Orion társa

24.

- Fel kellett már volna ébrednie, nem? - kérdeztem halkan.

Paha a padlón ült és fájdalmas mosollyal vette fel a tornacipőjét. Nem mondanám, hogy értettem, miért vette le egyáltalán, de abban a pillanatban csak arra tudtam koncentrálni, hogy milyen borzalmas fájdalmai lehetnek. Nem mondta, de láttam az arcán. Gyöngyözött a homloka és reszketett a keze. Arca elsápadt a tökéletesen vágott borostája alatt és jégkék szemei egyszeriben véreressé változtak. Mozdulatai akadozóak és céltalanok voltak. Bret Easton Ellis egyik novellája, a Kinn, a parton jutott eszembe róla. A halál érintése lassan simult az arcára, mintha régi barátként érkezne hozzá. A finn sosem teremtett még sarjat magának, én pedig sosem láttam másoktól. Gyakorlatilag nagyon erősen találgattunk csak.

Ő nagyon fiatal volt még ehhez, de nem volt más a közelben. Ő is csak egy bugyuta ügy miatt volt a városban.

Támadt egy kis bűntudatom, ahogy szenvedni láttam, de a király és Daniel többet értek.

- Neked meddig tartott?

- Fogalmam sincs. Akkor jobb dolgom is volt, mint az órákat számolgatni, tudod kiállt egy kard a mellkasomból - feleltem kissé türelmetlenül.

Nehézkesen feltápászkodott. Fehér inge szétnyitva lógott, feltárva hibátlan, tetoválásokkal borított felsőtestét. Eltűnődtem azon, hogy bármelyik nőt vagy férfit megkaphatná. Ő mégsem akarja egyiket sem. Paha olyan földöntúli, éteri teremtés volt, aki senkit sem hagyott hidegen. Európában konkrét rajongótábora volt, akár egy sztárnak. Olyan emberekhez jutott el a politikája, akit azelőtt nem is érdekelt, esetleg túl fiatalok voltak még ahhoz, hogy normális esetben ilyesmivel foglalkozzanak. Egy kibaszott híresség volt a közösségi oldalakon.

Lassan Daniel ágyához sétált, aminek matracát már teljesen átáztatta a vére. A srác mellkasában mély seb tátongott és a légzése is leállt már. Szíve azonban lassú, egyenetlen ütemet vert, de nem tért magához. Kezdtem komolyan pánikba esni, hogy megöltük.

A finn egészen közel hajolt az arcához, hogy észlelje a lélegzetét. Nagyon koncentrált. Éreztem szinte a szívverését is. Egyre elkeserítőbb volt a várakozás. Olyan volt, mintha minden ellenünk dolgozott volna. Az idő, ami folyamatosan haladt előre, miközben mi magunk sem tudtuk, mitévők legyünk. Paha volt az utolsó esélyem. Hogyha nem tudta átváltoztatni Danielt, akkor a  Parlament hamarosan új uralkodót választ magának és esély sem lesz arra, hogy Orion rendszere, amiért egész életében dolgozott, fennmaradjon. És a legszörnyűbb az volt, hogy így a születendő gyermekük sosem kaphatja meg a jogos örökségét. Rosszul esett, hogy nem tudtam ez ellen semmit sem tenni. Meg volt kötve a kezem. Nem akartam hagyni mindezt azok után, amit ő és a férje tettek értem. Egy hálátlan, szívtelen pöcs vagyok, de ennyire azért nem. Valahogyan meg kellett oldanom a dolgot.

Tünődve néztem, ahogy Paha lassan Dan fölé hajolt. Jégkék szemei a fiatal arcát vizslatták. Érezhető volt a feszültség. Szinte láttam a köztük kipattanó szikrákat. Visszafojtottam a lélegzetemet.

Amikor a gyerek kinyitotta a szemét és torkát mély állatias hörgés hagyta el, a démon konkrétan úgy üvöltött fel, mintha legalább meg akarta volna ölni. Nagyon férfiasan, legalább öt métert ugrott oldalra, fellökve szinte az éjjeliszekrényt.

- Szóval élsz… - mondta Paha kissé fáradtan.

Ezután egy 25-30 perces köhögő-oratórium következett, aminek hatására a nővérke benézett, de szerencsére letudtam rázni egy legyintéssel. Pont elég volt neki, hogy intettem egyet. Észre sem vette, hogy egy vérző, óriási seb tátong az egyik betege mellkasán. Éljen az egészségügy… Több, mint nevetséges.

Azonnal talpon teremtem és az újszülött démonhoz rohantam. Szinte fekete szemei hatalmasra nyíltak, szája értelmétlen tátogásra nyílt és kezei maguktól emelkedtek fel. Olyan erősen ragadta meg a karomat, hogy azt hittem, menten kiszakad a helyéről. Nagyon fájt.

