Orion társa

11.

Dőlt betűk - Orion naplóbejegyzései

1671. június 24.

Ma csodálatos napot töltöttem Philippe-el. Egészen messzire kilovagoltunk a várostól. Élveztük a csendet és a természet nyújtotta gyönyörűségeket. Élveztem, hogy nem kellett osztoznom az elbűvölő személyén Chevalier-el, aki a minapi vihar miatt még mindig Fontainebleau-ben tartózkodik. Legnagyobb sajnálatomra, legkésőbb holnap visszatér a palotába. Gyakran elgondolkodom, Isten megbocsájtja-e nekem azokat a bűnös gondolataimat, amelyekben a legkülönfélébb módokon végzem ki őt. Végezetül eszembe jut, hogyha az Úr hajlandó szemet hunyni afelett, amit mi hárman áldozunk a testi kéj oltárán, akkor ezt már igazán betudhatja a fajtám feslettségének.
Igyekszem megnyugtatni magam afelől, hogy ellenszenvemet pusztán az erkölcstelensége és a kicsapongó életvitele vívta ki. Próbálok nem számon tartani minden frankot, amit kiad rá és minden percet, amikor elbűvölő, smaragd tekintete helyettem, rá szegeződik.
A Monsieur mesélt az elkövetkező menyegzőjéről azzal a német tramplival. Úgy sejtem, frigyük nem lesz hosszú életű, hogyha Chevalier kinyitja azokat a szépen metszett ajkait a fiatalasszony ellen. Előle még maga Louis sem nyújthat számára menedéket.
Apám szerint, a fajtánk azért él az emberek árnyékában már évezredek óta, hogy bármit megkaphasson tőlük. Ezt mindenki látja, akinek egy kis beleszólása is van a politikai életbe. Mi teremtjük a királyokat és taszítjuk le őket, hogyha a kedvünk tartja.
Én nem vágyom királynak lenni. Nem vágyom hatalmas palotákra és vagyokat érő felöltözetre. Egy kis birtokot szeretnék, ahol boldog leszek Philippe-el. Ugyanakkor tudom, hogy a herceg nem részesítene kegyeiben, hogyha nem lennék Samuel Froid fia és nem tudnám őt megvédeni Louis haragjától.
Mindennek ellenére, én csakis őt akarom. És mivel Henoch örököse vagyok, meg fogom kapni.

