Orion társa

18.

Philippe szemszöge

Egész éjszaka Daniel mellett voltam. Egy fotelt húztam az ágya mellé, hogy minél közelebb lehessek hozzá. Nem akartam megkockáztatni, hogy a bűvölet egy percre is megszűnjön és teret engedjen a rémálmainak, amiket folyamatosan éreztem.
- Hogy van? - kérdezte mellettem állva Orion.
Arcára egy kis vér volt kikenődve. Tudtam, hogy kézzel törölte fel a vörös folyadékot a márvány padlóról, mivel a körmei még vörösek voltak, ahol nem tudta lesúrolni.
- Jobban lesz. Adtunk neki nyugtatót és most ki kell aludnia magát. Hogy hagyhattad eddig fajulni ezt? Nem hiszem el, hogy éppen te nem láttad a jeleket - mondtam nyugodtnak szánt hangon.
Akkorra már pólót és egy feszes farmernadrágot is magára vett, így óvatosan az ölembe húztam a királyt. Sóhajtva egyet, a vállamra hajtotta a kócos fejét.
- Azt hittem, meg tud egyedül is birkózni ezzel. Hogy majd elmúlik.
Úgy bújt az ölelésembe, mint régen. Karjaimat a dereka köré fontam, hogy megtartsam. Éreztem az egyenletlen, lomha szívverését és ahogy lélegzete lelassul, majd teljesen elhalkul. Ezt olyankor csinálta, amikor meg akart nyugodni.
- Ő ember. Neki nem természetes a halál. Figyelned kellene rá, szerelmem.
Ebben a megszólításban semmi romantikus, csupán több száz éves barátság, ami szorosabb volt, mint bármelyikünk testvéri kapcsolatai.
- Néha olyan nehéz... Nem tudom már milyen embernek lenni - suttogta sóhajtva.
- Nekem is fura volt megtanulni újra Harry mellett. Majd meg fogod szokni. Most gyakorolsz egy kicsit Danen, aztán a picivel már minden sínen lesz. Csak gondolj arra, hogy ő nem démon...
Orion néha annyira elesett és gyenge tudott lenni velem szemben, amennyire a Társának, sőt talán senkinek sem hagyná, hogy lássa. Ismertem őt kívülről és belülről. A félelmeit is, amiket túl büszke volt bevallani még magának is. Rettegett attól, hogy pont olyan katasztrofális, szaralak lesz a gyerekével szemben, mint az apja vele volt.
Én azonban tudtam, hogy ez esélytelen.
Nedves puszit nyomott a halántékomra, mire elmosolyodtam.
- Azon gondolkodtam, hogyha Marcus fele ennyire jó barátja és párja lett volna Danielnek, mint te nekem, akkor most nem lennénk itt...
- De akkor nem lenne a férjed - vágtam közbe.
Vonásai erre megkeményedtek. Látszott, hogy szikrázóan kék szemei elhalványodnak a fehér ábrándtól.
- Elmondjuk neki Ms. Pasternac-ot? - tudakolta alig hallhatóan.
A fejemet ráztam.
- Az a mi titkunk marad majd, de van egy ötletem arra, hogyan engedje el a gyerek az exét... - vetettem fel.

Daniel szemszöge

Halk suttogásra keltem és arra, hogy egy hűvös kéz simogatja az arcomat. Azonnal kipattantak a szemeim. Egy homályos szobában voltam, aminek egyáltalán nem volt otthon illata. Inkább fahéj és menta, ami nagyon furcsa egyveleget alkotott.
- Kedvesem... hogy vagy? - kérdezte Orion lágy, végtelenül gyengéd hangja.
Magam sem tudtam volna megmondani. A testem kipihent volt, mintha egy puha felhőn aludtam volna, de az agyam akár egy tök, amibe áramot vezettek. Nem emlékeztem semmire az előző estéből, onnantól, hogy kijöttem a lakosztályunkból.
- N-nem tudom. Mi történt? - pislogtam körbe.
Felismertem, hogy Carl ágyában vagyok, de nem értettem, miért van kötés végig a bal karomon és miért érzem magam ennyire furcsán.
- Hallucináltál, életem... Azt hiszem. Elbújtál a szekrényben, ahol ezt tetted magaddal. Carl ott talált meg. Nem emlékszel?
Megráztam a fejem.
- Az lehet, hogy Philippe énekelt valamit? - emeltem meg a szemöldökömet.
Semmi más nem rémlett, csak egy édes, lassan kellemes dallam. Mint egy altató. A király lassan bólintott egyet. Neki teljesen elfogadható volt a legjobb barátjától ez a gesztus, de számomra furcsa volt. Túlságosan közelről hangzott, mintha a koponyámból szólna.
Orion óvatosan nyomott egy puszit az ép kezemre, amit még mindig az ujjai között tartott.
- Szívem... Arra gondoltunk... Esetleg... Nem szeretnéd-e eltemetni Marcus és Smile testét? Hogy tisztességes temetésük legyen... - mondta nehezen.
Mély levegőt vettem. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fog a történtek után ajánlani.
- Anyámat sosem temettük el. Illetve sosem lett meg a holtteste, ezért csak ilyen szimbolikus szertartása volt. A Hell ott volt mellettem abban az időszakban... Ők többet érdemelnek ennél.

