kapott. Mire felértünk, összeomlott a légzése, majd leállt a szíve is.
Itt egy kicsit elkanyarodnék a cselekményektől, mert fontos dolgot kell tisztáznunk. Mire ezek megtörténtek, már temérdek interjút adtunk közösen és külön is a legkülönfélébb újságoknak, televíziós műsoroknak, még videóbloggereknek is. Készségesnek kellett lennem minden médiummal, mert fontos volt az uralkodó család imidzse. Mindennél fontosabb. Miután összeházasodtunk, talán egy hónappal utána, egy fiatal, szőke nővel beszélgettem. Ha jól emlékszem, valamilyen tini-magazinnak dolgozott. Egy fekete kanapén ültem, amiről éppen azt találgattam, melyik üzletben vehették lapra szerelve. Ekkor nekem szegezte a kérdést: mikor szeretett bele a királyba? Már magam sem tudom, mit feleltem. Biztosan hadováltam valamit az első látásra bekövetkező egymásba boldogulásról. Akkor nem vettem komolyan.
Utólag belegondolva: mikor szerettem bele Orionba? Határozottan azt felelném, hogy akkor, amikor annak ellenére segített az exemnek, hogy éreztem rajta, legszívesebben egyetlen mozdulattal kitörné a nyakát. Megmentette az életét, pedig tudtam, hogy a riválisának érezte. Mindenkit távol akart tőlem tartani, aki a konkurenciája lehetett, mégis segített neki, mert tudta, hogy számomra fontos. Tudta, hogy a világom egy darabja veszne oda Marcus-szal. Akkor értettem meg, hogy engem és az irántam érzett szeretetét sokkal többre értékeli a saját önérzeténél. Maga és az igényei elé helyezte az én érzéseimet. Képes lenne erre egy gonosz lény?
Amikor beléptünk a kórterembe, ahol éppen újraélesztették, Orion azonnal átlátta a helyzetet, míg az én agyamon a pánik lett úrrá.
- Adjon neki a véremből - mondta halkan.
Határozott, mégis csendes hangja utat tört magának a gépek sípolása és a nővérek hangja között. Az orvos egy hatvanas éveiben járó zseni volt, aki az életének nagy részét a király szolgálatában töltötte az ország magasrangú tisztviselőinek és méltóságainak fenntartott magánkórházban. Én csak ide járhattam már, legyen szó bármilyen vizsgálatról. Dr. Martin pedig csodálatos szakember volt, aki már egyszer látott el addigra, amikor elvágta a lábamat egy törött csempe a medencében. Akkor is higgadt, de figyelmeztető arckifejezéssel fordult az uralkodó felé.
- Felség, Önnek kell mérlegelnie, hogy…
Hangjában a talpnyalásnak a szikrája sem volt meg. Többek között, ezt is kedveltem benne.
- Igen. Szükségünk van a fiúra - felelte Orion, bólintva egyet és már kapta is le magáról a felsőjét, hogy az orvos hozzáférjen a karjához.
Sokat olvastam a démonok gyógyítási folyamatáról. Ez egy elég bonyolult, kissé mágikus… elég mágikus jelenség, aminek során a lény szervezetének egy része átkerül a halandóba. A démonok sokkal gyorsabb anyagcserével és regenerálódási sebességgel rendelketnek, ami egy hatalmas löketet ad a másiknak. Ezzel képesek akár a holtakat is feltámasztani. A legtöbb orvosi szakkönyv erről persze nem számol be, mert egy iparág épülne a démonvérre, ami a fajtájuk gyorsabb kihalásához vezetne, mint a szerencsétlen orrszarvúk esetében. Azonban mindennek ára van. Az ilyen gyógyításoknál, a kapcsolat miatt, a démonok legalább olyan fájdalmakat állnak ki, mint a halandó, akinek vért adnak.
Dr. Martin engedelmesen fejet hajtott és a kis zsúrkocsira emlékeztető asztalról felvett, majd kibontott egy fecskendőt. Alig tíz másodpercbe telt összeraknia és sterilizálnia a király bőrét.
- Semmi baj, felség. Egy apró szúrást fog érezni. Ne nézzen ide - mondta megnyugtató hangon.
- Vérrel táplálkozom, ha nem vette volna észre - felelte Orion kissé elfintorodva.
- Az teljesen más. A saját vérünk más hatással van ránk. Az evolúció úgy kalkulálta, hogy ne hagyjuk olyan könnyen elvenni.
Remegő térdekkel léptem közelebb hozzájuk és végre le tudtam venni a fél szememet Marcus elgyötört testéről. Megfogtam az uralkodó szabad kezét és lágyan simogatni kezdtem. Ő kissé bágyadtan nézett rám.
- Benjamin hamarosan itt lesz. Te fogod fogadni, megértetted? - suttogta.
- Igen, felség.
- Mondd meg neki, hogy írásban juttassa el a jelentését Brenthez. Ő majd elintéz mindent.
Ekkor nem bírtam tovább.
- Majd én elintézem. Hagyjuk ebből ki őt - mondtam szinte mellékesen.
- Rendben.
Tudtam, hogy csak azért egyezett bele, mert nem akart mindenki előtt veszekedni. Kínosan ügyelt a látszatra.
Ezek után minden olyan gyorsan történt. Miután a vért levették tőle (egy közepes méretű fecskendőnyit, bár ezt nem igazán tudom megítélni), Oriont egy másik kórterembe vezették, ahol lefeküdt az ágyra. Percek alatt rázni kezdte a hideg és leizzadt. Tagjai remegtek és a tekintete elködösült. Aggódva simogattam meg az arcát.
- Hogy érzed magad? - tettem fel a nagyon is ostoba kérdést.