- Ki a franc az a Henoch? És miért emlegeti? - motyogtam halkan.
Az utóbbi nyolc hétben rászoktam arra, hogy én is beszélek magamban. Túl sok gondolatom volt, amiket nem tudtam senkivel sem megosztani.
Mi történt ebben a nyolc hétben? Gyakorlatilag Orion száműzött engem, miután a szemem láttára kivégezte rajtam és az d'Orléan-házaspáron kívül az összeesküvés összes részvevőjét a kastély nagytermében. Az eldurvult betörés után, a márványpadlót ujjnyi vastagon borította be a lefejezett holttestekből szivárgó vér. Mindenre rátapadt, beleértve a lelkemet is. Olyan megvetéssel nézett rám, hogy azt hittem, ott helyben megszakad a szívem. Azt mondta, hogy csak a születendő Örökösre való tekintettel nem öl meg azonnal. Harry-nek és Philippe-nek az ostrom alatti jelenlétük okán kegyelmezett meg, illetve a fajfenntartás miatt, hiszen életképes utódokat képesek mostmár támasztani, ami ritkaság a fajtiszta démonok között.
Azon a borzalmas napon Brent felbérelt kiskutyái, miközben nekünk Kanadában kellett volna lennünk, betörtek a kastélyba, szinte teljesen felrobbantva azt, hogy megkeressék a kölyök naplóját, ami bizonyíték lett végül mindenki ellen, mivel a még időben érkező király kezébe került. Halálosan pontos terv volt. Mindennek tökéletesnek kellett volna lennie, hogyha William nem adja át a naplót Orionnak már az esküvőnk utáni napon, így az hónapok óta tudott az összeesküvésről. Igazából megértettem a Parancsnokot, hiszen ő felesküdött az uralkodócsalád szolgálatára. Igazi barom voltam, hogy bíztam benne.
Azon a borzalmas napon a király a kancellárját, annak felbérelt bűnözőit, Benjamin Koniogot, a hadsereg vezérkarának 8 tagját és 22 szolgálót végzett ki. Összesen több, mint 200 embert, akiknek mind végig kellett néznem a halálát. Volt, aki szó nélkül tűrte a sorsát, míg mások könyörögtek és megpróbálták kényszernek beállítani Brent ajánlatát. Benjamin nem tagadott semmit a hazaárulással kapcsolatban, azt sem, hogy hadititkokat szivárogtatott ki Észak-Koreának, de azt nem volt hajlandó elfogadni, hogy a démon életére tört volna. Azóta sem tudom megérteni, hogy a sok vád közül, miért pont ezt érezte fontosnak cáfolni.
Azon a borzalmas napon az én csodálatos, szeretetreméltó Orionom egy szörnyeteggé változott a szememben.
Szóval, még aznap éjjel Franciaországba küldött, az ősi családi birtokukra, ahol a dilis unokahúgán és a fura kertészen kívül senki sincs harminc kilométeres távolságban. Itt tengetem a mindennapjaimat. Mindent megkapok, amit megkívánok, de engedély nélkül nem hagyhatom el a villa környékét és gyakorlatilag nem csinálhatok semmit, amivel kapcsolatba léphetnék a külvilággal. Ez talán a legborzalmasabb. Bezárva lenni. Egy hét után már tökéletesen tudtam, milyen virágok vannak a méregdrága festményeken, milyen apró vésetek vannak a szekrény belsejében (három név: Guiseppe, Varo és Ludovic), hány repedés van a plafonon, mikor kel fel reggel percre pontosan a Nap, kik vannak az ősrégi ágy lábazatára faragva a szentek közül.
Emma - a vendéglátóm - szerint, régen ez volt Orion szobája. Először tiltakoztam ez ellen, de a házban ez volt az egyetlen lakóhelyiség, amit tisztességesen fűteni lehetett. Igen, a villa nem tartozott azon hipermodernül felújított régi épületek közé, amiket megszoktam a király mellett. Itt egy kandalló biztosította a meleget, amit hogyha nem pakoltam meg rendesen, akkor éjszaka 10-11 fokra hűlt le a hőmérséklet. Hamar ráállt arra a biológiai órám, hogy hajnali kettő környékén felkeljek és dobjak pár hasábot a tűzre. Basszus, még fát is nekem kellett hozzá vágnom. Emellett én takarítottam és mostam magam után. Áram és mosógép szerencsére volt, ahogyan angol vécé is. Ez volt a maximum komfort.
- Daniel! Két perced van! - hallottam előtérből Emma erélyes hangját.
Már kezdtem megszokni, hogy amilyen picike, olyan hangos.
Fintorogva dugtam vissza a kilazult padlódeszka alá a vaskos naplót. Három hete találtam rá Orion régi naplóira, amiket még kézzel írt. 1658-tól egészen 2015-ig. Igazából teljesen véletlenül ejtettem le az egyik cipőmet az üreg fölötti részre, ami érdekesen koppant. Nekem pedig semmi más dolgom nem volt, így felfeszítettem, rálelve az uralkodó eltitkolt, személyes énjére, amit senkivel sem osztott meg. Még velem sem. Érdekes volt, hogy még azokat a köteteket is elhozta ide, amiket már Amerikában írt és nem a régebbieket vitte el magához.
Nagyrészt a mindennapi kis problémáit írta le gyöngybetűkkel, amik egyszerűen elbűvöltek. Nem sorban olvastam őket, inkább átpörgettem a lapokat és amin megakadt a szemem, azt tanulmányoztam át. Rengeteget írt a Philippe-el való kapcsolatáról, míg a családjáról meglepő keveset. Kicsit érdekesen hatott a bálok és összejövetelek részletes taglalása. Leírta ki, mit viselt, gyakran kiegészítve a véleményével. Azt vettem észre, hogy elég felszínes fiatal lehetett.
- Kérdezhetek valamit? - kérdeztem már amikor az autóban ültünk.
Minden kedden elmentünk a közeli városba vásárolni. Ez volt a hetek fénypontja. Innen tudtam, mennyi napja vagyok itt. Ilyenkor össze kellett előre írnom, mit szeretnék és együtt vettük meg. Nem mehettem egyedül sehová. Ugyanakkor bármit megvett nekem a könyvektől kezdve a legdrágább élelmiszerekig, a szabályokat betartva. Minek is szegtem volna meg őket, amikor egy óceán választott el mindentől, ami egy kicsit is fontos volt számomra?
Emma egy nagyon alacsony, huszonötnek kinéző nő volt. Alig lehetett százötvenöt centi. Külsejét tekintve, nagyon is hasonlított a nagybátyjára a hullámos, hosszú hajával, amit mindig összefogva hordott és a halványkék szemével, amiben mindig ott csillogott valami szomorú, magányos szigorúság. Kezdetben nagyon távolságtartó volt velem és a helyzetemből adódóan, én is borzalmasan bunkó voltam vele, de kezdtünk összecsiszolódni.
