Orion társa

26.

A féldémon életében vannak olyan pillanatok, amikor azt szeretné, hogy gyorsabban teljen az idő. Ilyenkor minden olyannak tűnik, mintha az idő végtelen fonalát csak egy vén, girhes szamár vonszolná, aki minden lépéssel mélyebbre süpped a sárban. Annyira vontatott lesz az egész, hogy a tehetetlenség mélyen a torkodba vály, miközben mozdulni sem tudsz az önnön indulataidtól. Rettenetes érzés a feszültség.

Valahogyan így éreztem magam, miközben a kórházba rohantunk. Szinte megfojtott a saját indulatom.

A tüdőm szúrni kezdett futás közben felfelé a lépcsőn. Szinte éreztem, ahogy minden izmom tiltakozik a megterhelés ellen, ahogy felértünk a hatalmas szürke ajtóhoz. Még mindig a pizsamalsómat és egy melegítőfelsőt viseltem. Orion csak annyival volt szalonképesebb, hogy ő az autóban magára tudta rángatni a farmerját és egy pólót, cserébe teljesen mezítláb volt.

- Vedd fel az enyémet - kaptam le útközben a papucsomat, mert mégiscsak ő volt a király.

Szinte meg sem állt úgy vette fel az aprócska lábára a hatalmas lábbelimet.
Gyakorlatilag a vállammal löktem be az ajtót. Tudom, az emberek rendszerint nem ilyen állapotban érkezik a kórházba reggel hétkor. Nem voltunk azok a korán kelő típusok, de két perc alatt szedtük össze magunkat, amikor jelzés érkezett Dr. Corteztől. Eszembe jutott az a nap, amikor találkoztam a férjemmel. Akkor még egy időpontban és hajnalban kelt mindig.

Amit a nagy váróteremben várt minket, a legkevésbé sem gondoltuk volna. A krémszínű falakat rózsaszín lufik borították, középen egy hasonló terítővel fedett asztal helyezkedett el, körülötte pedig a barátaink foglaltak helyet. A d'Orléans-házaspár, Carl és az új barátnője, Andreas, illetve Emma és Eddie egymás mellett sorakoztak, kiegészülve az egészségügyi személyzettel. Ahogy rájuk törtünk, minden szem ránk szegeződött és az arcokon mosoly húzódott végig.
- Mi a jó büdös lófasz ez? - csúszott ki az őszinte reakció Orion száján.

Philippe hirtelen felpattant és utat vágott magának az ember-erdőben, megindulva felénk.
- Mi... úgy gondoltuk, hogy megünnepeljük, hogy Freyja ma hajnali egykor elmúlt három hónapos... - vigyorgott ránk.
- De a doki azzal hívott fel, hogy azonnal jöjjünk - ráztam meg értetlenül a fejem.

A ludas a sarokban húzta meg magát. Kreolos karjai között szinte elveszett a kislányunk. A férfi kényelmetlenül halkan felnevetett.
- Biztosra kellett mennem, hogy valóban mindketten eljönnek.

A király, mint mindig, akkor is azonnal elmarta tőle a csöppséget és hosszú másodpercekig puszilgatta. Freyja nyújtózkodva bújt az ismerős közelséghez. Hatalmas, kék szemei szirkákat vetettek a vidámságtól, miközben fogatlan, tündéri mosolyt eresztett meg felém. Minden pillanatban újra és újra beleszerettem abba a csodába, amit a párom és a lányunk jelentett számomra. Ez egy nagy pillanat volt.

Minden ember életében kellene lennie legalább egy olyan pillanatnak, amikor felhőtlenül boldognak érzi magát. Megérdemeljük ezt az érzést.