- Mintha influenzás lennék - felelte lassan elmosolyodva - Csak szorozd meg hússzal és add hozzá, hogy egy kést állítottak a bordáid közé.
Tehetetlennek és haszontalannak éreztem meg. Megfogtam a kezét, mire felszisszenve elhúzta. Bármit megadtam volna azért, hogy enyhítsem a fájdalmát.
- B-beszéljünk másról - ajánlotta - Gondolkoztál már neveken?
A kérdés olyan gyorsan érkezett, hirtelen majdnem vissza kérdeztem, hogy milyen nevekre gondol. Az éjszaka előtti életünk addigra már semmiségnek tűnő problémái, nagyon is távolinak tűntek. Éreztem, hogy ezt ő is tudja, ezért akarta ezzel elterelni a figyelmemet.
- Nem… Nem tudom. Azt hittem, hogy az Örökösnek az uralkodó ad nevet. És majd én a többinek.
- Nem lesz több gyerekünk - jelentette ki, nyelve egyet.
Homloka verejtékben fürdött és nehezen kezdte szedni a levegőt, mintha egy maratont futott volna emberként. Összevontam a szemöldökömet.
- Nekem vannak… voltak testvéreim. És mindegyikük gyűlölt, amiért én voltam az Örökös. Hiába hercegek és hercegnők voltak, apánk megválasztása után, mintha utolsó perszónákká változtak volna. Bármit megtettek, hogy kiüssenek a nyeregból. Semmi sem volt szent nekik. Felhasználták ellenem az akkori Társamat.
Nehézkesen és vontatottan beszélt, mintha a nyelve folyamatosan elakadna.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem, bár tudtam, hogy nem kellett volna.
Orion még sosem volt ennyire emberi előttem, ennyire esendő. Nem szokott a családjáról beszélni. Egészen addig, azt sem tudtam, hogy van-e olyan közeli vagy távoli rokona, akivel tartja még a kapcsolatot. A démonok - örök életükből fakadóan - elég haragtartóak.
- Anthon gyönyörű teremtés volt. Szőke, göndör haj… Fekete szemek. A kor legszebb férfijai közt tartották számon. Komolyan. Imádtam őt. Az előtt választottam ki, hogy Franciaország harcba lépett volna Amerikában Anglia ellen. Philippe gyűlölte, mint macska a vizet, mert ostobának tartotta. Valójában igaza volt, de én szerelmes voltam.
Úgy mondta ezt, mintha ez magyarázat lenne a vakságára. Aztán eszembe jutott, mennyire tökéletesnek láttam régen Marcus-t. Az agyam hátsó részében motoszkált egy apró hang, ami figyelmeztetni akart, hogy nincs rám jó hatással és kihasznál, de én teljes erőmből rábasztam az ajtót és messzire dobtam a kulcsot.
- A testvéreid kihasználták őt ellened? - nyújtottam felé egy pohár vizet.
Óvatosan megemeltem a fejét és amikor láttam, hogy a remegő kezével aligha tudja megfogni, így a kiszáradt ajkaihoz tartottam. Nehezen kortyolt néhányat. Esetlenül hanyatlott vissza a párnára.
- Igen. Rávették, hogy ne vesse alá magát az utódtámasztási procedúrának. Nos, el tudod képzelni, régebben mivel járhatott ez… Megtagadta, ameddig nem kapott rangot és megfelelő értékű terültet a francia birtokunkon - suttogta.
- És teljesítetted a kérését?
- Persze. Természetesen. Fel is csinált egy csinos kis szolgálólányt. Aztán a saját kezemmel fejeztem le.
Hirtelen kikerekedtek a szemeim. Bár magam sem tudom, miért reménykedtem happy endben.
- Philippe elfogadta a Társaidat? Mármint érted…
Most rajta látszott a meglepettség. Tudtam, hogy máskor kitérne ezen kérdések elől. Utálta, ha a múltjáról kérdeztem.
- Több, mint háromszázötven évem alatt számtalanszor voltam szerelmes. Volt, hogy évtizedekig bolondultam valakiért, mint Carlért, de voltak pár napig tartó valamik is… De Philippe más. Ő a testvérem volt a sajátjaim helyett, apám volt az apám helyett és ő mutatta meg nekem, hogy nem elsősorban Örökös vagyok, hanem egy démon, aki bármit elvehet, amit akar. A mi kapcsolatunk nagyon bonyolult. “De szerelmünk több volt mint soké, ki nagyobb mint ő meg én, okosabb mint ő meg én…” - motyogta, magára húzva a takaróját.
- “s sem az angyalok a felhők felett, sem az ördögök tenger fenekén nem tehetik hogy, szívtől a szív, elváljunk, ő meg én.”* - fejeztem be a versszakot.
Poe a kedvenc költője. Nekem kicsit sötét, de Carltól megtudtam, hogy nagyon jó kapcsolatot ápoltak egymással, ameddig élt. Döbbenten vettem észre az első szeretkezésünk alkalmával, hogy a dereka alá kicsivel, oda van tetoválva a bőrére ez a rövid idézet. Teljesen lesokkolt, hogy képes valaki ilyesmit rávarratni majdnem a fenekére.
- Daniel… De ez nem azt jelenti, hogy most nem téged szeretlek. Te vagy az Igazi. Elhiszed, ugye? - kérdezte esetlenül.
Lágy csókot nyomtam a reszkető csuklójára, mire felsóhajtott.
- Persze, édesem. Most aludj, attól jobban leszel.
Ebben egyáltalán nem voltam biztos. Abban sem, hogy hittem neki. Egyetlen dologban voltam csak holtbiztos abban a pillanatban: meg kell őt védenem mindenkitől és mindentől. Ezért pedig képes lettem volna mindent feláldozni.

* Edgar A. Poe - Lee Annácska (Babits Mihály fordítása, 1909)