- Aucs... - nyögött fel.

Emlékszem, nekem is ez volt az első mondatom démonként. Ilyenkor örül az ember, hogy még él igazából. Az átváltozás mérhetetlen fájdalommal jár mindkét részről.

- Ezt én is mondhatnám… - feleltem kirántva a végtagomat a szorításából.

- Öhm… N-ne haragudj… - motyogta.

Úgy nézett rám, mint egy riadt kiscica. Leültem lassan mellé és magamhoz húztam. Szorosan hozzám bújt. Úgy reszketett, akár egy nyárfalevél.

Ez egy borzasztóan mély és összetett pillanat. Én és Orion legalább három napig szeretkeztünk az átváltozásom után.

- Css… semmi baj… itt vagyunk… Biztonságban vagy. Senki sem bánthat.

Ezek után minden már olyan gyorsan és hirtelen történt. Orion néhány perc múlva magához tért, majd üvöltözni kezdett. Paha kiakadt és nagyon tiszteletlenül  beszélt a királlyal úgy, ami miatt az bármikor máskor kivégezte volna. Akkor azonban jóformán örült, hogy élnek mindketten. Tudtam, hogy nekem is, mint a terv szellemi atyjának is van vaj a fülem mögött, de csak arra tudtam gondolni, hogy én mentettem meg a napot. A napot minimum...De annál még többet is.

Daniel szemszöge

Két napja vagyok féldémon. Hogy milyen? Félelmetesen jó. Soha életemben nem éreztem magam még ennyire elevennek és élettel telinek. Minden érzékem olyan, mintha megszoroztam volna kettővel legalább. Annyira intenzív volt minden benyomásom, hogy magamhoz tudtam volna ölelni az egész világot.

Paha túl gyorsan hazautazott. Több dolgot és hasznos démont-trükköt is ellestem volna még tőle legszívesebben. Orion és Philippe persze igyekeznek mindenben a segítségemre lenni, de az azért mégsem az ember teremtője. A férjem szerint jobb is, hogy nem tapasztalom meg ennek a dolognak az árnyoldalait, amiket a teremtő-sarj viszony jelent. Ez nem alávetettségi inkább kölcsönösség, ami több kicsit, mint erős.

Kicsit úgy éreztem, a király túlságosan félt a finntől. Annak ellenére, ami Helsinkiben történt, még mindig hátsó szándékot látott a jótétemény mögött. Néha olyan tudott lenni, mint egy kopó, ami szagot fogott.

- Daniel… - suttogta érzékien, lassan elmélyülő hangon - Ugye tudod, hogy ha Freyja megszületik, kevés ilyen nyugis pillanatunk lesz kettesben?

Nos, hogyha Paha-val szemben olyan volt, mint egy kopó, akkor velem, akár egy kezes spániel.
Kapcsolatunk során már túl sokadszorra romantikázunk egy kórteremben. Ez azonban egyáltalán nem zavart abban a pillanatban. Minden úgy tűnt tökéletesnek, ahogyan volt. Leszámítva azt, hogy minden egyszeriben olyan éles és eleven volt, mint álmaimban.

Két nappal jártunk a felébredésem után. Oriont addigra már régen kiengedtek és gőzerővel belevetette magát az államügyekben, amik csak úgy szaladtak a távollétünkben. Ezért nagyrészt csak éjszaka ért rá bejönni hozzám. Nem mondom, hogy magányos lettem volna, hiszen a barátaim és Annie gyakorlatilag folyamatosan szórakoztattak. Azonban hiányzott a párom jelenléte, közelsége, ami olyan volt számomra, mint a legerősebb nyugtató. Amikor nem volt velem, valamilyen furcsa hiányérzet uralkodott el rajtam, ami miatt nehezemre esett mosolyogni is.

Nyomtam egy cuppanós puszit a sötétbarna, göndörödő tincsei közé, mire édesen felkuncogott.

- Nem baj. Az egy másfajta élmény lesz. De addig mindenféleképpen szeretnék kiélvezni minden veled töltött percet, királyom.

Mélyen beszívtam a megnyugtató, mentás illatot, amibe egy lehelet levendula vegyült most. Nyáron szerette a virágosabb aromákat, mint megtudtam. Télen inkább cukrosan édes volt, amit az ember legszívesebben egész nap nyalogatott volna. Ez az illat azonban a közelség igényét fokozta bennem. Úgy öleltem magamhoz, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatna.

- Annyi szarság történt mostanában, el sem tudod képzelni, mennyire jó, hogy végre itt vagy - mondta mélyet sóhajtva.

- Philippe szerintem innentől soha nem vágyik majd uralkodni - mosolyodtam el vidáman.

Abban a pillanatban tényleg boldog voltam és úgy éreztem, újra minden rendben lesz körülöttünk.