Orion társa

6.

- Hát szia, tündérem. Hogy van ma a világ legszebb kislánya? Hm? - gügyögtem mosolyogva.
Behajoltam a bölcsőbe és kiemeltem belőle a rózsaszín rugdalózóba öltöztetett kis csomagot. Pehely könnyű volt és jellegzetes, baba illata. Elnéztem azokat a csillogó, zöld szemeket, amik tele voltak vidámsággal. Barátságos mosolyra húzta apró, halvány ajkait. Lágy puszit nyomtam a puha pofijára.
- Tudtok már valamit a neméről? - kérdezte mögöttünk Harry, a frissen vasalt ruhákat pakolva a szekrénybe, amiket az imént hozott be az egyik szolgáló.
Megráztam a fejem.
- Még nagyon korai, de legutóbb már hallottam a szívhangját. Annyira aranyos volt - mosolyogtam el.
Annyira meghitt volt az a pillanat, amikor magamhoz öleltem a pici, mozgolódó csecsemőt, hogy sírni tudtam volna. Addig, ameddig meg nem érkezett Harry és Philippe lánya, nem is akartam belegondolni, hogy egy év múlva már a mi gyerekünk is ekkora lesz. Nekem kell majd rá vigyáznom. Persze, dadák és segítők hada vár majd a csettintésemre, de a mellettem álló kissrác példáját követve, a lehető legtöbb dolgot egyedül akarom majd csinálni. Lassan az ablakhoz sétáltam, ami a hóval borított, szikrázó parkra nézett. Imádtam ezt a helyet. Amennyire a kezdetekkor irtóztam a tudattól, hogy az otthonom legyen, akkor annyira nem tudtam volna elképzelni, hogy máshol éljek. A karjaimban tartott apróság élvezettel tette kezecskéit az üvegre. Imádta a csillogó dolgokat.
- Amikor először meglátod, az teljesen más. Philippe elsírta magát - mondta halkan.
Kicsit szánakozva felé fordultam.
- Tudom, mire akarsz kilyukadni. És nem - feleltem megkeményítve a hangomat.
A fiú úgy nézett rám azokkal a ragyogó, barna szemeivel, mintha egy éhező kiskutya lenne. A férjével hat hete nem találkoztak és azt sem hagytam, hogy a picit lássa. Azóta magába roskadva bojong a lakrészében és akárhányszor benézek hozzá, alvást színlel. Orion rám bízta a büntetését. Én pedig annyira kegyetlen voltam, amennyire csak lehetett, mert még mindig nem volt hajlandó kiadni, hogy hol tartják fogva Marcust. Nevezhet bárki faszkalapnak, de nem voltam hajlandó engedni. Biztonságban kellett tudnom őt, mielőtt bármit is cselekedtek volna a kancellárék. Tudtam, hogy esélyük sincs a királlyal szemben, de mindenkit annyira távol akartam tudni tőle a végső pillanatban azok közül, akiket szeretek, amennyire csak lehet.
- Dan, imádja Médeát. A gyereke a szeme fénye. Még neked sincs jogod elvenni tőle őt.
Hangja inkább vádló volt már, mint könyörgő. Az utóbbi hetekben Harry lett az egyik legjobb barátom. Rengeteget beszélgettünk és vigyáztam a kislányukra, akiért szintén rajongtam. Figyelmes és bájos gyerek volt, de túlságosan fiatal ahhoz, amibe belekeveredett. Nem szabadna egy tizennyolc éves kölyköt házasságba kényszeríteni és gyereket varrni a nyakába holmi démonos marhaság miatt. De Médea szakasztott rá hasonlított. A hatalmas, smaragd szemeit kivéve, amik folyamatosan nevettek.
- De igen, jogom van hozzá. Orion rám bízta ennek a dolognak a megítélését - válaszoltam kissé szárazon, miközben letettem a kislányt a játszószőnyegre, ahol azonnal nekiesett az egyik plüss gombának.
- Szeretem őt. Tudom, hogy meg akarsz tőle védeni minket, de meg tud változni. Adj neki még egy esélyt.
