Orion társa

22.

A szerző megjegyzése: Te jó ég! Egyes kutatások szerint egy embernek 3-400 ismerőse van (azok, akiknek tudja a nevét és az utóbbi 2 évben felvette a kapcsolatot valamilyen formában velük). Daniel és Orion története pedig már túl jár a 800. megtekintésen és ez csodálatos. Nagyon jól esik, hogy van, akit érdekelnek a gondolataim... Komolyan.

Július végéhez képest kifejezetten meleg volt. A Nap szinte égette a testemet. Amikor kinyitottam a szememet, hálát adtam, amiért magamon hagytam a sötét szemüveget.
Nagyot nyújtóztam, mint egy kiscica és a kölyökre pillantottam.
Harry álmosan lapozott egyet a könyvében. Hófehér hátának bőre szinte szikrázott. Vállig érő haját összefogta, hogy legalább attól ne legyen melege.
Annyira furcsán csendes volt minden. A rekkenő hőségben nem mozgott a levegő, ami egyszeriben fojtogatóvá vált.
- Minden rendben? - kérdezte a fiú.

Aggódva nézett rám, pedig már órák óta nem szóltunk egymáshoz. Élveztem a társaságát. Megnyugtató volt és kedves. Értette, mit akarok egyetlen szó nélkül is. Valamiért egyértelmű volt, hogy áthívom magunkhoz, amikor Philippe "apás-hétvégére" viszi Médeát.
- Csak fura érzésem lett... - motyogtam, magamra terítve a köntösömet.
Barna szemeit az enyémekbe fúrta. Volt benne mindig is valami félelmetesen lélekbelátó. Olyan volt, mint egy nagyon öreg ember, aki már látta a világ legsötétebb oldalát, mégis képes a fényben élni.

Befelé vettem az utam, az előtérben hagyott telefonomhoz. Ahogy odaértem, azonnal megcsörrent.
- Nyuszi... - kaptam fel.

A vonal túloldalán elhaló nyöszörgés hallatszott csak. Millió közül is azonnal felismertem.
- Orion... Mi történt? Hol vagy most? - kérdeztem halkan.
- A bázison... robbanás... gyere ide... Könyörgöm - suttogta.
Átvillant az agyamon, hogy egy katonai szemlét tartott ma a város határától nem messze. Magamra rángattam a nadrágomat.

- Harry! Azonnal indulunk! - ordítottam ki, mire a srác felpattant és egy szál fürdőnadrágban a garázs felé viharzott - Orion, itt vagy?
Újabb nyöszörgés volt a válasz. Valami furcsa, elfojtott hörgést hallottam.
Úgy pattantam be a Ferrariba, mintha megőrültem volna.

- I-igen...

A 720 lóerő fájdalmasan bőgött fel alattunk.
- Szerelmem, odaadom a telefont Harry-nek. Beszélned kell neki folyamatosan, rendben? Mindjárt ott vagyok - szabadkoztam.
- Ne... Téged akarlak hallani... A te hangodat akarom...
Hangja kétségbeesett volt és fájdalmas.
Az egyébként 35 perces utat alig 22 alatt tettük meg úgy, hogy minden létező szabályt megszegtem és szinte folyamatosan nyomtam a dudát, hogy felhívjam magunkra a közlekedők figyelmét. Az utolsó szuszt is kihajszoltam a kocsimból, miközben kiszedtem Orionból a történteket.
Egy kísérleti EMP-fegyver robbant fel, a levegőbe repítve az egész bázist. Arra a kérdésre, ki élhette még túl rajta kívül, csak Will-t tudta mondani, akit meg tudott védeni. Aztán, körülbelül öt perccel a megérkezésünk előtt, a vonal megszakadt.

A terület valóban olyan volt, mint egy apokalipszis helyszíne. A drótkerítés és az épületek darabokban. Vérfoltok borítottak mindent. A sűrű por belepte a környéket.
- Maradj itt és hívj segítséget. Carlt és Philippe-t... Neki mondd meg, hogy ne hozza ide a kicsit. Ne szállj ki az autóból! Megértetted? - förmedtem a mellettem ülő ijedt fiúra.
Arcán döbbenettel teli félelem lett úrrá és lassan bólintott.
Az ajtót villámgyorsan csuktam be magam után.
Tudtam, hogy az EMP előállításához atommaghasadást idéznek elő. Hogyha egy ilyen dolog robbant fel, akkor félő volt, hogy valamilyen sugárzás vagy káros anyag szabadult fel. Bár ezzel kapcsolatban nem voltam teljesen tájékozott, így semmi sem biztos. A páncélozott kocsim azonban védett egy vegyitámadás esetén is.