Orion társa

23.

Philippe szemszöge

- És komolyan felnégyelték? - kérdeztem érdeklődve.
Elmerengve parkoltam le kórház mélygarázsában.
- Igen… Ez egyfajta példastatuálás volt. Hogyha nem csatlakoztak volna a keresztény érához, nem maradhatott volna fent a királyság - összegezte a mellettem ülő férjem a történteket.

Mindig a gyengéim voltak az okos férfiak. Hogyha pedig valaki szép és eszes is volt, ahogyan Harry, az egészen ámulatba ejtett. Éppen valami közép-európai ország történelméről beszélt csillogó szemekkel, amiről nemrég olvasott. Annyira gyönyörű volt ilyenkor. Göndörödő, barna tincsei kócosan lógtak, miközben vörös ajkait kissé lebiggyesztette. Apró ujjait az enyémekbe fűzte. Szerettem elnézni rajta a fénylő fehérarany karikát, ami mutatta, hogy ez a szépség az enyém volt.

- Ennyire érdekel ez a dolog? - tudakoltam rápillantva.
Elvigyorodva bólogatott. Mosolya a napfény simogatásával ért fel számomra.

- Mi lenne, ha beiratkoznál egy egyetemre? Gondoltál már rá? - vetettem fel már amikor a lépcsőn mentünk felfelé.
Harry sosem liftezett, amióta látott egy nagyon emblematikus jelenetet a Végső állomásból. Félt, hogy beragad és bármi történik vele. Én pedig ráhagytam csak.
Megtorpant.
- És mi lenne Meddy-vel? Olyan picike még.
- Médeának két apja van… Meg egy csomó barátunk. Hogyha New York-ban járnál iskolába, akkor be tudnál járni - vontam vállat.
Szorosan magamhoz öleltem. Éreztem a szapora légzését, amit nem lehetett tudni, hogy a közelségemtől vagy a lépcsőktől volt.
- Nem akarom tőled elvenni a fiatalkort. Nem akarom, hogy otthonülő háziasszony légy, érted? - néztem a szemébe.
Édesen elmosolyodott.

- Apuci… Én Harold d’Orléans-Kold vagyok… Szerinted leszek valaha otthonülő? - kérdezte vidáman - Még meggondolom az egyetemet. Menjünk, már várnak ránk.
Gyors csókot nyomott a számra, majd kézen fogva húzni kezdett az első emelet felé.
Néha vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor felül kell emelkednie a saját nyomorán. Amikor egy nagyobb célt kell szolgálnia és összeszorított foggal tűrnie. Valójában sok minden miatt kényszerülhetünk erre. Amikor fegyvert kell fognunk a hazánkért, amikor végig kell hallgatni egy unalmas beszédet, amikor megtartóztatod magad az első randin… A 21. századi ember ezt már nem igazán ismeri. Mindent azonnal és teljesen akar. Annyira rossz látni, hogy nem tudnak várni.
Utálok olyan lenni, mint egy öregember, de valóban így van. Régen mindennek meg volt a maga kerete és menete. Nem éltek csak úgy a nagyvilágba az emberek. Néha nagyon hiányzik a 17. század és Franciaország.

- Hogyha képes lesz megfogalmazni egy értelmes kérdést, hajlandó leszek válaszolni rá - mondtam kissé unottan.
Kínos nevetés hullámzott végig a termen. Legalább harminc újságíró és riporter tolongott a sajtótájékoztatón.
- Akkor így kérdezem: meddig szól az Ön kinevezése? Mikor nevez ki a Parlament új uralkodót? Már három hét eltelt - erősködött a nő, szorosan összehúzva magán a szürke zakóját.
Vettem egy mély levegőt. A Pokolba kívántam az egészet.

- A királyi végrendelet szerint, én irányítom az országot, ameddig a Parlament nem választ mást vagy az Örökös nagykorú nem lesz.
- Világhírű jogtudósok, de nem gondoltak ilyen eshetőségre? - billentette oldalra a fejét.
Mellkasomból állatias morgás kívánt utat törni magának, így köhintettem egyet.
- Ön felkészült minden pillanatban arra, hogy a férjével együtt kómába esik? - kérdeztem vissza.
Hamarosan véget vetettem az ócska színjátéknak.