Elgondolkodva néztem rá.
- Ezt én fogom eldönteni - mondtam és hátat fordítva nekik, távoztam a szobából.
Akkor jutott el végleg a tudatomig, hogy az a törékeny gyerek szereti azt az állatot, aki majdnem megölte. Hiszen még fel sem gyógyult teljesen az ominózus eset óta és a karjára konkrétan a seggéről vettek bőrt, mert csak úgy tudták az orvosok helyre hozni a lenyúzott területet. Őszintén szólva, nem hittem abban, hogy Philippe meg tud változni. Nem tudtam már elhinni, hogy egy ekkora rohadék újra jó ember lehet. Régebben hittem volna neki, ameddig végig nem jártam a Poklot Marcusszal. Ő megtanította nekem egy életre, hogy senki sem képes kifordulni magából. Még azok kedvéért sem, akik az életüknél is jobban szeretik.
Amikor benyitottam a keresett lakrészbe, ott teljes sötétség fogadott. Magabiztos léptekkel átszeltem a szobát és megkerestem a függönyt, ami eltorlaszolta a napfény útját. Sebes mozdulattal kihúztam, ezzel vakító világosságba vonva az egész helyiséget. Arra számítottam, hogy a francia még mindig alszik, de a hatalmas, baldachinos ágy teljesen érintetlen volt. A fekete ágynemű katonás rendben várta a gazdáját. Abból, ahogy be volt ágyazva, arra következtettem, hogy nem egy szolgáló csinálta, mert akkor a takaró jobb oldala kissé ki lenne hajtva, mintha csak hívogatna. Tehát a kis ficsúr magának intézte el. Helyes…
- Philippe… - szóltam halkan.
A fürdőszobából nyöszörgés hallatszott. Amikor beléptem, nagyon erős, állott, fémes szag csapta meg az orromat. A férfi a vécé előtt térdelt, homlokát a deszkának támasztva. Egy szál fekete alsónadrágot viselt csak. Szinte minden csontja kilátszott. Az utóbbi négy hétben rohamos leépülésnek indult, amióta tudatosult benne, hogy nem fogom a két szép szeme miatt újra Harry közelébe engedni és Orion sem fogja megmenteni a haragomtól. Mindig is a csendes, bosszúálló személyiség voltam, aki szépen, lassan mérgezi meg az ellenségeit és sosem szereti, hogyha hangos csattanással vesz valaki elégtételt. Mindent el lehet civilizált emberek módjára intézni. Philipe azonban határozottan szarul nézett ki. Már egy hete nem láttam és először azt hittem, William csak viccel, amikor azt mondta, hogy már a vért sem tudja megemészteni. Alapesetben, a démonok és a fattyaik tudtak emberi táplálékon is elélni, hogy még inkább beolvadhassanak az emberek közé. Ez csak nagyon egyedi esetekben változik meg. A francia azonban már láthatóan a vért is kihányta, amit még nem tudott lehúzni. A királytól tudtam, hogy a démonoknál ez az utolsó stádium, utána eszméletvesztés és kóma következik.
Elfintorodtam.
- Philippe - szólítottam ismét meg.
Lassan felemelte a fejét. Szemei hófehérek voltak és a távolba meredtek. Arca beesett és az erek furcsa, kékes árnyalatba látszódtak át a sápadt, pergamenszerű bőrén.
- Igen, fenség? - kérdezte alig hallgatóan.
Hangja olyan volt, mintha a szavak egy nagyon száraz papíron szűrődtek volna át. Szánalmas volt.
- Kelj fel.
Kinyújtottam felé a kezem, mert úgy ítéltem, hogy nem tudna önerőből felállni. Vonakodva elfogadta a jobbot. Valóban sokat fogyott. Gyorsan megnyomtam az ezüst öblítő gombot.
- Menj a hálószobába és ülj az ágyra. Várj meg ott - utasítottam.