- Igyekszem válaszolni - mondta tört angolsággal.
Bár feltételezéseim szerint, ő már Amerikában született, nagyon fiatal korában visszaköltözött a francia birtokukra. Ennek az okát talán sosem fogom megtudni. Ő nem a szavak embere és egy kicsit úgy is tűnik, mintha igyekezne minden emberszabásút a lehető legtávolabb tartani magétól.
- Ki az a Henoch? Egy régi könyvben olvastam... - néztem rá kíváncsian.
Lebiggyesztette az ajkait, amik feltűnően hasonlítottak Orionéhoz. Akaratlanul is nyeltem egyet.
- Ő Káin fia volt elvileg. A fajtánkat tőle származtatják. Káin bűne miatt az egész családja szenvedett, aztán Henoch úgy próbált meg kitörni ebből, hogy alkut kötött a Sátánnal. Erőt és örök életet kapott, cserébe a jóslatért.
- Öhm... Mégis milyen jóslat? - kérdeztem halkan.
- A régiek szerint emiatt szaporodunk olyan nehezen. Minden mágikus dologért azzal fizettünk, hogy elvette tőlünk a természet a könnyednek mondható utódállítás lehetőségét. A démonoknak egy Igazijuk van, miközben egy nyamvadt halandónak, akár neked is annyi gyereked lehet, amennyit csak akarsz, annyi nőtől, amennyit nem szégyellsz. Míg nekünk évszázadokba telik, mire megleljük azt, akit szeretünk és családot tudunk alapítani. És akkor még mindig ott a lehetőség, hogy egy féreg lesz az illető.
Hangja visszhangot vert a hatalmas utastérben, aminek hátuljában sosem ült senki. Kissé kényelmetlenül húztam be a nyakam a felsőm kapucnijához, hogy elbújhassak. Az eddig megszokottakhoz képest, meglepően slamposan öltözködtem az ittlétem alatt. Többnyire egyszerű, fehér pólót és farmert viseltem olyan bakanccsal, amiben nem törtem ki a bokámat, hogyha a fáskamrában bukdácsoltam. A földút eszméletlenül göröngyös volt, így a harminc kilométer majdnem egy óráig tartott alattunk és még a legmodernebb terepjáró sem tudta elfogadhatóra tompítani a kisebb krátereket.
- És mi ebből az igazság? - vetettem fel pár perc múlva.
- Szerintem egyszerű mutáció eredményei vagyunk - mondta nyugodt hangon, rám sem pillantva.
- Akkor mivel magyarázhatók azok az elképesztő dolgok, amikre képesek vagytok? Láttam, ahogy Orion...
Vállat vont.
- Mit? Én egyszer láttam, ahogy puszta kézzel törte két darabba egy ember koponyáját. Talán hét lehettem. Mint egy diót, érted? Nem tudom, honnan származunk, de ő teljesen más. Nem véletlenül ő a fajtánk uralkodója. Ilyesmire Nagyapa sem volt képes... illetve nem emlékszem.
Ismét jó pár perces hallgatás következett. Eltűnődtem, milyen hatással lehet egy hétéves kislányra, hogyha ilyesmit lát otthon. Jobban belegondolva, nem csoda, hogy Emma nem százas.
- Hová szeretnél menni először? - terelte a témát.
Felkaptam a fejem.
- Be tudunk ugrani a könyvesboltba? Szeretnék pár olvasnivalót.
- Ja, úgyis kell vennem térképet - vont vállat ismét.
Nagyon sokat vonogatta nemtörődöm módon a vállát igazából. Meg akartam kérdezni, hogy a GPS korában minek neki a térkép, de végül nem tettem. Nem szóltunk többet egymáshoz, amíg meg nem érkeztünk a bolthoz. Ott először én szálltam ki, majd az ajtóban meg kellett várnom. Ez azért volt, hogy ameddig ő nem figyel, nehogy eszembe jusson elkötni az autót. Már bejáratott rutinunk volt mindenben. Mindig ugyanúgy csináltuk ezt a rituálét. Az üzletben mindig a szeme előtt kellett lennem és nem állhattam szóba senkivel. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.
Hát nem, bazd meg. Hanem szövetkeztél a világ leghatalmasabb démonja ellen - gondoltam magamban keserűen - Aki csoda, hogy nem roppantotta szét a fejedet, mint egy diót.
Gyorsan tudtam választani. A kedvenc krimisorozatom új részét vadásztam le. Gyakran eszembe jutott, hogy ezek a könyvek csak rátesznek egy lapáttal a rémálmaimra. Minden éjszaka lefejezett holttesteket láttam. A vérükben fürödtem, majd a saját könnyeimben és verejtékemben ébredtem. Kínszenvedés volt az egész.
- Csak ennyi? Elég lesz a hétre? - kérdezte Emma a pénztárnál.
- Szép idő van. Majd kimegyek az udvarra és megszelidítek egy csorda hangyát vagy valami. El leszek.
Szó nélkül fizetett, majd megindultunk kifelé.
Mikor beszálltunk a kocsiba, nem indította el azonnal a motort. Láttam rajta, hogy akar valamit mondani.
- Szigorítanunk kell a szabályokon - bökte ki végül.
Összevont szemöldökkel néztem rá.
- Nem hagyhatod el nélkülem a házat. Soha.
- Mi? És mégis miért? Eddig legalább a kerítésig kimehettem! - háborodtak fel.
Pontosan százötven méterre volt a villától a kerítés, pontos négyszög alakban. Ezen belül nagyrészt csak füves terület volt, illetve néhány gyümölcsfa, amikről Orion leírásai alapján tudtam, hogy almát teremnek késő nyárig. Kíváncsi voltam rájuk. Ez volt az én mini-univerzumom. Ismertem már minden négyzetcentiméterét. Láttam a február végi hó alatt, az első áprilisi naplementében és a kora tavaszi napsütésben is, ami egyébként csodálatos volt. Állatok nem laktak a szűk birtokon, leszámítva a hatalmas hangyabolyt és pár vakondot, akik kis túrásokat hagytak maguk után. Számomra ez nagyon is új volt, hiszen világ életemben nagyvárosokban laktam.
- Mert veszélyes. Nem kell többet tudnod, csak fogadd el - vetette oda, majd elindultunk tovább.
A délután további része ismét szótlanul és eseménytelenül telt. Este hatra azt vettem észre, hogy már vacsora után fekszem az ágyamon és ismét a plafont bámulom. Annyira unalmas volt minden körülöttem. Újra elővettem találomra Orion egyik naplóját.