- Paha, azt hittem elaludtál, öcsi - mosolyogtam fáradtan az óriásra.
Ville Pysy sosem volt a kedvenceim egyike. Valójában egy utolsó idiótának tartottam, ahogyan ő egy különc buzinak engem. Akkor sem mozdult volna ki az elefántcsont tornyából, hogyha nem Danielről lett volna szó.
- Borzasztóan vicces vagy, Philippe. Az ifjú férjedtől tanulod ezeket vagy az interneten olvasod? - kérdezte tört angolsággal.
A finn a legfurcsább démon volt valójában, akit ismertem. Senki sem ejtett annyira zavarba egyetlen pillantással, mint ő.
Volt valami abban a szürkés, kígyószerű tekintetében, amitől a frász tört rám.
Tudtam, miért hozta fel Harry-t és azt is, hogy tudja, nem véletlenül küldtem haza a páromat.

Egymás mellett léptünk be a liftbe és fordultunk az ajtó felé. A késői időpont miatt senkivel sem találkoztunk a királyi pár emelete felé tartva. Hátra gördült a sarkán és jól láthatóan végigmért.
- Tudod, még mindig gyönyörű vagy - jegyezte meg.
Éreztem, hogy pír önti el az arcomat a szemérmetlenségétől.
- Ne mondj ilyeneket, bazd meg! - dörrentem rá.
- Zavarban vagy? - nevetett fel.
Hangja visszhangot vert a tükrös falakon. Paha mindig is a mestere volt mások felbosszantásának és megfélemlítésnek. Jómagam sosem lennék képes rettegni tőle, ellenben borzasztóan idegesített szinte mindig, amikor a közelemben volt. Ez szerencsére nagyon ritkán fordul elő. Nem, félni sosem lennék képes tőle, pedig ő teljes értékű démon… Azonban félni nem tudnék tőle… A mi múltunk túl régre nyúlik vissza ahhoz.

- Meg tudod csinálni? - kérdeztem már, amikor Orion és Daniel ágya mellett álltunk.

Néhány hosszú pillanatig elnéztem a király békés, érzelemmentes arcát. Olyan volt, mintha csak aludna. Eszembe jutott, hány éjszakát szunyókált át ilyen édesdeden a mellkasomon, szorosan hozzám simulva, egyenletesen lélegezve, akár egy kisgyermek. Mivel a teremtettje voltam és ő volt a démonok királya, nagyon erős vonzalom fűzött hozzá. Nem olyan, mint Harry-hez. Nem olyan vad és mindent elsöprő, nem annyira materiális és elementális. Orion és én sokkal inkább voltunk egymásnak egyfajta sziget, egy kikötő az élet tajtékzó tengerén. Nagyon kedveltem már emberként is a társaságát, hiszen vidám volt és akkor még kevésbé bölcs. Gyönyörűsége és életkedve teljesen rabul ejtett, ahogyan már sokszáz éve teszi. Ő volt apám helyett apám, a testvérem helyett (mivel szívből gyűlöltem a bátyámat) a testvérem és a tanítványom helyett a diákom. Imádtam minden percét, ahogyan bevezethettem az élet élvezetének megismerésébe.

- Ki fog folyni a nyálad - bökte meg a vállamat Paha.

Megráztam a fejem. Ő éppen ekkor nyitotta szét a pizsamát Daniel mellkasán. Tüzetesen megvizsgálta minden porcikáját. Tudtam, hogyha ébren lenne a gyerek, sosem tehetne ilyesmit. Dan igyekezett megfelelni a király által támasztott külsőségeknek, hogy közelebb kerüljön hozzá, ezért sosem keveredett illetlen szituációba senkivel. Hiába volt ő a sokkal férfiasabb, aktív fél a kapcsolatukban, a Társ-mágia miatt mindig egy kicsit alávetett lesz, ahogyan Harry is.

- Bazd meg…
- Olyan rondán beszélsz… Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte kissé tétován.

Tetovált ujjait a lassan végighúzta az ezüstpenge oldalán. Mint mondtam már, a finn szerette a frászt hozni az emberekre. Egy színpad volt számára az egész világ. A szó legteljesebb értelmében.
- Persze, hogy akarom. Ennek az állapotnak véget kell vetni. Te vagy az egyetlen, aki képes erre - sóhajtottam fel fáradtan - Intézd el, mert hamarosan benéz a nővérke, hogy mindent ellenőrizzen.

Paha gonoszkásan elmosolyodott. A szívemet egyfajta pánik fogta el, amikor végignéztem, ahogyan mélyen Daniel mellkasába mártja a fegyvert.