Onnan lehet tudni, hogy teljesen megtörtél valakit, hogy már nem kérdez. Nem merülnek fel benne kérdések azzal kapcsolatban, hogy miért kellene megtennie azt, amit akarsz tőle. Ennek az ellenállásnak a hiányát láttam rajta is. Szó nélkül tette, amit mondtam. Még utána néztem és megcsodáltam a kerek fenekét, majd vettem egy nagy levegőt. Kivettem a fogmosó pohárból a kefét és engedtem bele vizet.
Amikor visszatértem, Philippe valóban ott ült, ahol mondtam. Egyenes háttal, előre meredve, tenyereit a combján tartva, lefelé fordítva. Lassan felé nyújtottam az italt.
- Idd meg. Ki vagy száradva.
Szó nélkül tette a dolgát. Két nagy kortyban lehúzta mindet. A bőre lassan kezdte visszanyerni az emberi színét. Leguggoltam elé és hagytam, hogy tekintete az arcomat fürkéssze.
- Ma találkozhatsz a férjeddel és Médeával. De előtte szót kell nekem fogadnod és csak akkor láthatod őket, amikor én vagy valaki, akit megbízok vele, ott van. Megértetted? - kérdeztem nyugodtan.
Bólintott egyet.
- Igen, fenség.
Arcán nem látszottak érzelmek. Ennél több lelkesedésre számítottam. A hatalmas ruhásszekrényhez sétáltam és kitártam mindkét ajtaját. Kihúztam az alsó fiókokat és elővettem egy alsónadrágot és pár fekete zoknit.
- Úgy kell kinézned, mintha nem egy roncs lennél. Mi ezek közül a göncök közül az, amit Harry a legjobban szeret rajtad látni? - mutattam végig az elképesztő ruha-arzenálon.
Lassan oldalra billentette a fejét és eltűnődött.
- A felhőkéket a virágokkal. Mellé a fekete inget. Ezeket ő tervezte és varrta.
Rövid nézelődés után megtaláltam tökéletesen vasalt, zacskózott állapotban a keresett darabokat. Leszedtem róla a védőborítást és jobban szemügyre vettem. Jó szabott, csodás anyagú remekmű volt minden darabja. Ezt még én is észrevettem, pedig semmit nem konyítok a divathoz. Óvatosan leraktam az ágyra őket, hogy ne gyűrődjenek.
- Hogyha ilyeneket tud csinálni, akkor miért nem ezzel foglalkozik? Öltözz fel - mondtam intve egyet.
Minden szemérem nélkül vette le az alsóját. Még elfordulni sem volt időm, így megcsodálhattam, miért volt oda Orion régen. Alig egy perc kellett neki és már reszketeg ujjaival próbálta begombolni az ingjét, de annyira remegett minden tagja, hogy esélye sem volt. Sóhajtva egyet, odaléptem hozzá és inkább én magam álltam neki.
- Miután kiválasztottam, nem hagytam, hogy befejezze az iskolát. Egyetemre akart menni, de bezártam a villánkba és… még a barátaival sem hagytam, hogy találkozzon - felelte halkan.
Nem hittem volna, hogy ennyire őszinte választ kapok. Egy pillanatig a szemébe néztem, majd gyorsan elintéztem a zakóját is. Hajszálnyit lötyögött rajta, de még így is egész jól festett, bár a hajára ráfért volna egy vágás.
- Elmegyünk ebédelni, aztán elviszlek hozzájuk, rendben?
- Igen, fenség.
Lefelé tartva, azon tűnődtem, mennyire lehetett magányos az utóbbi hetekben, hogyha még nekem is elmond ilyesmit. Megparancsoltam a szolgálóknak, hogy senki nem szólhat hozzá, amikor az ételt beviszik neki. Én biztosan megőrültem volna.
A konyhában, furcsa módon senki sem volt, így természetesnek vettem, hogy magamra kaptam egy kötényt és kinyitottam a hűtő ajtaját.
- Szereted a csirkét? Van a tegnapi vacsorából. Meg tudom neked csinálni szendvicsben egy kis sajttal, meg a spéci málnalekvárommal… Vagy laktózérzékeny vagy? - kérdeztem fel sem nézve.