3 héttel később

Úgy éreztem, kiszakad a tüdőm a helyéről. Számban a nyál egy csomóba gyűlt össze és zihálásom leginkább sípolásnak hallatszott. Minden izom egyenként fájt a lábaimban és végső elkeseredettségüknek adtak hangot, amikor még inkább fokoztam a tempómat, hogy beérjem Carlt. Egy pillanatra megállt, hogy bemérje, hová tudna passzolni.
Ekkor érkeztem meg mellé, jobban mondva alá becsúszva. Az ütközéstől elvesztette az egyensúlyát, én pedig egy szempillantás alatt talpon teremtem és az ellenkező irányba indultam meg a labdával. Hegyeztem a fülemet, hátha hallom a sípszót utólag, de az csak nem szólalt meg. Kecses mozdulattal, nagy erővel előreíveltem Andreasnak, aki egy fejessel gólra váltotta a támadást.
Ekkor szólalt meg a kettős sípolás, ami a mérkőzés végét jelentette.
Az öreg egy kicsit megorrolt rám, úgyhogy széles mosollyal az arcomon, a karjaim közé zártam, hogy ő is érezze, le kell zuhanyoznom. Felnevetve próbált a homlokomnál fogva eltolni magától. Ősz haján táncot jártak a reflektorok fényei.
- Kezdek féltékeny lenni - szólalt meg mögöttünk Orion, mire hirtelen megfordultam.
Azonnal az ölelésembe vetette magát. Boldog vigyorral csókolt meg. Ő legalább annyira ki volt melegedve, mint én, de ez egyikünket sem zavarta.
- Szépen lekoptatjuk a srácokat és utána tartok egy kis levezető edzést. Mit szólsz hozzá? - suttogtam a fülébe, egyik kezemet levezetve a fenekére.
Felkuncogott, akár egy tini. Szemeiben felcsillant egy isteni éjszaka ígérete.
Nos, a srácok lekoptatása nem volt gyorsnak mondható. Villámgyors zuhany után le kellett játszanom egy visszavágó kört egy autós játékon Harry-vel. Valamiért mindig addig nyaggatott, ameddig hagytam nyerni. Philippe és Orion közben éppen hülyét csináltak magukból Médeának, hogy kicsaljanak belőle néhány édes kacajt és esetlen szót. Amióta elkezdett gügyögni, a két démon komoly energiákat fektetett a kommunikációs oktatásába. Ez azt jelentette, hogy unalomig mondókáztak és nyomkodták a beszélő játékok tömkelegét. Közben kicsit ők is átmentek a kislány szintjére.
- Csinálok egy szendvicset - álltam fel a véres küzdelem után, ami miatt a kölyök már a második diadal kört szaladta a szoba körül, teljesen bepörögve.
Ismerős, megszokott léptekkel mentem le a konyhába, ahol a késői időpont miatt egy lélek sem volt. Minden lámpát felkapcsoltam, de már vagy két hete nem tért vissza az a csontig hatoló rettegés. Nem láttam halottakat és a legtöbb nap sikerült 6-7 órát aludnom éjszaka. Megnyugtató volt, kicsit normálisnak lenni. Már amennyire normális, hogy az embernek egy démon a férje, aki egy ország felett uralkodik. A javulásban nagy szerepe volt Philippe-nek, aki szinte minden nap leültetett és átbeszéltette velem a felmerülő gondolataimat és érzéseimet. Tényleg jó pszichiáter.
Alig pár falatban eltűntettem a késői vacsorámat. Visszafelé tartva, megcsapta a fülemet az égtelen gyereksírás. Megszaporáztam a lépteimet.
Médea a járókája közepén ült, elvörösödött fejjel bömbölve. A kedvenc, rózsaszín nyuszija a hálón kívül hevert. Az utóbbi időben szokásává vált dobálni a dolgokat, utána pedig azért nyafogni, mert messze vannak tőle. Mászni még nem tudott rendesen. A nappali rajta kívül teljesen üres volt, ami furcsának tűnt, mert az apái sosem hagyják őt magára.
- Kicsikém... Semmi baj. Nézd csak, itt van Leon - öleltem magamhoz a picit.
Egyik kezemben a kislányt tartottam, míg a másikkal felvettem szerencsétlen plüssjátékot és mozgatni kezdtem neki, hogy eltereljem a figyelmét a lelki sérelméről.
- Ne sírj. Látod? - mosolyogtam rá, mire először rám emelte a hatalmas, könnyekben úszó, zöld szemeit, majd a nyuszira nézett.
Apró kezeivel elvette tőlem és hozzám bújt, az állatka fülét a szájába tömve.
- Na látod, tündérem... - adtam egy puszit a homlokára.
Lassan körbe jártam a szobát, lágyan ringatva Médeát. Mélyen beszívtam a kellemes baba illatát. Élveztem, ahogy pici, puha arca a nyakamnak nyomódik. Imádtam az ilyen békés, meghitt pillanatokat, amik az elkövetkező szülőségemet vetítették előre.
- Guten Abend, gut' Nacht! Mit Rosen bedacht, Mit Näglein besteckt. Schlupf unter die Deck* - énekeltem halkan, lehunyt szemekkel.
Ez a lassú, andalító dallam hetek óta a fejemben motoszkált. Nem értettem, miért jut folyamatosan az eszembe, amikor azt sem tudtam megmondani, honnan ismerem. Sosem tudtam egész szövegeket megjegyezni olyan nyelveken, amiket nem beszéltem. A német pedig pont ilyen volt.
- Daniel... - szólalt meg mögöttem Orion hangja.
Mikor megfordultam, ő és az d'Orléans-házaspár nagyra nyílt szemekkel néztek rám az ajtóból. Mintha ledermedtek volna.
- H-honnan tudod ezt a d-dalt? - dadogta Harry értetlenül.
- Én... nem tudom. Csak a fejemben jár folyamatosan. Mintha onnan szólna - feltem ártatlanul.
A király szikrázó tekintettel nézett a legjobb barátjára, akinek nagyon érdekes lett a padló hirtelen.
- Te megbűvölted?

* Johannes Brahms - Gute Abend, gut' Nacht/Bölcsődal (1868)