1984. november 22.

Ma Carllal a vidámparkban voltunk. Teljesen el volt hűlve, amikor megtudta, hogy még sosem ültem hullámvasúton. Igazi lovag módjára fogta a kezemet, amit a körülöttünk lévők megbámultak, de egyikük sem merte szóvá tenni. Imádom minden érintését, a közelségét. Képes megzabolázni a háborgó lelkemet és elmém megnyugszik a közelében. Leveszi a terhet a vállaimról és mellette nem királynak kell lennem, pusztán egy egyszerű férfinak. Felszabadulok vele.
Testem pedig úgy vágyik rá, mint szomjazó egy korty víz után. Az élvezetek olyan síkjára juttat el, amikre még sosem léptem rá, még csak a kapuit sem láttam távolról. Dominanciája ugyanakkor sosem lépné át azt a határt, ami nekem nem okoz felhőtlen örömet.

- Az kemény, öreg... - motyogtam magamban, lapozva egyet lassan.
Bár ne tettem volna. Mindezen gyönyörök bizonyítékaként a király valamiért úgy érezte, az az optimális, hogyha a szavai mellé egy meztelen, fekete-fehér fényképet is beragaszt a harminc év körüli Carl Kaltról. Ennek hatására messzire hajítottam a poros kötetet.
Túl intimnek és bizarrnak éreztem az egész szituációt, hogy jó szívvel olvassam.
Hosszú percekig, talán negyed óráig néztem a fal tövébe esett bőrkönyvet, végül újra felemeltem és félve belepillantottam.
- Micsoda szakáll...
Éreztem, hogyha egyszer újra látom őt, élete végéig hallgathatja ezt a sztorit. Aztán eszembe jutott, nem lenne illendő olvasnom Orion legbelső gondolatait, legyenek azok bármennyire viccesek.
Harcot vívott bennem a kisördög és jó részem.
Végül tovább szemléltem a megsárgult lapokat.