- Nem, fenség.
Gyorsan összeszedtem a hozzávalókat. Philippe szó nélkül, az ajtóban állva nézte, ahogy elkészítettem a bagetteket. Alig telt el pár perc és a késői ebéd már a sütőben pirult össze. Kitöltöttem egy adag vért egy kristálypohárba és letettem a konyhapultra. Várakozóan pillantottam a franciára, mire odasomfordált és leült az egyik bárszékre. Egyetlen húzásra itta ki az életadó nedűt, amitől szemének smaragd csillogása is visszatért.
- Nem lenne szabad ilyen szolgamunkát végeznie. A király nem örülne neki, hogyha megtudná - vetette fel halkan.
- Mielőtt a Társa lettem, két évig a vécéjét pucoltam, szóval egy szava sem lehet - vontam vállat.
Lassan bólintott, láthatóan elfogadva a válaszomat. Kezdett kínossá válni a csend, amit láthatóan nem szándékozott megtörni.
- Mesélj a kapcsolatotokról - vetettem fel.
Hallatszott, ahogy élesen beszívja a levegőt. Mintha megfagyott volna körülötte a levegő.
- Én… Öhm… Szeretem Harry-t. Amikor megkaptam, nem akartam megkedvelni mert… Tudja, hogy vannak a démonok a Társakkal… De ő kitartó volt és kedves. Bármit tettem vele, ő mindig megpróbált a közelemben lenni. Rettenetes, amit műveltem vele.
Hangja színtelen volt és lágy.
- Most helyre hozhatsz. Csak nagyon kell igyekezned. Emellett van még egy kérésem. Marcusszal kapcsolatban...
Szemei fájdalommal teltek meg. Majd bólintott egyet.
- Hogyha visszaszerzi nekem a családomat, elmondom, hol tartják fogva.
Ezek után sebesen pörögtek már az események. Volt ott minden, de főként bömbölés. Philippe térden csúszva könyörgött a férje bocsánatáért, aki emiatt kezdett sírni. Én pedig csak pislogtam a sarokból Médeával, aki ádázul próbálta leszedni rólam a pólómat a nyakamnál, mert tetszett neki a színes tetoválásom. Cserébe össze-vissza puszilgattam, mire bájosan elmosolyodott. Bírtam azt a kis szarost.
Aztán a francia figyelme felé fordult, így magamra maradtam. Akkor már vágytam gyerekre.

- Életem, annyira izgulok már a baba neme miatt - suttogtam az éjszaka sötétjébe.
Orion kissé nehezen nyitotta ki csodálatos, kék szemeit. Dús szempillái árnyékot vetettek az arcára a beszűrődő gyér fényben. Felnézett rám és lágyan megsimogatta az arcomat. Egész testével hozzám simult, kellemes hűvösséggel töltve el a vastag takaró alatt. Selymes bőre cirógatta az arcomat.
- Mit szeretnél? - kérdezte fáradt hangon.
Minden normális embernek a töke tele lett volna velem már, mivel folyamatos csacsogásommal nem hagytam aludni. Pedig hosszú, vitákkal teli napja volt a Kongresszusban. De ő türelmesen végighallgatott és próbált úgy reagálni, hogy abból ne látszon, legszívesebben megütne a pofázásom miatt.
- Nem tudom… Csak egészséges legyen. Bár kisfiús apukakénk jobban el tudnám magam képzelni, de Médea olyan csodálatos.
Piros ajkait az enyémekhez érintette. Édes, szeretetteljes puszi volt csupán.
- Minden rendben lesz, drágám - felelte le-lecsukódó szemekkel.
Fejét visszahajtotta a vállamra, én pedig arcomat a sötét, puha tincsekhez nyomtam. Mélyen beszívtam azt a jellegzetes illatát, amit imádtam.
- Köszönöm, hogy vagy nekem - motyogta még, mielőtt magával rántott volna az álmok végtelen, csodálatos birodalmába.